KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/január
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Louis Malle halálára
ZOLNAY PÁL
• Bérczes László: Retusálás nélkül In memoriam Zolnay Pál
• Székely Orsolya: Beszélgetés 1993-ból In memoriam Zolnay Pál
VÁROSVÍZIÓK
• Bojár Iván András: Rejtőző Budapest Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Schubert Gusztáv: Zuhanás közben A gyűlölet
• Ardai Zoltán: Éjjel a telepen Hüvelyk Matyi nyomában
TITANIC
• Déri Zsolt: Az enciklopédista Beszélgetés Peter Greenawayjel
• Forgách András: Vigyázat: eredeti! Balsors
• Csejdy András: Máskéntbűnözők A néma tanú; A gyilkos; Országúti járőr
• Déri Zsolt: Inkább az ellentáborban Beszélgetés Alex Coxszal
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Száz év, s más semmi? Velence
• Kovács András Bálint: Hangok és csendek Pordenone
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Nyolcvan kattintással a Föld körül Infománia
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Az árván maradt bérgyilkos Égi manna
• Dániel Ferenc: Tengeri liliomok közt vezekelni? Leni Riefenstahl
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Pigalle
• Takács Ferenc: György király
• Barna György: Georgia
• Hegyi Gyula: Hamlet, vagy amit akartok
• Vidovszky György: Az angol, aki dombra ment fel, de hegyről jött le
• Sneé Péter: Pár lépés a mennyország
• Sneé Péter: Szirének Sirens
• Ardai Zoltán: Jade
• Hungler Tímea: Dredd bíró

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Beszélgetés Peter Greenawayjel

Az enciklopédista

Déri Zsolt

Peter Greenaway a British Council és a Titanic Fesztivál vendégeként találkozott a magyar nézőkkel, akik régi és új videómunkái mellett a készülő Párnakönyvből is láthattak részleteket.

– „A mozinak provokatívnak kell lennie, hogy élni és túlélni tudjon” – nyilatkozta néhány éve. Mit értett ezen?

Azt hiszem, minden művészeti forrnának állandóan meg kell újítania, újra ki kell találnia önmagát. Sokat panaszkodom arról – és azt hiszem, ezzel jónéhányan egyet is értenek –, hogy a mozi az utóbbi húsz évben leragadt, nem mozdul semmilyen irányba, csupán ugyanazokat a formulákat, ugyanazt a pszichodrámát, ugyanazt a szövegközpontú megközelítést ismételgeti, amikor a világ dolgairól beszél. Bár kiindulópontként ez elég borúlátóan hangzik, én mégsem tartom magamat pesszimistának ebben a kérdésben, mert azt hiszem, az önmegújítás lehetősége benne rejlik az új technológiákban, gondolok itt a digitális forradalomra, a kép manipulálásának végtelen lehetőségeivel kecsegtető televíziós poszt-produkciós törekvésekre, az OMNIMAX-ra, a CD-ROM-ra vagy az egész videóművészétre. Azt hiszem, mindezek kitágítják majd a képalkotás lehetőségeinek határait, és végül moccanásra kényszerítik a jelenleg uralkodó moziformát. A filmkészítő felelőssége abban áll – és a filmkészítőt mindig művészként látom –, hogy állandóan új ötleteket, új szókincset vonjon be a munkájába, és ezzel életben tartsa a mozi-médiumot.

Első nagyjátékfilmjét, A rajzoló szerződését negyvenévesen forgatta. Miért várt ilyen sokáig?

Kezdetben festő akartam lenni. Még ma is azt hiszem, hogy ez az elsődleges ambícióm. A probléma csak az, hogy nagyon rossz festő vagyok. A művészeti főiskolán úgy ítélték meg, hogy túl irodalmias vagyok, ami talán egy jellegzetes angol betegség. Ha például az angol filmekre gondolunk, azok is hihetetlenül irodalmiasak. Amikor François Truffaut azt állította, hogy „az angol film – önellentmondó kifejezés”, szerintem az irodalmi hagyományainkra célzott, arra, hogy nem nagyon vagyunk képesek az elgondolásainkat vizuális formában kifejezni. Festőket sem igazán tudtunk exportálni a nagyvilágba, ellentétben például a franciákkal vagy az olaszokkal... Visszatérve az ambícióimra, elég korán rájöttem, hogy legalább ugyanannyira érdekel a szöveg, mint a festészet, s hogy e kettőt egyformán megragadhassam, megfelelően ötvözhessem és manipulálhassam, arra leginkább a mozi nyújt lehetőséget.

A szívem mélyén hivatalnok vagyok, enciklopédista. Szeretem rendszerezni, szervezni a dolgokat. Azt hiszem, ez vezetett ahhoz, hogy filmek vágója legyek Nyolc-tíz évig tanultam a szakmai fogásokat, hogy filmes legyek, filmes vágó. Elég hamar elkezdtem a saját filmjeimet csinálni, ezek kicsi, szerény munkák voltak. A korai filmjeim – egészen A rajzoló szerződéséig leginkább a festészet esztétikájához kapcsolódó elgondolásokra épültek, mint a tér és a kompozíció, azaz a rend kérdése, mely áthatja a XX. századi festészet történetét. Nagyon érdekel például Piet Mondrian és Sol Lewitt művészete, a rácsfestészet vagy a modernizmus, mint építészeti mozgalom. A Vertical Features Remake című rövidfilmem például teljes egészében a ,,rácsozásról” szól, a Séta H-n keresztül pedig a nézésről és látásról, szimbólumokban és emblémákban kifejezve.

Először tehát igyekeztem megteremteni magamnak az alapszókincset, amellyel aztán nekiláthattam megvalósítani egy konvencionálisabb játékfilm készítésére vonatkozó elképzeléseimet. Azt hiszem, ha a Brit Filmintézet nem „fedez fel”, még ma is kísérleti filmeket csinálnék – bár sokak szerint még mindig kísérleti filmeket csinálok... A rajzoló szerződése című film ,,összerakása” hozta számomra a nagy fordulópontot. Ez volt az első próbálkozásom, hogy kísérleti elgondolásaimat egy nagyközönség számára elfogadhatóbb kontextusba helyezzem.

Ebben a filmben – s jónéhány más munkájában is – a szex szerződés dolga, az emberi kapcsolatokat a praktikum uralja. A tájábrázolás romantikus, a figurák azonban cseppet sem azok.

Azt hiszem, ennek több oka is van. Először is ez ellenpontozása mindannak a romantizálásnak, szentimentalizálásnak és kozmetikázásnak, amit az uralkodó mozi az emberi kapcsolatok bemutatásánál használ. A hollywoodi filmek – pontosabban a világszerte gyártott hollywoodi típusú filmek – többsége arra törekszik, hogy „szagtalanítsa” az emberi kapcsolatokat. Romantikus, happy endes, szentimentális víziót sugallnak, kapitalista sültgalamb attitűdöt, méltó jutalmat és méltó büntetést. Mélyen erkölcsösek, keresztény értelemben véve. Az efféle elképzeléseknek nem nagyon van helyük az én világképemben. En darwinista nézőpontból nézem a világot, nem hiszek az erkölcsi rendszerekben, nem hiszek bűnben és bűnhődésben, nem hiszek jóban és rosszban – ezek mind absztrakt konvenciók és elgondolások, melyeket különféle emberek alkottak különféle körülmények között. A nézőpont, amelyet én ajánlok, tipikusan darwini, semleges nézőpont.

Ha megnézzük az ön filmográfiáját, elég szembetűnő a vonzódása a vízhez, illetve a vízbefúláshoz.

Azt hiszem, ezt a kérdést fel lehetne nekem tenni a repüléssel kapcsolatban is. A repülés és a víz motívumként elég gyakran feltűnik a filmjeimben. Először is le kell szögeznem, hogy a víz rendkívül fotogén anyag. Ha a vizet filmezi az ember – akár erőszakos mozgásban, akár nyugalmi állapotban, akár gőz, jég vagy formájában is –, elég könnyen kiaknázható ez a fotogén tulajdonság. A víz nagyszerű metafora is egyben: ez „az élet vére”, azaz keringési folyadéka. Vízben születtünk, a testünk, illetve a földfelszín kétharmada víz – nem véletlen, hogy ilyen könnyen metaforává vált.

Több filmje – köztük az 1-100, a Számokba fojtva vagy a Lépcsők 1, Genf – elszámol egytől százig. Matematikus filmrendezőnek tartja magát?

Sokkal, de sokkal könnyebb egytől százig számolni, mint elmondani Hófehérke és a hét törpe történetét... Van egy velem született gyanúm a történetmeséléssel kapcsolatban. Nem hiszem, hogy az elbeszélést jól szolgálja a filmforma. Ráadásul, mivel egy elbeszélést vagy történetet kitalálni olyan könnyű – sokezer sztori van a világon, bár sokan úgy tartják, hogy alapjában véve nincs ötnél több –, abban sem tudok bízni, hogy egy történet képes elmondani az embereknek, amit azok tudni akarnak. Az elbeszélés megjelenését a filmben ugyanolyan szükségtelennek látom, mint a szeplőtelen fogantatás bevezetését a katolicizmusba – teljesen felesleges volt, de ma már mindenki ragaszkodik hozzá. Am ha eldobjuk a történetet, találnunk kell egy másik struktúrát, amelyben az információ összerakható. Mint már említettem, leginkább katalógus-készítőnek tartom magam, enciklopédistának, listagyártónak vagy ha úgy tetszik, hivatalnoknak, olyasvalakinek, aki csupán rendszerezi a dolgokat. Meglehet, hogy ugyanez a tudomány, a kultúra, a művészetek szerepe is, a francia forradalom óta mindenképpen. Ha eldobom az elbeszélést, találnom kell valami más rendszert: a számolás, a színkódszisztéma, a betűrendes felsorolás csupa olyan rendszer, amelyet bárhol a világon megértenek. Vancouvertől Pekingig mindenhol tudják, hogyan kell elszámolni egytől százig, A-tól Z-ig, és ismerik a newtoni hetes színrendszert. Azzal próbálkozom, hogy hasznosítsam azokat a dolgokat, melyek segítik az elbeszélést, miközben vele párhuzamosan futnak. Ennek ismét sok köze van a festészethez, ezek az elképzelések nagyon fontosak az európai festészetben a kubizmus óta. Törekszem arra, hogy olyan stratégiákkal dolgozzak, amelyeket már izgalmas módon és sikerrel használt a festészet, újra alkalmazzam és relevánssá tegyem őket a filmművészet számára.

Egy másik visszatérő motívum: a rothadó hús.

Itt ellent kell mondanom. Nem sok filmemben szerepel rothadó hús. Ha a Z00 című filmre gondolunk, ott igen, de van még olyan filmem, amiben szerepel?

A szakács...

Abban csak főtt hús van.

De amikor a feleség és a szeretője bemászik egy teherautóba, odabenn rothadó húsok bűzölögnek.

Igen, de eredetileg az is az ember asztalára szánt hús. Azért vitatkozom ilyen makacsul, mert azt hiszem, talán túl optimistán tekintünk önmagunkra. Feltétlenül szükség van a bomlásra, rothadásra és a halálra, azért, hogy az életciklus működésben maradjon. Most is ugyanazt kell válaszolnom, mint az előbb: a természettudományra nyitott szemmel kell nézni, anélkül hogy morális ítéleteket hoznánk arról, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a csúnya, mi az ízléstelen. A rothadás egy biológiai folyamat, amely nem feltétlenül kíván értékítéletet.

Beszéljünk a szépségről! Őn szerint a meztelen női test a legszebb dolog a világon? Vagy a meztelen emberi test?

A szépség is értékítélet. Kultúrától, perspektívától, kortól, ambíciótól, tapasztalattól függően változik. Az európai festészet középpontjában a meztelen emberi alak áll, mind a klasszikus antikvitás pogány értelmezésében, mind a keresztény művészetben, ahol is a két legnagyobb kép a meztelen gyermek Krisztus, illetve Krisztus a kereszten. Számomra ebben sokkal fontosabb, hogy minden – a filozófiát, a spirituális dolgokat vagy a politikát illető – állásfoglalásunk arra épül, amit mindannyian a legjobban ismerünk, és ez az emberi forma. Ha nem vesszük tudomásul a fizikai, zsigeri, testi mivoltát, az azzal a veszéllyel fenyeget, hogy elveszítjük a kapcsolatot minden más dologgal. A moziban a meztelen emberi testet általában közvetlenül szexuális összefüggésben használják: ha a filmekben az emberek levetkőznek, azt azért teszik, hogy szeretkezzenek egyet. Mi általános emberi tapasztalatból és az európai kultúrából tudjuk, hogy ez nem feltétlenül történik így. Harcba kell szállnunk azzal az elképzeléssel, hogy csak a 16 és 25 év közti nő lehet szép, a reklámok ugyanis ezt sugallják. Ezt a sztereotípiát a mi mélyen nőgyűlölő kultúránk erőlteti. Másfelől pedig úgy vélem, hogy ha elveszítjük szem elől az emberi testet, akkor kétségbeejtően fogunk szenvedni a perspektíva hiányától. Ez az a két ok, ami miatt a meztelenség, a testiség mindig nagyon fontos a filmjeimben.

– A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője óta kizárólag műterembelsőkben forgatja játékfilmjeit. A legutóbbi munkái kifejezetten színházi jellegűek.

Munkatársaimmal arra törekedtünk, hogy egyre inkább mesterséges és klausztrofóbiás világokat teremtsünk, s azt hiszem A mâconi gyermek című filmmel elértünk egy bizonyos határvonalat. A mâconi gyermek az én szememben egy trilógia második része, az első rész a Prospero könyvei volt, a tervezett harmadik pedig az Augsbergenfeldt címet viseli, és az még klausztrofóbiásabb, még mesterségesebb. Elég annyit mondanom róla, hogy minden benne szereplő színész 65 év fölötti, és végig sötétben játszódik az egész. Ráadásul ez egy nekrofíliáról szóló film, szóval rettenetesen nehéz pénzt találnunk hozzá. Így a producerem és bankárom azt tanácsolta, várjunk vele még néhány évet, amíg a légkör változik egy kicsit. A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője az egész világon jó fogadtatásra talált, de az alig három évvel később forgatott filmem, A mâconi gyermek, amely pedig körülbelül ugyanabban a témakörben mozgott, a megváltozott morális klímában óriási ellenérzést váltott ki mindenfelé, de főleg Amerikában. Egy három–négyesztendős periódus alatt az ilyesfajta filmek fogadtatása nagyot tud változni. Nem szeretnék semmiféle öncenzúrát alkalmazni a tevékenységem fölött, ezért az Augsbergenfeldttel inkább várok még néhány évet.

Azt nyilatkozta, hogy a film – a festészettel ellentétben – még nem jutott el „kubista fázisába”. Hogyan képzel el egy kubista filmet?

– Párnakönyv című filmemmel éppen ebbe az irányba próbáltam meg elindulni. Így nem kell az embernek a lineáris vágástechnikára szorítkoznia, ahol egyszerre csak egy képet mutathat be. Úgy terveztem a Párnakönyvet, hogy egyazon időben sok képet tárjon a néző elé. Így bizonyos értelemben átadható a kubizmus lényege, ami többoldalú látásmódot jelent. Látunk egy tárgyat, megértjük a jelenséget, egyszerre több eltérő nézőpontból vizsgálva. Maga a film egy ősi japán mesére épül, amelyet szokásomhoz híven elég szabadon kezeltem, hogy terepül szolgáljon az új technológiák kipróbálására.

Gondolja, hogy a közönség készen áll ennyi kép befogadására? Már a Prospero könyvei is kissé túl sok volt a szemnek.

Sokan tényleg azt mondták, hogy a Prospero könyvei vizuálisan emészthetetlen volt, de én erre három választ is adnék. Először is azt hiszem, hogy egyszerűen csak lusták voltak. Másodszor: a mai fiatalok már annyira hozzászoktak a gyors képváltásokhoz a videóklipekben és reklámfilmekben, hogy kifinomult a képességük nagy mennyiségű kép befogadására. A harmadik dolog, amiért hadakozom, az a végtelenszer nézhető mozi. Az ember nem várhatja el egy vers első elolvasásakor vagy egy zenemű első hallgatásakor, hogy mindent megértsen. Minél többször olvassa el, minél többször hallgatja meg, annál nagyobb lesz a jutalma. Miért is ne képzelhetnénk el egy olyan filmet, amely ugyanígy van felépítve? Cecil B. DeMille mondta 1936-ban, azt hiszem, hogy „egy film, amit elsőre nem ért meg a néző, kudarc”. Ez színtiszta hülyeség. Azt hiszem, minden olyan műalkotás, amely csak lassan, többszöri megtekintés után fedi fel teljesen az értelmét, a végén sokkal nagyobb élményt nyújt. Ezért azt mondom, ha tényleg érdekel valakit a dolog, menjen vissza a moziba, és nézze meg a Prospero könyveit másodszor, harmadszor, negyedszer, és ha hat hónappal később még mindig érdekli, akkor még egyszer újra. Sok emberről tudok, akik így három–négy év elteltével már hihetetlenül nagyra tartják ezt a filmet, mert az ismételt megtekintések hozták meg számukra az igazi élményt.

A Prospero könyvei kifejezetten optimista a többi filmjéhez viszonyítva, ahol a főhősök többsége meghal, köztük kisgyerekek is.

Egyszerű a magyarázat: ennek az egy filmnek nem én találtam ki a forgatókönyvét.

Az illúzió és valóság viszonya egyre központibb kérdés a kortárs filmművészetben, így az ön műveiben is. Hogyan magyarázza ezt a jelenséget?

Nem szeretnék általános megközelítést nyújtani, mert ez óriási téma, de elmondom, én hogyan látom. A XX. századi festészet egyik legnagyobb fegyverténye az volt, hogy megszabadult a gondolattól, mely szerint a festészet ablak a világra. A festmény keretét nem tekintették többé egy illúzió határvonalának. Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy a festmény csak egy sima felület, egy olyan entitás, amelynek megvannak a saját fizikai jellemzői, tehát az egyetlen referenciája önmaga. Én ugyanezeket az elképzeléseket akarom használni a filmen is. A mozi nagyon erős az illúziókeltésben, de azt hiszem A rajzoló szerződése óta az összes játékfilmem – különösen A mâconi gyermek – mindvégig figyelmezteti a nézőt, hogy csak egy filmet lát. Ez nem az élet illúziója, ez egy mesterséges konstrukció, melyet vágók, operatőrök, díszlettervezők raktak össze. Állandóan megpróbálok olyan fogásokat alkalmazni, mint a still-camera, a színész mivoltukat felfedő színészek, a képmező szélén feltűnő közönség, a zene és a vágás nagyon tudatos alkalmazása vagy a nézők állandó emlékeztetése arra, hogy hol is van a beállítások széle. Emiatt nem is tudnám összezavarni a nézőt, fel sem merülhet benne, hogy amit lát, az a valóság igaz ábrázolása.

Mi a véleménye az Internetről?

Elvből támogatok minden új technológiát, de erős kételyeim vannak néhány elgondolást illetően. Azt hiszem, hogy az Internet nagyrészt csak időpazarlás, noha óriási interaktivitása lehet benne az adatoknak – és itt szándékosan nem az információ szót használom. Az adat viszonylag haszontalan, az én képletemben az információ = adat + attitűd. Az Internetet használva sajnos nem ezt tapasztalja az ember. Ahogy valaki megjegyezte, olyan ez, mint fölszedni a hulladékot a vágószoba padlójáról. Márpedig én a filmet akarom nézni, nem a kivágott selejtet. A másik kérdés, hogy egy film vagy egy televíziós munka lehete interaktív. Nos, ha 24 különféle végkifejletet adunk a nézőnek, hogy válassza ki a neki tetszőt, ezzel a választás illúzióját nyújtjuk neki, ám ez hamis illúzió, a készítő ugyanis már az összes végkifejletet előre leírta. Azt hiszem, nagyon óvatosnak kell lennünk ezekkel az elképzelésekkel a filmmédium demokratizálását illetően.

Közreműködik mostanában valamilyen interaktív média-projekten, CD-ROM-on vagy valami hasonlón?

Közreműködni?! Én akarok lenni a diktátor! Vannak munkatársaim, de a végső döntésnek mindenben az enyémnek kell lennie. E pillanatban három CD-ROM-on is dolgozom, s emellett egy sereg egyéb programot is készítünk, melyek a modern technológiákkal kapcsolatosak. Van egy nagy tervem: egy CD-ROM-ot akarok készíteni OMNIMAX-on. Még nem tudom, hogyan fogjak hozzá, egyelőre lehetetlennek látszik. Egy olyan óriási vászon, melynek szélei a látómezőn kívül vannak, továbbá a legteljesebb enciklopédikus CD-ROM, nos e két technológia kombinációja nem mindennapi, ideális alapot teremtene azokhoz a dolgokhoz, melyeket a médiummal meg akarok és próbálok csinálni.

Milyen filmeket szeret?

Nem járok moziba túl gyakran. Az utolsó film, amit igazán élveztem, a Kék bársony volt David Lynchtől, de ennek már sok-sok éve. Az ihletet inkább olyan területekről merítem, ahol a radikalizáció és a kutatás erősebb. Ilyenek az irodalom, a festészet, talán a fotóművészet és a videóműfaj kísérletei.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/01 19-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=26