KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Sinkovits Imre (1928–2001)

• Lengyel László: Szabadlegény Jancsó 80
• Vidovszky György: Jancsó, a király Beszélgetés középiskolásokkal
• Mundruczó Kornél: Állatkerti mesék Jancsó 80
• Bikácsy Gergely: Mozilidérc Mándy mozija
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: A szépség rabjai Televízió: férfireklám
• Hammer Ferenc: Claudia Citroën Nők a tévéreklámban
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan kéz Beszélgetés Levendel Ádámmal
• N. N.: Az amerikai tévéreklám (1945–95)
CYBERVILÁG
• Sipos Júlia: A hálózott ember Beszélgetés Nyíri Kristóf filozófussal
• Kriston László: e-demokráci@? Paradigmaváltás Hollywoodban – 2. rész
• Kriston László: Párhuzamok Könyvszakma – Filmipar
• Kömlődi Ferenc: Gépi balettek Robotrendezők

• Beregi Tamás: Monty-montázs Angol humor
• N. N.: Monty Python repülő CD-ROM-jai
• Karafiáth Judit: A megtalált Proust Az eltűnt idő filmjei
• Ardai Zoltán: Időnk Leával A fogolynő
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A kőkori szappanopera Pordenone

• Csont András: Egy brassói Párizsban Brassaï-kiállítás
FILMZENE
• Szőnyei Tamás: Sűrített idő Beszélgetés Szemző Tiborral
KRITIKA
• Csengery Kristóf: Bartók-kenyér Gyökerek
• Gelencsér Gábor: Mértékrend Zalán Vince: Gaál István krónikája
• Varró Attila: A kép ópiuma Rekviem egy álomért
• Takács Ferenc: T-modell Dr. T és a nők
• Báron György: A Szovjetunió magányos hőse Vorosilov mesterlövésze
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Pan Tadeusz
• Varró Attila: Tigris és Sárkány
• Csantavéri Júlia: Malena
• Köves Gábor: Wonder Boys
• Reményi József Tamás: Betty nővér
• Ádám Péter: A meztelen Maya
• Nevelős Zoltán: Billy Elliot
• Kis Anna: Anyegin
• Strausz László: Szívörvény
• Tamás Amaryllis: A jövő kezdete
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Temetés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Temetés

Reményi József Tamás

Ezen a napon megjelentek a képernyőn a nézők.

 

„Vannak-e jelei annak, hogy többen a sír körül virrasztanák át az éjszakát?” A műsorvezető tekintetében titkos remény bujkált, a kérdésben ott derengett a dermesztő s mégis fölemelő látomás, amint a fagyos sötétséget önkívületben izzó szívek forrósága oszlatja szét, világítanának ezek a szívek, a helikopterekről kamerázó tudósítók reflektor nélkül is pompás felvételeket készíthetnének a véget nem érő gyász késői óráiról. Ez lenne méltó fináléja egy olyan napnak, melyre mindenki tévéi oly viharosan készültek.

Már napokkal előbb lehetett tudni, hogy a temetés idején lezárják a roppant sziget útjait, talán már a főváros határán, a bevezető pontokon is kordont kell fölállítani, hogy a gyalogosan érkező tömeg biztonságosan eljuthasson céljához. Nincs ugyanis annyi vonat az országban, amennyi a hátára vehetné a tízezreket, százezreket – eh, mit: milliókat –, akik özönleni akarnak. Ferihegyre folyamatosan érkeznek a csárterjáratok. Mozgósítva a rendőrség, a katonaság, a nemzeti gárda, és persze ambuláns kocsik százai cirkálnak majd az országban. Milyen kár, hogy nem áll rendelkezésre elegendő forgatócsoport a várható tömeghisztéria minden áldozatának lefényképezéséhez! Pedig micsoda jelenetek lesznek: egy nyugdíjas rajongókat szállító, fékeromlott busz Kisvárdáról belerohan a menetbe, sok felajzott ember kárt tesz magában, botladozó, összeroskadó, elhanyatló testek mindenfelé, öklüket az ég felé rázó, alkalmi szónokok, körülöttük fékezhetetlen hívek, a sor monori végén atrocitások törnek ki a türelmüket vesztett várakozók közt, míg elöl a kerítésnél százakat taposnak el. Az éterben folyamatosan szirénák zúgják túl a siralom hangjait. Rendkívüli állapotokat vezetnek be, a parlament felkéri a kereskedelmi televíziókat, hogy vegyék át az irányítást, mert már csak ők képesek uralni a helyzetet.

A műsorvezető nemleges választ kapott, nem maradt izgalom éjszakára. Éjszakára sem. Mert az emberek valahogy nem annyira és nem úgy esendőek, amennyire s ahogyan a stúdiókban elképzelték. Igen, jólesően azonosulnak azzal, akiről úgy érzik, a „lelkükből szól”, s mindig vannak közöttük, akikben ez az átlényegülés – eszeveszett magányban és tanácstalanságban – patologikus méreteket ölt. Ám a nézőszámot e patológiára építve növelni – cinizmus. Cinizmus, amely 2001. január 20-án, Zámbó Jimmy temetése napján csúfos vereséget szenvedett. Ezen a napon ugyanis megjelentek a képernyőn a nézők, akik sokkal méltóságteljesebben viselkedtek, mint a média. Ergo: nem volt miből műsort csinálni, a rövidhírnyi eseményt nem lehetett földuzzasztani. Az a fájdalom, őszinte fájdalom, ami publikussá lehet ily alkalmakkor, csakis közhelyekben fogalmazódhat meg – e tekintetben semmiféle „színvonal”-különbség nincs egy államfő vagy egy kőműves búcsúztatásában: a gyász formaságai üresek és unalmasak. A tévék-készítette rövid interjúkból már kettő is érdektelen volt, nemhogy sok tucatnyi. A hiány érzetét nem lehet utcai vallomásokban árnyaltan kifejteni, függetlenül attól, hány iskolája van a kérdezettnek.

Rá kellett tehát hajtani a látványos mozzanatokra – ilyenek viszont nem voltak. Sem méreteiket, sem extremitásukat tekintve. Jóval kevesebb ember ült fel azokra a vonatokra, jóval kevesebb ember vállalkozott a várakoztatottak és kívül rekesztettek – tömegrendezvényeken elkerülhetetlen – megalázó szerepére, s aki gyászolt, otthon tette. Mint a hozzá közel állók esetében szokta. S ha mégis elment, nem ő volt a szánalmas látvány, hanem a médiás igyekezet, amely kegyeletsértő módon vadászott a „mozgalmas” képekre. Mi köze van a temetéshez annak, ha egy ittas részvevő meg akar verni egy alkalmi virágárust? Miért kell közelképre erőltetni egy hordágyra került asszonyt, amikor tudjuk jól, hogy nagyobb tömegben mindig akad, aki rosszul lesz (elképzelhető a gyerek iskolai ballagásáról olyan felvétel, amelyen egy ismeretlen nagymama ápolása kerül a középpontba?). Hogyan lehet riport-téma egy nyomorult Wartburg, amelyik nem tud kikecmeregni a tömegből (vezetőjének tahóságában valami rendkívülit láthattak tán a naponta közlekedők?).

A menetnek persze volt egyfajta csöndesen tiltakozó, demonstráló jellege. Mintha ugyanazok az arcok tűntek volna föl ott, mint korábban egy tolnai csirkefogó kárvallottjai vagy néhány napra rá a kifosztott gyöngyösi kapások között. Közös, erőt adó spirituális élményüket a lakodalmas tévék egyik kezükkel adták, a másikkal kifosztották.

A párizsi Montparnasse temetőben járva Serge Gainsbourg sírját, hosszú évekkel a halála után is, néhány soros cédulák s hosszabb levelek borították. Az egykori énekessel egykor ifjú leányok beszélgettek így. Szükségük volt rá. Bizonyos, hogy a csepeli síron is fölbukkannak az üzenetek, amelyeknek írói többnyire csak a képernyőről ismerték a címzettet. De a képernyő nem ismeri őket.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3258