KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Sinkovits Imre (1928–2001)

• Lengyel László: Szabadlegény Jancsó 80
• Vidovszky György: Jancsó, a király Beszélgetés középiskolásokkal
• Mundruczó Kornél: Állatkerti mesék Jancsó 80
• Bikácsy Gergely: Mozilidérc Mándy mozija
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: A szépség rabjai Televízió: férfireklám
• Hammer Ferenc: Claudia Citroën Nők a tévéreklámban
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan kéz Beszélgetés Levendel Ádámmal
• N. N.: Az amerikai tévéreklám (1945–95)
CYBERVILÁG
• Sipos Júlia: A hálózott ember Beszélgetés Nyíri Kristóf filozófussal
• Kriston László: e-demokráci@? Paradigmaváltás Hollywoodban – 2. rész
• Kriston László: Párhuzamok Könyvszakma – Filmipar
• Kömlődi Ferenc: Gépi balettek Robotrendezők

• Beregi Tamás: Monty-montázs Angol humor
• N. N.: Monty Python repülő CD-ROM-jai
• Karafiáth Judit: A megtalált Proust Az eltűnt idő filmjei
• Ardai Zoltán: Időnk Leával A fogolynő
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A kőkori szappanopera Pordenone

• Csont András: Egy brassói Párizsban Brassaï-kiállítás
FILMZENE
• Szőnyei Tamás: Sűrített idő Beszélgetés Szemző Tiborral
KRITIKA
• Csengery Kristóf: Bartók-kenyér Gyökerek
• Gelencsér Gábor: Mértékrend Zalán Vince: Gaál István krónikája
• Varró Attila: A kép ópiuma Rekviem egy álomért
• Takács Ferenc: T-modell Dr. T és a nők
• Báron György: A Szovjetunió magányos hőse Vorosilov mesterlövésze
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Pan Tadeusz
• Varró Attila: Tigris és Sárkány
• Csantavéri Júlia: Malena
• Köves Gábor: Wonder Boys
• Reményi József Tamás: Betty nővér
• Ádám Péter: A meztelen Maya
• Nevelős Zoltán: Billy Elliot
• Kis Anna: Anyegin
• Strausz László: Szívörvény
• Tamás Amaryllis: A jövő kezdete
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Temetés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A fogolynő

Időnk Leával

Ardai Zoltán

Chantal Akerman filmje hűtlen Proust-átirat, mégis közel visz az eredeti szelleméhez.

 

Olyan regényhőst, aki logikailag azonos volna valamely (valaha is) elsődleges realitású személlyel, nem mutathatunk. Annál tüneményesebb, amint Az eltűnt idő nyomában főalakja, első személye, Marcel a végkicsengésben magává Marcel Prousttá lényegül; a szerző és művének főszereplője egymást metamorfizálják. A lezáruló – egyszerre áttetszően finom és monstruózus – elbeszélői mű (korántsem „pontos kulcsregény”) a prousti sors két változatának közös végeredményeként jelenik meg, és ezzel beteljesül egy hátborzongató üldözéses história, amelyet csak most, a vége felől látunk át. Csak a zárórész magasságában világosodik meg egészen, hogy Az eltűnt idő... nem csupán zefírbalzsamok-belengte, kristályosan játszó szövegtenger, valamint motívum-architektúra, hanem nagyszabású történet is. A legkevésbé sem regényciklus (önálló regényneműkből álló, laza epikai együttes), hanem ciklusregény: szigorúan egyetlen regény, amely partie-kból álló szvitekre, hét alapkötetre tagolódik. (Betétregény módján egyszál partie szervül a többihez: a Swann szerelme című, az első szvit közepén). Ha az óriáselbeszélés egészét, mint cselekményfúgát tekintjük, a stretta-részt – a torlasztásos szűkmenetet – az ötödik alapkötet, A fogolynő jelenti; ez nem is osztódik több partie-ra. Marcel itt (illetve már az előző kötet végén) kényszerűen változtat élettechnikai módszerén. Eddig örökösen csak kém volt a maga – grandiózus – ügyében; most először próbál másként fellépni; lenne már konkvisztádor. Lakásfogságba vonja Albertine-t, azt a nőt, akinek élete amúgy titokterhesebben nyúlik el számára, mint Jáva szigete. Az eltűnt idő... irizáló nagy vizeiből a sűrűsödő epikum szárazföldje látszik fölmerülni, tompa morajjal. (Tart ez már, mióta a főhőst a III. kötet vége felé Charlus báró kihozta a sodrából.) De még így is, vajon mi értelme lehet Proustból ezt a szakaszt egy normál tartamú, önálló mozifilm irodalmi alapjául venni, Marcel őrjöngéseit elválasztva a regényfolyam mágikus információ-szövedékétől? Márpedig Chantal Akerman nemrégiben A fogolynőhöz nyúlt. Valamit azonban jelez, hogy az eredeti La prisonniere címet a maga munkájánál nem tartotta meg.

 

 

Albertine a vonaton

 

Proustnál az alapkötet-címek sora lineáris rendben mutatja az üldözési stációkat, minthogy az átfogó címben az „eltűnt idő” nem a letűnt időt, nem egyszerűen a múltat jelenti, hanem először is arra utal, hogy a főhős számára a gyerekkor és kamaszkor határán kizökkent az idő és bolygó fénnyé változott belőle valami. Marcel tehát már tizenévesen nyomozói kondíciókat vesz fel. El kell fognia az időt, hogy ez Idővé legyen, hogy helyreálljon a világ az elsüllyedt gyerekkori paradicsom fölött. Erről fog szólni az élete.

Évekig úgy képzeli, Swannék körébe beférkőznie mindent megoldana. Az apja-korú Swann ugyanis, náluk vendégeskedve, közvetlen okozója lett az ő első nagy kétségbeesésének, amely után ő nem látta már többé a világot a maga ismeretlen birtokának. Azt vágyik érezni újra, hogy minden titkok reá várakozva őneki szánják magukat, és persze odasejti fő gyülekezésüket, ahol a megsebző lakik. Ám bejáratossá válva a Swann-házba, fürkésződései lassan kivezetik ebből a körből; a lidércfényt már egy túli szférában látja imbolyogni. Mintha máris felfogná valahogyan, hogy a vele rokonlélek Swann sorsa az övének kudarcos párhuzama. Ezer könyvoldallal később, amikor már Oriane Guermantes hercegnő körében is kifürkészte magát, és itt sem találja a nagy átjárót, visszatér a közbülső szerelemféléhez, az először a balbec-i plázson meglátott Albertine-hez. Visszatérés: megrekedés. Megsínyli az árat, amelyet fizetnie kell érte.

Hogy a Szodoma és Gomorra páros vonatjelenetének (amelyben Albertine mondókája így kezdődik: „Nem is sejti, mennyire mulattat...”) súlya felmérhető legyen, ahhoz látni kell a következőket. Marcelt kamaszkora óta mágikus pillanatok látogatják, kápráztató élmények – külsődlegesen tekintve csendes helyzetekben –, amelyek értésére adják, hogy valamilyen titok mégiscsak exkluzíve neki tartogatja magát: csakis őrá vár valami, ami egyelőre mintegy oldalvást érintgeti áramaival, amivel ő nem szemben áll. Ilyenkor föltündökölnek előtte a keresett átjárók, mintha léteznék időközlekedés, és felfedezőt követelne magának. Olykor a jövő is megérinti az ifjút, ezek sem kevésbé varázslatos esetek mint a madeleine/tea-vízió, ám itt szerepel az élmény leírásához kapcsolódva ez a sor: „Nem éreztem magam többé közepesnek, véletlennek, halandónak.” A gyerekkori nyaralások fő helyszín-régiójára mint kincsőrző barlangjára gondol ettől fogva Marcel; egyszer majd nyilvánvalóan többé válik zsúrfiúnál, és időnként sejti, merre van ehhez a széfje. Akad ugyan egy zavaró, félre-zárolt emléke is arról a tájról. Túl a gyerekkoron megint ott nyaralt, és egy barangolásakor tanúja lett bizonyos sötét jelenetnek, amely a zöldben magányosan álló Vinteuil-házhoz kötődött. Vinteuil, a „bolond zenetanár” akkoriban halt meg és leánya ottmaradt egy leszbikus barátnőbe kapaszkodva. Ez utóbbi egy este halottgyalázási hisztériával keltett rémületet, kínt, egyben szexuális izgalmat Vinteuil kisasszonyban; Marcel mindent látott és hallott. Később az öreg Vinteuil-ről kiderül, hogy nagy zeneszerző volt. Posztumusz partitúrái gyakran forognak párizsiak társasági délutánjain. Marcel csodaműveknek éli meg ezeket a darabokat, a maga támasztékát látja bennük az idő elfogásához. Egy vén különc rég megtette már zenében, amit neki másként kell megtennie.

A Szodoma és Gomorrában, amely közvetlenül A fogolynőt előzi meg, Marcelt hosszasan gyötri a gyanú, hogy Albertine kettős életet él, éspedig az a másik élet gomorrai. (Hírek terjengnek egy Léa nevű párizsi színésznő leszbikus köréről, amelyhez a lány már kivehetően közel került.) Aztán mégis kisimul, mondhatni idillizálódik a viszonyuk, és Marcel hamarosan tovább is állna. Épp vonatozgat a lánnyal – tengeri fürdőhelyek között – , amikor megkezdi a szakítási kísérletet. Összeveszést próbálva provokálni, unottan közli a másikkal, hogy ő most egyedül menne valahová, egy társaságba, ahol Vinteuil-től fognak játszani, kiről Albertine-nek fogalma sincs. Ekkor azonban a lány mond valamit, amivel őrá álmában sem képzelt, szörnyűséges csapást mér, akaratlanul odaláncolja magához a sírig.

Azt mondja Albertine, hogy nagyon is tudja, kicsoda Vinteuil, hiszen a zeneszerző lányának barátnője neki is legkedvesebb barátnője, sőt, már mintegy anyai-nővéri jótevője; egy adriai városban szorosan összefűződött életük, gyönyörű idők voltak azok, és e nyáron is találkozni fognak, Cherbourg-ban.

Marcel karmokkal nyúl érte és megragadja. Az évek, ugye, telnek-múlnak, a valahai időkizökkenés helyrehozva nincsen, mágikus pillanatai régóta szünetelnek, és egyszer csak íme, elérkezett a pillanat, hogy valaki azt is elvegye tőle, amije eddig megvolt. Elrabolná a múltját is azzal, hogy köze lett valami titkos és förtelmes módon ahhoz a teaillatos és galagonyasövényes vidékhez, ahol a nagyanyai ház állt. Majd az illető később is belépett – már nyíltan – az életébe, végül pedig elillanna, hogy örökké az elrabolt múlttal csalja őt. Marcel: mint amikor a hóhért akasztják. Mesterien mozgott régiók során át – Albertine megemésztésére is sok időt szánt –, és közben ez az Alak sokkal ügyesebben rágta-emésztette az ő életét. Ő észre sem vette, mennyit ettek ki belőle valami fölülmúlhatatlan ösztönprogram szerint, amely sohasem lesz a sajátja, amelynek ő sohasem lesz reprezentánsa.

Hogy Albertine is sajnálható netán, hogy hátha elszerethető is lenne Gomorrától, ilyesmi most sem ötlik fel Marcelben. Az pedig csak majdani értesülés, hogy Léa, az énekes-színésznő-medúza – aki azonos a Vinteuil-ház emlékezetes némberével – akárhogy köpködte is egykor az elhalt papa képmását, megmentőjévé lett a nevezetes partitúráknak. A Vinteuil-kottakéziratok különleges kuszaságában csak Léa tudott kiigazodni, ő tisztázta le ezeket az élőknek, gyakorlatilag a legfőként Marcelnek. Az első partie (Combray) nem tájékoztat előre semmiről, de magában hordja az egész történet arabeszkjeit, tudja a jövőt már a hangjában is. A sokáig mindig csak részesülő főhős egyszer adni fog. Családapaságot – mint Swann – sohasem. A fogolynő-szakban még semmit.

 

 

Ariane a tengerben

 

Proust boldogságtanát elsősorban azok Az eltűnt idő...- kötetek hordozzák, amelyeknek ezideig nincs magyar nyelvű publikációja. Szerelem- és művészetfelfogása ezekben válik kifejtetté. Ami éppen A fogolynőt illeti, az általa ihletett tavalyi Akerman-film az erotikai aspektusokat is annyira meggyéríti, hogy a prousti szerelemkép itt elnagyoltan sem rajzolódik ki. A regénybeli eltorzult szerelmi viszony hektikás ritmusban ráng, és igen sokszínűen; Albertine illő partner a különleges rétegzettségű féltékenységi őrülethez (vagy azzá kényszerítődik), maga is sokszínűen mozog a körülötte forgó hazugsághínártól uszályozva. Akermannál ellenben ólmosan úszik a részegült szenvedés, a szavak mintha folyton csarnoktérben konganának. Nem feldolgozás ez, hanem egy – Proust-redukcióra és ezzel azért Proust-használatra épített – finomabb fajta leszbiánus mozi. Hommage-játékosságával együtt is (a regényben már halott nagyanya itt Francoise szolgálóval együtt nyitogatja az ajtót az Albertine-körhöz tartozó Andrée-nek), inkább Leszbosz- mint Proust-kultikus stich járja át. A filmbeli Simon – Marcel helyén – kétesen jelentős személy, aki mobiltelefonon panaszkodik arról, hogy nem fér hozzá Racine-dolgozatához a szirének miatt. Mintha az akermani beállításban azáltal nőne végül tragikus alakká, hogy szent nőt, a megtermékenyüléstől elzárkózót szeretett végzetesen, gyerekre ő se vágyva. Lebegő tavirózsa-nőt, kagyló-nőt, akinek szülője a tenger volt, és aki visszatér oda, ahonnét kiringatózott. (Marcel Albertine-je másképp hal meg.) Mindez kellemesen elfogadható, hisz annyira stilizált minden helyszín és szituáció, mintha egy olyan „Párizsban” volnánk, amely 1900-ból és 2000-ből vonódott el és valahol az űrben lassan forog. Így látjuk Simon lépkedő cipőit egy nappali park sárgult gyepén, vagy esti hazatérését (honnan?), amikor az utcáról felnézve az erkélyen látja szerelmét. A lány olasz operaduettet énekel éppen, mégpedig Lea dívával, aki magasabbról, egy másik ház kivilágított ablakából kandikál lefelé, és övé a vezető hang.

Ariane – Albertine helyén – kecses termetű (járású, ruhahordású), sudár, loboncos lány, akinek ugyanakkor gyűrött manóarca van. Jó találat, de nem kiemelten Albertine regénybeli alakját illetően, hanem a film erotikai légkörének proustiánus elemei dolgában. Proustra azután is, hogy a homoszexuális kapcsolatok mellett döntött, hatottak még nők. Élénken figyelt a pszichoáramokkal összefüggő anyagváltogató-képességre, amely a nőt, mint földi húskupacot elképesztően átbűvöli. Figyelt fáradt arcokra, amelyeken nyolc másodperc múltán újra odanézve nem ugyanazt látta: a bal szem most valamiért opálosba hajlik, a szájszél egészen másból van, mint az imént. Úgy tartotta viszont, hogy az eleven test asztrális kiterjedéseinek játéka (a személy múltja is forrása ezeknek) maga az erotikai érték. Nem mondta, hogy a mindennapok fáradtságát viselő földi törzsanyaggal együtt – amelyben el-elsüllyed és újraébred az asztrális játék – egy világgal többet ér az erotika. A fogolynő-kötetben Marcel elmereng a hullajtott virághoz hasonlatos, alvó lány alak-enigmáján (honnét származik e tartás forma-tökélye?), de korábban sokkal szexuálisabban szemlélte Stermaria kisasszonyt („válogatott bornedvekből összeszűrve” stb.), akit sohasem látott aludni, aki helyett távirat jött az éjjeli találkahelyre. Mármost nem nyilvánvaló, hogy Proust azonos neműekhez fűződő szerelmi élményei mennyiben és mennyiben nem vetülnek át a Marcel-féle szerelmek leírásaiba. Ez szövevényes kérdés. Marcelnek nincsenek nyilvánvaló homoszexuális vonzalmai – ennek minden bizonnyal a prousti írás korszellem szerinti gátoltsága az oka. De vajon merőben csak ugyanez-e az oka annak is, hogy Proust nem írt olyan himnikus szövegeket genitális élményekről (nem pusztán ilyenekről), mint amilyeneket szemsugarakról és teaillatról? Ha igen, éspedig a férfi/férfi-testiségről írt volna Proust a mondott gátoltság híján, akkor másik erotika-felfogást is tételeznünk kellene amögött, amelyet regényében nőalakok körül kibontott. Szóval az egyik: „a nőké”? Albertine mégsem valami nővé-varázsolt Albert? Nagy a homály, hiszen Proust talán egy nap erejéig sem élte meg senkivel az „én és ő”-szerelem átváltozását „te meg én”-szerelemmé. Akkor hát üljünk be most már a körhintába. Jöjjön a büszkén leszbikus „Lea” Akerman, aki megsimítja Proust szodomai homlokát, és felléptet egy ál-Albertine-t, aki viszont – ma, filmen – szokatlanul igazi nő, mégis belefullad a Szajna-öböl metafizikai másába.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 43-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3239