KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Csantavéri Júlia: Vittorio Gassman (1922–2000)

• Schubert Gusztáv: XXL Az eklektika hősei
• Hirsch Tibor: Időn kívüli időutazó James Bond-korszak
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Nyugat-Keleti Díván Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Horváth Antal Balázs: Járatlan úton Privátbűnök, magáncsapdák
• Herpai Gergely: Pixel noir Digitális bűnök
• Pápai Zsolt: Zsánerek a fonákjáról John Sayles portréjához
• N. N.: John Sayles filmjei
• Muhi Klára: A törvény kapujában Beszélgetés a filmszakmáról
• Gervai András: Karakter Eurofilm: Hollandia
• Gervai András: Mélyföld: holland filmhelyzet
KÖNYV
• Zalán Vince: A valóság dramaturgiája Kie¶lowski mozija
• Csala Károly: Egy szavahihető ember Hamza D. Ákos a magyar filmművészetben

• Geréb Anna: A filmkocka el van vetve A Goszfilmofond kincsei
• Halász Tamás: Testek tájban, tájak testen Táncfilmek
KRITIKA
• Varró Attila: Mélységillúzió South Park kontra Disney
• Békés Pál: Déli ritmus Cuki hagyatéka
• Köves Gábor: A jóízlésű idomár Pop, csajok satöbbi; Hi-Lo Country
• Pályi András: Hadüzenet, aranyhazugságokkal Tűzzel-vassal
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: M: I-2
• Nevelős Zoltán: Új csapás
• Köves Gábor: Tolvajtempó
• Bori Erzsébet: Frequency
• Ardai Zoltán: A tanú szeme
• Barotányi Zoltán: Galaktitkos küldetés
• Kézai Krisztina: Agyatlan apartman
• Hungler Tímea: Oltári vőlegény
• Tamás Amaryllis: A földlakók nemi élete
• Kis Anna: Mansfield Park
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ki volt?

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Cuki hagyatéka

Déli ritmus

Békés Pál

Robert Altman ezúttal az amerikai Dél szokatlan derűjét próbálja meg előcsalogatni a komótos kisvárosi történetből.

 

Mi mindent láttunk-hallottunk-olvastunk már az amerikai Délről! Kezdetben volt a Tamás bátya kunyhója, aztán az Elfújta a szél meg az egész Faulkner-életmű és mindezek filmváltozata... Ahány, annyiféle. Mégis, mindben ott a közös elem, a „Dél lelke”, a forróság, a lefojtott szenvedélyek lassú, lusta izzása, melyből bármikor előrobbanhat a vihar. A Délről szóló művekben ritka a derű. Robert Altman új filmje, a Cookie’s Fortune ezt próbálja meg előcsalogatni a Mississippi állambeli Holly Springs hétköznapjaiból – noha az esemény, amely fölkavarja a városka állóvizét, korántsem hétköznapi.

Cookie, a címszereplő, a végnapjait élő, enyhén szenilis valahai déli nagyasszony olyannyira fájlalja férje halálát, hogy elhatározza: utánamegy. Magára ölti valamennyi értékét, mindenekelőtt a családi örökség legértékesebb darabját képező nehéz, drága nyakláncot, s az elhunyt által ráhagyományozott patinás pisztolyok egyikével főbelövi magát az elárvult családi duplaágyon.

Az öngyilkosságot az akarnok Camille fedezi föl, s az első rémületen túl nyomban fölébred benne az „elemi ösztön”: pénzt! És eszébe ötlik a családi tízparancsolat egyik tétele is: „öngyilkosok csak az őrültek lesznek”. A következtetés: Cookie nem lett öngyilkos, tehát nem ejtett foltot a család becsületén. Viszont magától értetődik, hogy minden vagyonát őrá, Camille-ra, a legközelebbi rokonra hagyta. A következtetést elősegítendő Camille sietősen lenyeli a búcsúlevelet, és átrendezi a tragédia helyszínét. Áldásos működésének következtében a gyanú Willisre, a Cookie háztartásában élő fekete gondnokra-gondviselőre-barátra terelődik. Noha bűnösségében senki sem hisz, még a kényszeredetten és kissé szégyenkezve a letartóztatást foganatosító rendőrök sem, az alaposan összezavart és első pillantásra vitathatatlannak látszó nyomok nem sok kétséget hagynak: a tettes Willis. Még jó barátja, az egyik helyi szerv is csak annyit tud felelni arra a kérdésre, hogy miért nem tartja vétkesnek: „há’ mer’ velem horgászik”. A többi azonban ellene szól. Legalábbis látszatra.

A városka lakói hitetlenkednek, ám Willis a törvények betűjéhez híven beköltözik az őrs fogdájába, míg ügye tisztázódik. Szolidaritásból vele tart Cookie másodunokahúga is, akit anyja kitagadott. Ketten ücsörögnek a cellában, egy középkorú fekete férfi, meg egy fiatal fehér nő, s amikor a bűnügyben illetékes ügyész meg a nyomozást vezető rendőrparancsnok is ráér, elkártyázgatnak négyecskén.

Altman filmjének legnagyobb erénye talán éppen abban rejlik, ami a nézők egy részét vállvonogatásra készteti majd. A Cookie’s Fortune lassú. Komótos. Visszaköszön a vászonról a Dél életritmusa. Azzal, hogy a rendező nem hódol be a korszellem megkövetelte szüntelen villódzásnak, elegendő időt és teret kínál színészeinek, hogy megmutatkozhassanak, s azok élnek is a lehetőséggel. Az ilyenféle gondosan, részletekbe menően kidolgozott alakítások sora manapság ritka a vásznon. A Cookie’s Fortune csapata nem egy sztár körül csoportosuló epizodisták serege, hanem nagyjából egyenrangú szerepekben remeklő színészek együttese. (Bár a Camille-t alakító Glenn Close azért kiemelkedik az egyenlők közül.) Noha Altman művészete és világlátása minden ízében filmes, mégis, a szabadjára engedett és legjobb formájukat nyújtó színészek játéka színházközeli élményt kínál.

A film csak a végjátékban lódul meg – az ármány lelepleződésekor tíz perc alatt több fordulat történik, mint az előző másfél órában összesen.

Mindez azonban nem változtat az összbenyomáson: a Cookie’s Fortune minden erénye ellenére sem éri el a korábbi Altman-filmek színvonalát. Noha lassúsága nem válik vontatottsággá, a kisvilág ábrázolása nem válik kisszerűvé, derűje-iróniája egyszer sem lépi át az ízléshatárt, s elkerül minden olyan buktatót, amit a korábbi Dél-filmek emléke állít elé – a Cookie’s Fortune egyszerűen nem elég érdekes.

Nincs mit tenni: ha egyszer valaki magasra tette a lécet, a továbbiakban csakis magasabbat ugorhat. Robert Altman persze ezúttal sem verte le a lécet. Csak jóval alacsonyabbra helyezte.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/08 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3027