KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Titanic 2002
• N. N.: Hibaigazítás
• (X) : Szürrealizmus a Műcsarnokban
• (X) : Mozisok Nemzetközi Konferenciája 2002. október 2–4.
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Clockwork-Belladonna Pálfi György: Hukkle
• Stőhr Lóránt: Minimáltól maximumig Beszélgetés Pohárnok Gergellyel
• Horeczky Krisztina: Filmrendező zenekar Beszélgetés egy szkeccsfilmről

• Bodolai László: Szig. biz. Kémek a moziban
• Herpai Gergely: Az OSS 117 jelenti
• N. N.: Kémek a moziban
• Takács Ferenc: Az író, aki bejött a hidegről Le Carré kémei
• N. N.: Le Carré filmen
• Molnár Gál Péter: Boldogtalan vég Mata Hari és társnői
• Varró Attila: Jane Bond Modesty Blaise
• Hungler Tímea: Kémhatások Hitchcock ügynök
• N. N.: Hitchcock kémei
KULTUSZMOZI
• Ádám Péter: Ábrándképek csapdájában Alfred Hitchcock: Szédülés

• Horváth Antal Balázs: Egy igazi nő Patricia Rozema
VÁROSVÍZIÓK
• Vaskó Péter: Az éhség ünnepei Francia külvárosfilm

• Takács Ferenc: A kelta tigris Írek a moziban
• R. Hahn Veronika: Tax free Ír csoda
KRITIKA
• Báron György: El nem fordult tekintet Dettre Gábor: Felhő a Gangesz felett
• Varga Balázs: A férfi mindig fél Gárdos Péter: Az utolsó blues
• Zoltán Gábor: Polgárirtók Michael Haneke: Funny Games
• Nevelős Zoltán: A pohos, a málé és végzetük asszonya Alfonso Cuarón: Anyádat is
DVD
• Pápai Zsolt: Hol teremnek a szörnyek? Terence Fisher: Frankenstein bosszúja
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Tenenbaum – a háziátok
• Hirsch Tibor: A jáde skorpió átka
• Vaskó Péter: A Bourne-rejtély
• Varró Attila: Álmatlanság
• Kovács Marcell: XXX
• Köves Gábor: A fegyverek szava
• Elek Kálmán: A kísérlet
• Hungler Tímea: Egy fiúról
• Herpai Gergely: A kismenő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Dettre Gábor: Felhő a Gangesz felett

El nem fordult tekintet

Báron György

A szerelmi magnetizmus törvénye szerint az ellentétek vonzzák egymást. E közhely csak színészi erőfeszítéssel meghaladható.

 

Szépelgő címével ellentétben nyers, kemény film a Felhő a Gangesz felett. Erős, határozott, pontosan célba talál és utána hosszú ideig kóvályog az ember. Kíméletlen viviszekcióval mutatja meg súlyosan kábítószerfüggő hőse szabadulásának–visszaesésének–szabadulásának fájdalmas stációit, s azt az elkeseredett küzdelmet, amit a szelíd hősnő folytat a rábízott lélek megmentéséért. A kamera nem fordítja el tekintetét a kínos pillanatokban, mindvégig ott időzik a lepusztult gangos lakásban, a legnehezebb, legcsatakosabb helyzetekben is, amikor folyik a nyál, az ürülék, a húgy, a vér, amikor eszeveszetten üvölt a fiú a fájdalomtól: nem kínál olcsó menekülést. A lélekért folytatott küzdelem a testen, a testben és a test által zajlik, egy sokszorosan meggyötört korpusz tehetetlen anyagcseréjének bűzös és mocskos végtermékeiben fuldokolva.

A fiú a halál szélén tántorog, nem tud szabadulni a szertől. A lánynak elege van dúsgazdag férjéből, a közös gyerekből, a jóléti mintacsaládból. Mindketten a szabadulást keresik, amikor egymásba botlanak a zsúfolt Andrássy út alkonyi forgatagában. Banális történet? Az. Dettre Gábor nem sokat bíbelődik az expozícióval. A lány hazamegy a fiúval – és mellette marad. A tündérszép, gazdag, finom úrinő a bélsárban fürdő, önmagát összehányó, epileptikus rohamokról gyötört, a halál szélén táncoló mocskos kábszeressel. Hihető ez? Elmondva aligha. Ilyet csak hollywoodi melodrámákban láthatni. A rendező nem indokolja különösebben hősnője választását, mert tudja, ezt szavakkal nem lehet megindokolni. Nem is foglalkozik vele, adottságnak veszi, kiindulópontnak. Abban bízik – s mint később kiderül: joggal –, hogy ha a kapcsolat mindennapjait hitelesen meg tudja mutatni, elfogadjuk az ab ovót is. A történet kezdetén még kételyek horgadnak föl bennünk, ám ahogy alámerülünk e furcsa viszony mélyáramába, úgy ragad magával minket a lepusztult lakás ketrecében keringő két nagy színész, Tóth Ildikó és Ternyák Zoltán játéka.

Dettre Gábor filmjén nem érződik a megformáltság aktusa. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudatosan előállított formával, fikcióval állnánk szemben, hanem azt, hogy a rendező elérte célját: mintha valódi kábítószeresek gyötrő, üvöltő mindennapjaiba pillantanánk be. Nem arról van szó, hogy dokumentumot látunk, nem. A valóság és a megformáltság közötti határvonal nem a dokumentum és a fikció törésvonala mentén húzódik, Cassavetestől Jelesig példák tucatjai bizonyítják ezt. Amiről szó van, az a hitelesség, bárhogyan is teremtődik elő. Rendezés, dialógusok, forgatókönyv, színészi alakítás, persze, ezekből építkezik ez a film is, mégis, nehéz róluk a szó hagyományos értelmében beszélni, mert eltűnnek, valósággal felszívja őket a sűrű életanyag. Legalábbis ott, ahol a film középpontja kavarog: a lakásban, a két szereplő viszonyában. Mert annak bemutatása-végigkövetése dermesztően hiteles. Hogy orvosilag pontosan diagnosztizálja-e a szindrómákat, a leszokás fájdalmas folyamatát, nem tudom, de annak tűnik. Emberileg mindenképpen. Érezzük a testnedvek szagát, a kínt, a végtagok remegését, előttünk mintha valóban Ternyák szenvedne, haldokolna egyik rohamtól a másikig (akkor még nem tudtuk, milyen fájdalmasan aktuális lett mára ez a kijelentés, sajnos). Ha van maradéktalanul hiteles filmszínészi jelenlét, Ternyák Zoltáné az. Szándékosan nem alakítást írok, mert annak nyoma sem érződik a vásznon. Amit látunk, az nem színészi teljesítmény, hanem egy emberi sors felbukkanása a semmiből, anélkül, hogy érződne rajta a professzionális színjátszó munkája-erőfeszítése. Ternyáké nehéz, de – ha lehet ezt mondani – hálás szerep. Tóth Ildikóé legalább ilyen gyötrelmes, de kevésbé látványos, s ezért jóval hálátlanabb: látszólag csöndes rezonőrként vesz részt a történetben. Ám végül is ez az ő története, az ő konfliktusa, az ő választása, ő a drámai hős, s Ternyák inkább a rezonőr-katalizátor kettejük drámájában. Ternyáknak azt kell elhitetnie velünk, hogy végzetesen, halálközelien kábítószerfüggő, ám Juli alakítójának ennél is többet, nehezebben hihetőt: hogy könnyűnek látszó sorsát ehhez az ólomnehéz sorshoz köti, hogy az aranykalicka helyett a szenvedést és az önfeláldozást választja. Nem mintha aszkéta volna, sőt. Ám kielégítetlen az érzékenysége és a szeretetvágya. Elhatározása nem holmi cserkészjótett: számára ez a személyiség kihívó kalandja, az érzékenység szakítópróbája. Tóth Ildikó pontosan érzékelteti, hogy nem puszta önfeláldozásról van szó: a viszony az asszonynak is fontos, sőt, mintha a számára lenne fontosabb. Életet adni, életet menteni, s közben szeretetet adni és kapni – neki erre legalább olyan nagy szüksége van, mint a férfinek. Ternyák Zoltán és Tóth Ildikó kettőse emlékezetes, nagy párosa az újabb magyar filmművészetnek. Mindkettőjük hibátlan alakítást nyújt ebben a nyomasztóan erős, ám korántsem hibátlan filmben, amelynek ólomsúlya az ő vállukon nyugszik, s amely elsősorban nekik köszönhetően válik megrendítően hitelessé.

Mindez nem csökkenti a történetet kitaláló és filmre vivő, a párost helyzetbe hozó író-rendező, Dettre Gábor érdemeit, s nem a kis térben bravúrosan mozgó operatőrét, Pap Ferencét sem. A film akkor válik bizonytalanná, amikor kiesik a nyers, vad, naturalisztikus stílusból, amikor kimozdul a szobából, a kettős kapcsolat szűk teréből, s a külvilágban kalandozik. Egészen más atmoszférájú, erősen stilizált a külvárosi tenyészet, a gangos bérház mikrotársadalma a maga vissza-visszatérő jellegzetes figuráival. Ezekben a képekben inkább érződik a megformáltság, a stílus, elemelve képzeletünket a valóságtól. Ám ez a képi réteg még zavartalanul illeszkedik a történet masszív fő sodrához, azt megbillentve, különös, szürreális fénytörésben mutatva. Remek a szoláriumban pucéran üldögélő anya szerepében Sáfár Anikó és a külvárosi bunkó szomszédot sokadszor is magabiztosan hozó Kovács Lajos. Erősen vitatható viszont az elhagyott férj figurája. Totálisan érzéketlen fazont látunk, ellenszenveset és erőszakosat, nincs benne semmi emberi. Azt elhisszük, hogy az egyszerre meseszép és szuperérzékeny hősnő megszereti a saját ürülékében fuldokló Andrást, de azt nem, hogy valaha is szerethette ezt a papirosfigurát. Dettre pontosan érzi, hogy Juli választásának megértéséhez és értékeléséhez tudnunk kellene ezt-azt a hátteréről, ám ez így kevés. Az elhagyott családot olyannak mutatja, akár egy sematikus reklámklipben: pazarul berendezett rideg luxusvilla, hófehér Rolls Royce, sofőrrel.

A történet másik vitatható pontja az indiai epizódok álomszerű, pszichedelikus színekben úszó, lassított bevágása. (Egyébként is az az érzésünk, a rendező túl gyakran él a lassítással, az érzelmi hatást fokozandó.) Fontos eleme ez a filmnek, nem véletlenül került a címbe, ám valahogy fityeg rajta, talán azért, mert az általános és banális elvágyódáson kívül nincs igazán jelentése. Mintha Dettre nem bízott volna abban, hogy a két ember története önmagában is megáll. Ezért, hogy időnként kínosan csikorognak a dialógusok, Juli közhelyeket mond a férjének és a férjéről, s nem megoldott a gyerek figurája sem. Ez a legkevésbé hiteles pontja a cselekménynek: hogy a hősnő a gyerekét is ugyanolyan könnyedén hagyja maga mögött, mint a luxusvillát a luxusférjjel. A kislánynak amúgy kevés szerepe van a történetben, igazából kihagyható lett volna: időnkénti jelenléte nem indokolja azt a drámai súlyt, amellyel Juli választását szükségtelenül megterheli.

Pap Ferenc operatőr maradéktalanul dicsérhető azért a bravúrért, amellyel kihasználja a szűk tereket, követi a játszók váratlan, szeszélyes, olykor hisztérikus mozgását, s a külvárosi szegényvilág egyszerre valóságos és álomszerű bevilágításáért-megkomponálásáért is. Ugyanakkor András lakásában időnként bántóan elnagyolt a világítás, nem mindig érthető, honnan és miért esik be a fény, olykor bennmarad egy-egy filmgyári lámpa tükörfénye. Apró hibák ezek, s bizonnyal abból fakadnak, hogy az ilyen hőfokú jelenetek ritkán ismételhetők meg tetszés szerint, addig, amíg tökéletesre csiszolt lesz a kompozíció.

A Felhő a Gangesz felett tehát korántsem hibátlan mű. Sok bakival, suta megoldatlansággal terhes, ám ugyanakkor lélegzetelállítóan erős, emlékezetes, mondhatni zseniális pillanatokban gazdag. Erényei és gyöngéi ugyanabból fakadnak: a szenvedélyből, amely ott izzik a képsorok mögött, s amely fontosabb a kiegyensúlyozásnál és a finom megformázásnál. Érdes, kegyetlen, mondhatni barbár mű a Dettre Gáboré, mégis, részvét és szépség ragyogja be. Ha műfajt kéne találnom neki, azt mondanám: szerelmesfilm.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/10 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2718