KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Gyermekjátékok Jeles András
• Forgách András: Eleveny kollégák József és testvérei

• Kovács Marcell: Türelemjáték Monte Hellman indie-westernjei
• Strausz László: A reklám a lényeg! Exploitation - a rosszízlés diadala
• Zoltán Gábor: Lopott kameraidő Kávé és cigaretta
• Kolozsi László: Harisnyanesz Truffaut és a nők
• Ardai Zoltán: Felismerni Doinelt Újhullámos Gil Blas
• Kubiszyn Viktor: A Gutenberg-galaxis ég-e? Kultmozi: 451° Fahrenheit
CYBERVILÁG
• Géczi Zoltán: Flash-köztársaság Animáció a neten
• Berta László: Macromedia Flash
• Sebő Ferenc: Kíméld az ajtófélfát Magyar net-animáció
• Varró Attila: Digitális paletta CGI és fantasztikum

• Gelencsér Gábor: Beszédes csend Bergman Trilógiája
• Kúnos László: Bergman estéje Sarabande
MAGYAR FILM
• Szlanárs Emese: Ugrás az ismeretlenbe Beszélgetés
• Pápai Zsolt: Tűzkeresztelő A restaurált Ludas Matyi
KÖNYV
• Zalán Vince: Képkrónika Sára Sándor, a fotográfus
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Egy alvezér gyermekkora Che Guevara – A motoros naplója
• Kolozsi László: Van másik Világszám
• Vaskó Péter: Szabadság, szerelem Nyócker
• Lajta Gábor: Nun vagy Sin Csoda Krakkóban
• Szőnyei Tamás: Ajvé Yiddish Blues
LÁTTUK MÉG
• Tosoki Gyula: Könyörtelenek
• Nevelős Zoltán: Ördögűző – A kezdet
• Köves Gábor: Young Adam
• Kis Anna: Kóristák
• Vaskó Péter: Zuhanás a csöndbe
• Kolozsi László: A pityergő teve története
• Hideg János: Sírhely kilátással
• Pápai Zsolt: Kidobós
• Csillag Márton: Orion űrhajó – A visszatérés

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Nyócker

Szabadság, szerelem

Vaskó Péter

Szabadszájú és szellemű rajzfilm a pesti Harlemből, gettóromantika és píszi finomkodás nélkül.

 

„Pénz és pina, ez az élet regulája” – foglalja össze tömör életfilozófiáját Gusztibá, a nyócker sokat látott roma veteránja. Ha az egyszeri néző túlesik azon a sokkon, hogy a nyolcadik kerületi őslakosok magától értetődő természetességgel használják a négybetűs szavakat, akkor már semmi nem menti meg attól, hogy élvezze ezt az egész estés, sűrű hangulatú animációs mozit.

Ahol hiányzik az erkölcs, ott tombol az etikett – tartja a mondás. És ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a még optimistán induló ’90-es évek „politikai korrektségének” szándéka miként vált hamar hónaljszagú „píszi” képmutatássá, humortalan és aggályos tekintélybunkóvá, sértettségi „újbeszél” etiketté. Most éppen ott tartunk, hogy kínnal-keservvel kell egyszerre visszanyernünk a belső függetlenséget és a nyelv szabadságát a politikus-homokozóktól és a média sárgaházi idiotizmusától. A Nyócker című animációs mozi és nyelvmutatvány ebben számít kezdeti és igen fontos lépésnek.

A történet szerint multikulturális nyóckerületi kiskamaszok gittegylete úgy dönt, hogy pénzkereset céljából matekötös osztálytársuk segítségével visszautazik az időben, hogy olajkészletet halmozzon fel az eljövendő nyócker macskakövei alatt, amiből a jelenbe visszatérve tőkét kovácsolhatnak, beléptetve a Kálvária tér környékét az olajtermelő nagyhatalmak közé. Mindennek mélyén persze a szerelem munkál, mely két rivális család, a roma Lakatos (italkimérés és orgazdaság), és a Csorba nevezetű magyar família (lányok futtatása, ukrán maffiakapcsolatok) sarjai közt lángol fel.

Mindeközben szépen végigmegyünk mindazon, amit a magyar film az utóbbi évtizedben ideges óvatossággal és nem múló szégyenünkre elkerült. Magyarországon ugyanis, ha lehet, a rendszerváltás ellenére még feltűnőbb és fullasztóbb lett a belső szabadsághiány. Egy rövid eufórikus pillanatig úgy tűnt, lehet tere és értelme a hatalomtól nem függő bátorságnak és kurázsinak, hogy megtörhető az önkéntes alattvalói alkalmazkodás reflexe. De az új keretek között újra gyorsan visszaállt a régi csípésrend. Hermetikusan bezáródtak az új elitek és élcsapatok, és a társadalom néhány év büszke szabadonfutás után, szolidaritási tartalékait felélve kényszeredett gyávasággal ismét az újraszerveződő politikai ispánságok anyagi és ideológiai bástyái mögé húzódott, és lett szinte észrevétlenül rezignáltan közönyös vagy gazdái zászlaját vivő, jelszavaival élő várjobbágy (a gyilkos választási hisztéria pontosan mutatta ezt a szorongó kiszolgáltatottságot).

A törleszkedő kurzusfilmekben mindez épp olyan tisztán megmutatkozott, mint a tétova vagy tüntetően eszképista magánmozikban. Mintha az átlag magyar film magánmitológiái és történelmi szortírozásai hosszú ideig éppen a jelenidejűséggel való szembesülés elhárítását szolgálták volna. Talán magunk előtt is szégyelltük, hogy választott szolgálóink lekezelt alattvalóivá lettünk.

Antall Nimród Kontrollja kellett ahhoz, hogy fényt kapjon a kontrollált kisember jól ismert mindennapi parája, és most a Nyócker, hogy röhöghessünk a korrupt zsarukon és a nevünkben elpáholt politikusokon. A filmben a világ hatalmasai nem is tűrhetik a kisemberek magára talált nyóckerállamát, elpusztítása mellett döntenek (persze az ostobaság világfenntartó erejére ez esetben is lehet számítani).

Valódi humor nélkül ez a tematika és hímzett káromkodásokkal fűszerezett szöveg akár fárasztó keménykedés vagy altesti poénkodás is lehetne, de a Nyócker egyik legfőbb erényét éppen a finom egyensúlyt tartó humor adja. A karikaturisztikus rajzok édestestvérek a szövegekkel, és egymást erősítve teremtik meg azt az abszurd atmoszférát, melynek ábrázolási képessége itthon nagyon rég (de legalábbis a Roncsfilm és Szőkéék egynémely ökörködése óta) elveszettnek látszott. A hangulat és színhelyesség különösen akkor értékelendő, ha az utóbbi néhány év hamvába holt gettófilmes próbálkozásaira gondolunk (Rinaldo; Rap, Revü, Rómeó).

Mint a fenti példákból is látszik a Nyócker nem a laputai viszonyokra tervezett píszi jegyében fogant, a szöveg illeszkedik a megjelenített miliőhöz és figurákhoz, a gettófilm hitelességének ez alfája és omegája. S bár nálunk a „politikai korrektség” műnyelve még korántsem olyan elterjedt, mint tőlünk napnyugatra, az máris látszik, hogy helyi hagyományainknak megfelelően a mindenkori hatalom ezt is a „felségsértés” lingvisztikai megelőzéseként kívánja alkalmazni. Különösen bizarr, amikor a protestáló kisember utolsó fegyvere, a humor és gúny ellen kívánják bevetni, mely internetes fanzinokban és beszélgetőfórumokban nyújtogat nyelvet a basáskodó tekintély képviselőire. Tény, hogy a visszaszerzett szabadság ellenére egyre szürkül az ókori és középkori szaturnáliák, bolondünnepek felszabadultságának, fékeveszett fordított világának emléke, mikor a szigorú hierarchikus társadalmakban egy napig a szolgák voltak a szenátorok, urak és püspökök, akik ilyenkor szókimondóan beolvastak gazdáiknak. Ennek hangulatából lop vissza egy csipetet számunkra a Nyócker, amikor belső függetlenségünket bujtogatva a nevetéssel adja vissza azt a fölényt és hatalmat, amit itthon a tekintélyelvű patríciusdemokrácia kiépülése közben elvesztettünk.

A nyelv és karakteres képi világ mellett két nagyon fontos összetevő segít mindebben: az életkorbeli és társadalmi alulnézet. Hiába a sok-sok hárítás, és a párhuzam ellen való tiltakozás, ami az eredetiségre kényes alkotók esetében tökéletesen érthető, nem kerülhető meg az amerikai szabadszájú alsósokról szóló rajzfilmsorozattal, a South Parkkal való összevetés. A Trey ParkerMatt Stone páros szokatlanul és korszerűtlenül szabad és bátor sorozata utal szinte egyedül arra, hogy van még élet a nyugati féltekén a korrekten kicentizett ostobaságon kívül. A felnőttek követhetetlen kompromisszumokkal és korlátokkal teli világából a dolgok néven nevezéséhez és komolyan vételéhez egészen a nyolcévesek ártatlan bátorságáig kell visszamenni. A gyerekhez, aki nem számít, ott sincs, mégis belát az asztal alá.

De persze nem kell mindjárt az Óperencián túlra gondolnunk, épp így eszünkbe juthat Rideg Sándor halhatatlan Regős Bendegúza is az Indul a bakterházból, aki igen bölcsen elmondja véleményét bakterországról és mellesleg jótáll magáért lókupeccel, csendőrrel és vasutassal szemben. Ugyanebből a vagány öntudatból merít a Nyócker is: a gyerekvilág a nagyok játszmáin kívüli utolsó állomás, az utolsó lehetséges nézőpont a felnőtt hülyeségekre való rácsodálkozáshoz. Míg a felnőttek kölcsönzött előítéletek nevében marakodnak, a gyerekcsapat magyar, roma, zsidó, kínai, arab tagjai tökéletes összhangban működnek együtt.

A másik összetevő maga a címszereplő, a „nyócker”, mely végre nem a borzongó egzotikum vagy a lehajló sajnálat fénytörésében látszik. Bár van persze benne bőven a szórakoztató karikarisztikus csibészromantikából és önmítoszból, de hála a konkrét elemeknek (valós személyek és ismert színészek arca alapján kreált arcok) meg az animáció természetéből fakadó absztrakciónak: a festett, rajzolt, összedumált nyócker általánosabb jelentést is kap. A kicsik birodalma lesz: „nyóckerország” – nem városalja és térképszéle, hanem a világ közepe, ahova az olaj hírének hallatára elzarándokolnak mindenek. A magyar ugar otthonos köldöke, ahonnan a lakók nem elvágynak, hanem otthon vannak. Ahol a kurvák titkos ügynökök, a zsaruk épp annyira együttműködők, mint amennyire korruptak, és ahol veszteni való híján kiosztanak és felpofoznak minden tekintélyt. A plebejus dühből és szarkazmusból jut mindenkinek az elpáholt nagyképű polgármestertől és sleppjétől a debil W. Bushon és a pincében atombombát gyűjtő Oszamán át a pápamobilba nyóckerolajat tankoló szentatyáig.

Nyóckerország, nyóckervilág: itt vagy otthon, ez a hazád, kutyaszarban, anyázásban, megkenhető rendőrökben, a hatalmasokra köpésben, a részeg összeborulásban, a szoba-konyha szeretetben. Éppen ez az itt és most, „veled vagyunk” gesztus hiányzott nagyon fájóan és régóta a magyar filmből. Az érinthető, jelenidejű és eleven hétköznapokba való visszatérés, a visszakerülés a 2004-es térképre, még ha egy „balkáni kerület” képében is, ahol a tárgyiasult álmok netovábbját egy szereplő megfogalmazásában „négy ruha plusz egy Suzuki meg egy minigarzon” vagy „hetvenezer vodka” jelentik, de ahol a szerelem éppúgy majdnem mindent legyőz, és a romák feldobják a hangulatot, hogy ne sírjon annyit a „sok szomorú magyar”. Mert persze nem csak nagyokon és vállaposokon, de kicsiny magunkon legalább olyan jót lehet röhögni, legyen szó a kis Kolompár Szandokán vérszomjáról, arról, hogy nálunk még a térfigyelőkamerát is ellopják, vagy az atlétás, súlyzózó Csorba apuka taplóságáról, aki mellesleg a dőzs idején úgy dönt, megveszi magának a parlamentet, vagy még inkább a Nagycirkuszt.

A Nyócker persze korántsem folttalan remekmű, hullámzó a poénok minősége, az időutazós részt nem sikerült szervesen a történethez kapcsolni (az olajcsinálás, bár kellően bizarr és agyament, azért nem a legvastagabb ötlet). A zenei betétek (Ludditák, L.L. Junior, Dj Mango & Dj Dermot, Ogly G., CopyCo) jól sikerültek, és ha nem is mindig simulnak hibátlanul a filmszövetbe, a hazai élmezőnyben a helyük, igaz, a nehezen követhető artikuláció miatt a néző számára a dalszövegértés olykor igencsak nehéz fokozatra van állítva. Az animáció döntően ötletes, jó megoldásai és bája mellett olykor kiütközik a pályakezdés nagyfilmes gyakorlatlanságból fakadó hibája is, de szerencsére mindig van elég tartalék a filmben, hogy átlendítse a nézőt a kevésbé sikerült részeken.

Mindent egybevetve a sok hazai műmájerkedés és meddő óvatoskodás után a Nyócker igazi kellemes meglepetés. A jelenlegi szabadsághiányos és tekintélyektől szűkölő időszakban valódi hiánypótló darab, példamutatóan szabad lélegzetvétel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2399