KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Gyermekjátékok Jeles András
• Forgách András: Eleveny kollégák József és testvérei

• Kovács Marcell: Türelemjáték Monte Hellman indie-westernjei
• Strausz László: A reklám a lényeg! Exploitation - a rosszízlés diadala
• Zoltán Gábor: Lopott kameraidő Kávé és cigaretta
• Kolozsi László: Harisnyanesz Truffaut és a nők
• Ardai Zoltán: Felismerni Doinelt Újhullámos Gil Blas
• Kubiszyn Viktor: A Gutenberg-galaxis ég-e? Kultmozi: 451° Fahrenheit
CYBERVILÁG
• Géczi Zoltán: Flash-köztársaság Animáció a neten
• Berta László: Macromedia Flash
• Sebő Ferenc: Kíméld az ajtófélfát Magyar net-animáció
• Varró Attila: Digitális paletta CGI és fantasztikum

• Gelencsér Gábor: Beszédes csend Bergman Trilógiája
• Kúnos László: Bergman estéje Sarabande
MAGYAR FILM
• Szlanárs Emese: Ugrás az ismeretlenbe Beszélgetés
• Pápai Zsolt: Tűzkeresztelő A restaurált Ludas Matyi
KÖNYV
• Zalán Vince: Képkrónika Sára Sándor, a fotográfus
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Egy alvezér gyermekkora Che Guevara – A motoros naplója
• Kolozsi László: Van másik Világszám
• Vaskó Péter: Szabadság, szerelem Nyócker
• Lajta Gábor: Nun vagy Sin Csoda Krakkóban
• Szőnyei Tamás: Ajvé Yiddish Blues
LÁTTUK MÉG
• Tosoki Gyula: Könyörtelenek
• Nevelős Zoltán: Ördögűző – A kezdet
• Köves Gábor: Young Adam
• Kis Anna: Kóristák
• Vaskó Péter: Zuhanás a csöndbe
• Kolozsi László: A pityergő teve története
• Hideg János: Sírhely kilátással
• Pápai Zsolt: Kidobós
• Csillag Márton: Orion űrhajó – A visszatérés

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

József és testvérei

Eleveny kollégák

Forgách András

Árnyfilm és infrakamera, parasztbiblia és kortárs alvilág. Jeles profán évezred-montázsa.

 

Jeles András néhány éve papírra vetett egy rövid történetet. Úgy gondolom, kézzel írta le, a mondatok ritmusa, a szavak komótos megformálása ezt sejteti. Szép tempós szöveg, sietség nélküli. És mulatságos is, meglepő módon, de a humora nem a megszokott riposzt-humor, ez itt nem poénra megy: itt mélyről felbugyogó kuncogás hallatik, mely olykor föl se jut a felszínre, a tenyérrel szégyellősen eltakart szájból szinte ki se buggyan, csak rázza az embert. Nyelvi lelemények ezek, egy furfangosan sokrétegzettségű nyelv, amelyik egyszerre mimikri – a falusi kocsmák vendégeinek, Thomas Mann, Petri szófűzésének észlelhetetlenül keveredő imitációja, valamint a Parasztbibliáé is (miközben a szövegfelület bravúrosan egynemű, „a mastani időkre pászol, hogy a keserves napok vasfazokába bévagdalt eleveny kollégák mint bírtak élődni a bűnök forróságában”) – és egyszerre mindenki máséval összetéveszthetetlen, individuális megszólalás. Hogy maga a nyelv a tárgya ennek a filmnek (jól van, csak az egyik tárgya), azt a „visszhang-hang”, a rekedt, alkohol- és nikotináztatta öregasszony-hang, a filmben elhangzó dialógusokat és monológokat elismétlő, filmre szinkronizált hang jelenléte is bizonyítja: az elhangzó mondatok egyrészt a maguk „természetes” közegében bukkannak fel, de nincs időnk feldolgozni vagy interpretálni őket, mert azonnal idézőjelbe kerülnek: az ismétlés hangsúlyoz is, ki is emel, de bele is dermeszti őket a film fortyogó, gyakran bizonytalan kontúrú anyagába (hogy megértsük mi is történik a képeken, szüntelenül erőfeszítést kell tennünk: fel kell fognunk a kompozíciókat, kompozíció-rejtvényeket kell megfejtenünk).

Jeles különben, ez köztudott, szeret kézzel írni. Jelesnek van olyan ambíciója is, hogy ő tulajdonképpen író, meglehet, titkosabb és mélyebb ambíciója ez a filmrendezésnél, ami sok mindent elárul az alkatáról, és nagyban elősegíti filmjei utóéletének nehézségeit. A filmjei mindig a szemlélődés, a szemlélődés ábrázolása révén kívánnak hatni. Elég, ha a rokon-alkatú filmrendezők közül Bresson nevét említjük itt, és azonnal megértjük az ilyen típusú rendező előtt álló szüntelen nehézségeket, amelyeket az irodalom és film közötti – minden látszat ellenére – senkiföldjén való kalandozás okoz (most nem regények vagy novellák filmre alkalmazásáról, hanem a kép irodalmiságáról beszélek). Jelentkezik ez a nehézség a film ritmusának tekintetében – gondolok itt a kifejtés jól megfigyelhető, következetes lassúságára, amely nem törődik a modern képi apercepciós sémák állítólagos gyorsaságával, hanem kimerítően körbejár egy adott helyzetet, amíg a szituáció, a kép minden „mondatrésze” nem válik láthatóvá –, és jelentkezik a szüntelen belső ismétlésre épülő szerkezetben: amelyik szintén a kifejtés szóbeli technikáit tekinti (látensen, vagyis nem feltűnően) elsődlegesnek. Az elbeszélés technikája látszatra egyenesvonalú (ebben – itt legalábbis – különbözik Bressontól), viszont megtévesztően lineárisnak tetszik, az alkalmazott stílus-eszközök egységessége és következetessége miatt. Jeles konok művész, aki „nincs tekintettel” befogadói elvárásokra, hanem a saját belső szemléletmódját próbálja formává váltani. S hogy a verbális világ dominanciáját igazoljuk, elég itt utalnunk a narráció mindenhatóságára, arra a narrációra, amelyik – a megírt elbeszélés anyagából szőve – mint egy újabb áttetsző fátyol borul a történetre a maga szüntelen csobogásával, rendkívüli nyelvi alakzataival. A nyelv elsődlegessége akkor is érzékelhető, ha Jelesnél olykor páratlan – néha barokkosan túlhabzó, sőt allegorizáló, sőt olykor látszólag „eklektikus” –, gyönyörűséges, ikonográfiailag hallatlanul gazdag képi világ bontakozik ki (elég egyébként az Angyali üdvözlet fantasztikus, a történelmi időt összepréselő díszletvilágára utalnom). A József és testvéreiben a képi redukció eszközeként alkalmazott, látszólag szimpla „operafólia plusz írásvetítő” technikával megszervezett hallatlanul komplex, egymás-mögé rendelésben jelentkező sík-tér, fény-árnyék, monokróm-színes világra gondolok, amelyikbe ráadásul időről-időre régi híradórészletek, etnográfiai némafilmek kockái is kopírozódnak – mindez a felszínen szemben áll, ellentétes Bresson kifejezetten kopár, klasszikus, megszakítatlan tér-idő koordináták között ábrázolt, nyersen valóságos anyagokra, tárgyakra és személyekre (a személyekben kifejeződő sorsra) koncentráló képi világával. Ez a felturbózott képi világ Jelesnél egy Bressonéhoz hasonlóan kopár filmgondolkodás kibontakozása – ha ez most paradoxnak tűnik is – éppen mert a redukció (az egynemű anyagok, dimenzió-meghosszabbítások) ugyanolyan erős eszközeivel dolgozik. Mellékesen jegyzem meg, hogy a két filmnyelvi rendszerben ugyanúgy, egyazon érzékenységgel jelenik meg az állati (a végérvényesen vagy elementárisan ártatlan, ugyanakkor áldozati) dimenzió – gondoljunk csak Jeles folyton feltűnedező, fülüket legyező csacsijaira, kerítéseken káráló tyúkjaira. Amikor pedig Jákob története funkcionális önigazolásként jelenik meg a „testvérek” kollektív elmondásában, akkor az imént említett „állati dimenzió” ironikus és egyben pogány változatként bukkan fel Jákob és a fantasztikus madár párzásának megjelenítésével. („A kegyetlen nőstén madár reákényszerítette az ártatlan atyát, hogy hezzá izéljen, közösködjön vele” – figyeljük meg itt is az „ártatlanság”-nak, mint kulcsfogalomnak a felbukkanását.) Ennek a bestiális mozzanatnak az értelmezése – hogy mondjuk mennyiben tágítja ki a film vallásos, „keresztény” vagy egyáltalán metafizikai jelentés-tartományát – meghaladja e kritika kereteit.

Ami lényeges: Jeles (és – alkalmi párhuzamunkat csak a kifejtés kedvéért továbbra is alkalmazva – Bresson) filmjeinek a tárgya elsődlegesen nem valamilyen történet vagy cselekvés, hanem maga a nézés, éspedig a leíró nézés, a nézés, mint leírás, és a nézéssel összefüggő valahány paradoxon és probléma, és végül nem utolsósorban nézés érzéki gyönyörűsége, mint ábrázolandó tárgy. A történet – ez esetben állítólag Józsefé és testvéreié – alárendelődik egy olyan (egyébként teológiailag is lehetséges és templomi példabeszédekben is gyakorta alkalmazott interpretációnak, amelyik József (és Izsák, és mások) történetét teleológiailag Jézus története alá rendeli, minden egyes történetet a Jézus-történetre való vonatkozásában vizsgál (elég itt utalni a film elejére, amelyben a szexuálisan egymásra ismerő Ádám és Éva között egy keresztrefeszített Krisztus szobor fordul be a paradicsom fájával együtt – elég eredeti ötlet, hogy a kígyó-metafora kiterjesztéseként.) De utalhatunk a rendkívül szarkasztikus majom-Krisztusra is, a Káin-nemzetség eredetének elbeszélésében. Ez a nézésnek, a nézés ábrázolásának való „alárendelés” a film elején elkezdett másik – evilági, sőt nagyon is mai – történetszálban, az időről-időre beékelődő, infrakamerával felvett jelenetekben valósul meg egyértelműen, szinte didaktikus pontossággal: ha jól olvassuk a képeket, miközben részvétlenül, „objektíven” végignézünk egy horror-történetet, mely szinte idillinek indul (nagyon becsapós, amikor fiatal lányok kedves természetességgel számolnak be borzalmas gyerekkori élményükről, vagy ugyanilyen kedves természetességgel társalognak egy szemmelláthatóan perverz szörnyeteggel egy mikrobuszban): mi voltaképpen végig egy szem vagyunk, mert egy szem, egy talán beszélni nem is tudó szörnyeteg szeme néz („mint az angyalok”, úgy beszél a szemhez tartozó szubjektivitás a film egyik szereplőjével), és végeredményben mi ezt a szemet nézzük a kibontakozó, egyszerű és eléggé rémületes epizódon keresztül, amelynek során egy fiatal lányt beidomítanak és eladnak szexuális rabszolgának. (A József-történettel való párhuzam annyira evidens, hogy fölösleges is itt kifejteni. Amit megemlítenék az az Erdély Miklósnak szóló hommage Jeles több ízben utalt a sokakat megihlető Erdély utolsó filmjére a Tavaszi kivégzésre.)

A történet maga – s ez első olvasásra is kitűnik – színirodalom. Sőt: szín parasztirodalom. Megjelent a Holmiban 2000 januárjában, és beválogatták az év válogatott elbeszélései közé is. Aztán hirtelen film akaródzott lenni a szövegből. De nem szándékosan, hanem csak úgy magától, érzésre. Magától akart ez a mű megszületni, ez minden mondatán, a film minden kockáján érződik: botanikai, zoológiai ismeretek kellenének ahhoz, hogy az ember igazán elemeire tudja bontani, hasítani, széthántani. Előbb kicsírázott valami szövegféle, aztán kihordódott belőle egy film. Nem Marokkóban, nem Erdélyben, ahogy Jeles eredetileg tervezte, hanem egy laboratóriumban. És lett belőle egy egészen rendkívüli alkotás, amelyet – úgy tűnik most nekem – talán nem minden nézője érzékel saját dimenziójában, képes értékelni igazi jelentősége szerint. Baj van ugyanis a film közvetlen fogyaszthatóságával. Mint mondjuk Musil Tulajdonságok nélküli emberével is baj volt annak idején – sokáig csak rajongói voltak, olvasói már kevésbé (ugyanez a helyzet Joyce Ulyssesével), bár azt azért tudták róla, hogy valószínűleg, egy olyan értékrend szerint, melynek szabályai még nem rajzolódtak ki pontosan – remekmű. Ez talán a filmesek filmje, fogalmazott Jeles óvatosan egy szegedi beszélgetésben. Mindesetre Jelesnek sikerült egy olyan filmet készítenie, amit filmmel foglalkozóknak kötelezően feladnék. Nem azért, hogy élvezkedjenek (habár ez a lehetőség sem kizárt), nem is azért, hogy halálra unják magukat tizenöt perc után, hanem azért, mert a József és testvérei az utóbbi években a legradikálisabban tudta összekapcsolni a képi gondolkodás lehetőségeit a kor égető (és természetesen végül megválaszolhatatlan) kérdéseivel. Naivitása olyan hatalmas, hogy szikrányi rutinnak sem hagy teret: ezúttal minden képet először vehetünk szemügyre.

Igazi kincs ez, barátaim.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2383