KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Sinkovits Imre (1928–2001)

• Lengyel László: Szabadlegény Jancsó 80
• Vidovszky György: Jancsó, a király Beszélgetés középiskolásokkal
• Mundruczó Kornél: Állatkerti mesék Jancsó 80
• Bikácsy Gergely: Mozilidérc Mándy mozija
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: A szépség rabjai Televízió: férfireklám
• Hammer Ferenc: Claudia Citroën Nők a tévéreklámban
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan kéz Beszélgetés Levendel Ádámmal
• N. N.: Az amerikai tévéreklám (1945–95)
CYBERVILÁG
• Sipos Júlia: A hálózott ember Beszélgetés Nyíri Kristóf filozófussal
• Kriston László: e-demokráci@? Paradigmaváltás Hollywoodban – 2. rész
• Kriston László: Párhuzamok Könyvszakma – Filmipar
• Kömlődi Ferenc: Gépi balettek Robotrendezők

• Beregi Tamás: Monty-montázs Angol humor
• N. N.: Monty Python repülő CD-ROM-jai
• Karafiáth Judit: A megtalált Proust Az eltűnt idő filmjei
• Ardai Zoltán: Időnk Leával A fogolynő
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A kőkori szappanopera Pordenone

• Csont András: Egy brassói Párizsban Brassaï-kiállítás
FILMZENE
• Szőnyei Tamás: Sűrített idő Beszélgetés Szemző Tiborral
KRITIKA
• Csengery Kristóf: Bartók-kenyér Gyökerek
• Gelencsér Gábor: Mértékrend Zalán Vince: Gaál István krónikája
• Varró Attila: A kép ópiuma Rekviem egy álomért
• Takács Ferenc: T-modell Dr. T és a nők
• Báron György: A Szovjetunió magányos hőse Vorosilov mesterlövésze
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Pan Tadeusz
• Varró Attila: Tigris és Sárkány
• Csantavéri Júlia: Malena
• Köves Gábor: Wonder Boys
• Reményi József Tamás: Betty nővér
• Ádám Péter: A meztelen Maya
• Nevelős Zoltán: Billy Elliot
• Kis Anna: Anyegin
• Strausz László: Szívörvény
• Tamás Amaryllis: A jövő kezdete
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Temetés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Zalán Vince: Gaál István krónikája

Mértékrend

Gelencsér Gábor

Életrajzi vallomás, naplórészlet, forgatókönyv, útirajz, alkalmi köszöntő mozaikjaiból épülő rendezői önarckép.

 

Művészi önéletrajz és ars poetica kapaszkodik egymásba Gaál István Vallomásában. A Zalán Vince által végső formába öntött szöveg egyszerre fűz szerény és öntudatos magyarázatot a művekhez, veszi sorra a dramaturgiai és kompozíciós elveket és tér ki az egyes filmek elő- és utóéletét meghatározó politikai és szakmai körülményekre. S ez aligha történhet másképpen: Gaál azon kevés magyar rendező közé tartozik, aki egyfelől határozott költői, zenei és képzőművészeti elképzeléseket valósított meg filmjeiben, ugyanakkor nem zárkózott el a magyar filmművészet társadalmi elkötelezettségétől a hatvanas, a hetvenes, sőt a nyolcvanas és az azt követő években sem. Művészi alkatában Huszárik Zoltán és Tóth János poétikája találkozik Jancsó Miklós vagy Sára Sándor közéleti érzékenységével. S ezt a köztes állapotot ki lehetne terjeszteni még a népies-urbánus szellemiség máig meg nem haladott megosztottságára is, ha éppen nem Gaál volna ennek a több kárt, mint hasznot hajtó, a sokszínűség helyett megosztottságot jelentő hagyomány felszámolásának az élő, pontosabban alkotó példája. A Vallomások – és a kötet második felében közreadott alkalmi írások – ennek a művészi elkötelezettségnek a küzdelmét és – ne féljünk kimondani – drámáját rajzolják elénk.

Gaál sok mindent és sok mindenkit élesen bírál a múlt és a jelen művészeti közéletében, hiszen mindaz, ami a magyar új hullámot – néhány más film társaságában – elindító első filmje, a Sodrásban (1964) óta történt vele, filmtörténetünk sötét lapjaira tartozik. (Helyesebb volna intézménytörténetről írni, ha a még oly rosszul működő intézmények helyett nem „rosszul működő” – kiszámíthatatlan és kicsinyes – politikai bürokraták rendezték volna „sajtó alá” az alkotói életműveket.) Ma már kideríthetetlen módon, világos – akár politikai – elvek helyett elmaszatolt érdekek mentén, informális beszélgetéseken, elő- és hátsó szobákban dőlt el a művek és művészek sorsa. Egy biztos: nem – a műalkotások esetében kétségtelenül problematikus – objektív értékítélet (nézőszám, fesztiválszereplés, kritikai visszhang) állt a döntések hátterében. Nehéz ilyen körülmények között higgadtnak maradni, s még nehezebb elkerülni azt, hogy a méltatlan helyzetbe rángatott művész ne reagáljon maga is méltatlanul. Gaál nyilvánvalóan nem „objektív” önmagával szemben; erre a műfaj – Vallomás – nemcsak feljogosítja, hanem fel is hívja. A háttérbe szorítottságát felelevenítő eseményekre ennek ellenére sohasem személyeskedő vagy ideológiai érvekkel, hanem esztétikai önértelmezésekkel és művészi hitvallásokkal reagál. Így a hatvanas-hetvenes évek légkörét kicsit is ismerő olvasó előtt az „intézményrendszer” (maradjunk ennél a jótékonyan eltávolító kategóriánál) méltatlansága a könyv lapjain az alkotó méltóságával csap össze. A római ösztöndíjas hallgatóval, majd vendégtanárral vagy a Cannes-ban díjazott rendezővel szembeni féltékenység gyanúját maga a rendező űzi távolra, amikor az útiélmények felidézésekor Róma építészeti ritmusáról, Velence éjszakai és a hajnali fényeiről, India újfajta szellemi távlatot nyitó szépségéről olvasunk. A személyes igazság helyett a művészi szép igazságáról: kompozícióról, a szellem látható formát öltő rendjéről – amely néha kétségtelenül túlfeszített mondatokra ragadtatja az elsősorban kép- és ritmusművész rendezőt (nem véletlen, hogy filmes életművéből is elsősorban a mozgóképes, azaz időbe ágyazott, ritmizált kompozíciókra emlékezünk, s nem a dialógusokra vagy a történetekre).

Gaál tevékenységét és gondolkodásmódját ars és techné archaikus együttállása határozza meg – nem csak erről szól, hanem ebben a szellemben is íródott ez a könyv (ezért aztán Zalán Vince mint szerző szerényen a háttérbe vonul, s a könyv első felében közvetett módon, a második részben pedig közvetlenül is a kötet főszereplőjének, azaz Gaál Istvánnak adja át a szót). Amikor egyik legszemélyesebb, 1990-ben megjelent rövid írásában (A hagyományról) a mértékről beszél, a filmkészítés kézműves jellege mellett tesz hitet (a rendezésen és forgatókönyvíráson kívül ragaszkodva a vágáshoz, s nem ritkán a fényképezéshez is). Éppen ezért a tanítás számára nem jelent mást, mint gyakorlatot, együttes alkotást, amikor is a közös munka során a hallgatók saját (nem pusztán optikai értelemben vett) nézőpontjának, „mértékének” előhívása a cél. A könyv tanúsága szerint ez az „esztétikai” hozzáállás az alapja a rendező emberi kapcsolatainak, amelyben a kompozíció tisztelete egyet jelent a szakma és a morál – szorosan összetartozó – tiszteletével (ez vonatkozik mestereire, mindenekelőtt Szőts Istvánra, akinek Gaál 1990-es Műcsarnok-beli életmű-bemutatóján elmondott beszéde „vezeti be” a kötetet, valamint Rajeczky Benjaminra, vagy a legközelebbi munkatársakra, Szőllősy Andrásra, Sára Sándorra). Sőt, amikor eszmélődésének színtere, Pásztó iránti „hazafias” elkötelezettségének ad hangot (Kedves Földijeim!), akkor is esztétikai és gyakorlatias megfontolások vezetik: ültessenek jegenyenyárt a városba vezető utak mellé, hogy a „palóc ciprusok” méltóképpen kísérjék az érkezőt úticélja felé. (A javaslathoz fényképet is mellékelt, amelybe perspektivikus rövidülésben berajzolta a tervezett fasort.) Hogy a Pásztóhoz vezető sivár országutakat vajon díszítik-e a Gaál István által megálmodott fák, nem tudom. Filmjei mindenesetre őrzik a most könyvben is rögzített életút ritmusát.

 

Osiris, 2000

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3244