KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Rózsa János: Kardos István (1942–2002)

• Tillmann József A.: Áriák alkonya Üvöltéstől operáig
• Korcsog Balázs: Opera + film = operafilm? Képzene
• N. N.: Híres operafilmek
• Térey János: A 78-as Szent Johannája [librettó]
• Harcos Bálint: A 78-as Szent Johannája [librettó]
• Kazovszkij El: Csábopera Kultuszmozi: Fassbinder Querelle-je
TELEVÍZÓ
• Vajda Judit: Ketrecbe zárt valóságok A Nagy Testvér és a többiek
• Vágvölgyi B. András: Big Bra Magyar valóságshow
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Hanyatt a jövőnek Velence
• N. N.: Az 59. velencei filmfesztivál díjai
• Muhi Klára: Filmet kell csinálnod! Velencei rövidfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Tizenegyféleképp 11'09''01 – Szeptember 11.
• Gelencsér Gábor: Ars multiplex Mike Figgis–portré
• Kriston László: Digitális szabadság Beszélgetés Mike Figgis-szel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Az ördög éve Karlovy Vary

• Szíjártó Imre: Visszafogott himnusz a hazához Szlovén filmek
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A bot másik vége Marx József: Szabó István
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Pirandello-arzenál Jacques Rivette: Ki tudja…
• Muhi Klára: Múlt, félhomályban Erdély Dániel: Előre!
DVD
• Pápai Zsolt: Szélesvászon és egydimenzió Cecil B. DeMille: Tízparancsolat
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Véres vasárnap
• Bori Erzsébet: Szex és Lucia
• Pápai Zsolt: Jelek
• Ardai Zoltán: Gengszterek
• Vaskó Péter: Tudatlan tündérek
• Köves Gábor: A kárhozat útja
• Mátyás Péter: Milliókért a pokolba
• Herpai Gergely: 2020: A tűz birodalma
• Varró Attila: Aki bújt, aki nem
• Kovács Marcell: Mérges pókok

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Jacques Rivette: Ki tudja…

Pirandello-arzenál

Bikácsy Gergely

Jacques Rivette a film és a színház mesteri ötvözője, de mozija sohasem színpadias.

 

Élet a színházban – színház az életben. Rivette kedvelt témája, alig van filmje, ahol másról volna szó, alig van színház-filmje, mely ne volna szellemes, élénk, villózó. Nagyon komolyan vett játékra gondoljunk: korai filmjeiben élet, őrület, halál, mélybe zuhanás villózott fekete fénnyel. Idősödve, tucatnyi opusszal a háta mögött kicsit szelídebben, de nem kevésbé szellemesen játssza színház-filmjeit. Aki majd most találkozik vele először, annak gyorsan el kell mondanunk, hogy nem „színházias” mozgókép várja, nem fényképezett színpad, hanem film és valódi mozi, a képi és gondolati fantázia remek percei. Aki meg jó emlékei között őrzi aFöldi szerelem szobaszínházi bonyodalmait vagy a sajnos nálunk nem vetített Négyek bandájának gyilkosság-játékát, hasonló felnőtt-játékra számíthat.

A Négyek bandájában ifjú színésznő-jelöltek keverednek rejtélyes bűnügyekbe, melyek rejtélye csak mind ürügy a színház és az élet bonyodalmas kapcsolatának nyomozásához. Egy buzgó nyomozó azonban magát a bűnügyet és nem a színház rejtélyét kutatja, ezért őt megölik a lányok. A bűnrejtélyt soha, a színházat azonban komolyan kell vennünk. Már a lassan klasszikusnak számító Céline és Julie két kamaszosan egzaltált hősnője is bábjátékot csinált a valóságból, s egy elképzelt múltbeli bűnt kutatva csónakáztak a jelen és jövő, a játék és a valóság között.

Rivette legjobb filmjeiben mindig átjárható a képzelt és a valódi világ zord határa. Most is. A szobabelsők színházi világításban fénylenek vagy homálylanak: a lakásbejáratnál mintha színpadi függöny húzódna félre. Itt majdnem minden belsőben zajlik: színpad vagy régies könyvtár, zárt terek, ahova bejárat nyílik, csapdaféle itt minden szoba, szellemi labirintus: bejönni könnyű, kimenni a legkevésbé. Az igazi kijáratot, a méltó kijáratot nehéz megtalálni. Kedvünk támad ott maradni a híres és ódon párizsi Arsenal-könyvtárban, ahol Goldoni-kézirat után kutat az egyik játékos.

Ez a szó (Őze Lajos kedvelt meghatározása: színjátékos) illik a film minden szereplőjére. Egyszer valamelyikük a tetőn menekül. E tetőjáró színésznőt az a Jeanne Balibar játssza, akit néhány éve a művészmozik közönsége a szellemes Isten látja lelkem… című értelmiségi öniróniában láthatott. Balibart most hóbortos filozófiatanár zaklatná (egykori szeretője), és nem holmi gyilkos. Régi Rivette filmekben a szereplők kedvelt tartózkodási helye volt a párizsi háztető-labirintus: nosztalgia íze lett ennek a kis jelenetnek. Mára kiürültek a szürreális tetők, foszlik az ős némafilm-Fantomas-ból is táplálkozó mítosz, és eltűntek az ott bóklászó figurák. Bóklásznak azért tovább máshol. Két színész, egy filozófia-tanár és egy balett-tanárnő élete kuszálódik össze vidoran. Van itt játék-bűnügyi szál, nagyon értékes gyűrű el- és visszalopásával. Kerül egy kalandor nőcsábász mellékfigura, aki csak addig látszik felszínes fércrajznak, amíg sültrealistán akarjuk nézni ezt a filmet, és ez hiba volna: Rivette egész életművében csak a nem régi Jeanne d’Arc esetében lepett meg a hiteles (ráadásul történelmi) valóságrajz.

Jó, hogy a nagyon igényes és nagyon elismert Szép bajkeverő után Rivette ismét visszatért a mozgókép-színházhoz. Jó, hogy rábukkant Pirandellóra: eddigi művei is hasonlóak voltak a kecskeszakállas mesteréihez. A mai francia filmben Alain Resnais a másik nagy színház/film ötvöző, de újabban csak a (bár igényes) rövid lejáratú szórakoztatás vonzza. Rivette a mozi szomorkásabb színjátékosa; Pirandello az őrület egyik legnagyobb modern drámaírója. Rivette – bár régi, Őrült szerelem című remekében színésznő-hőse valóban megőrült – odáig ma már nem merészkedik el, mai figuráinak tető-akrobata számai alatt most védőháló feszül. A L’amour fou idején még vérre, élesbe, őrületbe futott a film és színház között ingázó kisvasút, ma hommage mindez, mint amikor a komoly bohóc szomorkásan meghajol. A védőháló fölött Rivette szomorú mosollyal figyeli hálóban kapálózó, életben maradó figuráit.

A filmbeli színházrendező egy kiadatlan, talán nem is létező Goldoni-darab kézirata után kutat – Rivette pedig egy ismeretlen, kiadatlan, eddig nem is létezett Pirandello-darabot írt át filmvászonra. Főalakjai mind Pirandello-színműbe valók, csak egy harsány asszonyság hódol Goldoni zsenijének: persze épp ő találja meg az Il Festino Veneziano című, soha nem volt Goldoni-kéziratot a szakácskönyvek között.

A védőháló nemcsak metafora, szó szerint kell érteni. Féltékeny férj és ex-szerető párbajt vív a zsinórpadláson: a vesztes lezuhan, de csak a kifeszített védőhálóra. Ekkor aztán az összes szereplő felköltözik a színpadra, most már nem is leplezik a Pirandello-ihletést, író, rendező és színészek kiváló stílusérzékkel vonják a színpad kárpitját saját fiktív világukra. Mosolyogva egyesül Rivette filmje meg a képzelt Pirandello képzelt drámája, és a szereplők nosztalgikus táncra perdülnek.

Itáliában a Taviani-testvérek talán „súlyosabb, igazibb” Pirandellót alkottak több kiváló filmjükkel (Káosz; Nevetek, nevetsz). Itt viszont semmi sem „súlyos”. De azért, mert Rivette könnyedén szaladgál a zsinórpadláson, és marionett-táncra biztatja teremtményeit, nem felejti ki a színpadi tragikumot. Csak észrevétlenné varázsolja, finom ostyába csomagolja.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2750