KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Molnár Gál Péter: Katherine Hepburn (1907-2003)

• Takács Ferenc: Az újbeszéltől a reality show-ig George Orwell és a film
• Varró Attila: Hitlergyőz Náci disztópiák
• Kolozsi László: Hivatali apokalipszis Kultuszmozi: Brazil
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Talált bűn Beszélgetés Janisch Attilával
• Muhi Klára: Képfaragók kalandjai Operatőr kerekasztal

• Fekete Ibolya: Mamma Kuba Kubai filmek
• Kriston László: Don Quijote Kubában Beszélgetés Oliver Stone-nal
• Epres Tamás: Betiltott forradalom Soy Cuba
• Tanner Gábor: Afro-brazil misztika Glauber Rocha
• Mátyás Péter: A Vakond Árnykép: Alejandro Jodorowsky
• Nánay Bence: A legújabb hullám Argentin filmek
• Szilágyi Ákos: Szovjet Hollywood Sztálin mozija (2. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója II.
KÖNYV
• Forgách András: Előhívatlanul Kubrick könyvek
DVD
• Pápai Zsolt: Paradoxonok mozija John Boorman: Zardoz
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Fecsegés-fúga Rengeteg
• Báron György: Álmodozások sora Boldog születésnapot!
• Zoltán Gábor: Jött öt Jött egy busz
• Ágfalvi Attila: Sekély mélység A boldogság színe
• Nevelős Zoltán: Újabb jelenések a sötétségről Apokalipszis most – rendezői változat
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Esküvő monszun idején
• Vincze Teréz: Magdalena nővérek
• Köves Gábor: Pokolba a szerelmmel
• Hungler Tímea: Az igazság órája
• Csillag Márton: Terminator 3.
• Vaskó Péter: A Karib-tenger kalózai
• Varró Attila: Sporttolvajok
• Herpai Gergely: Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője
• Varró Attila: Túl van a család
• Varró Attila: Segítség, hal lettem!

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Náci disztópiák

Hitlergyőz

Varró Attila

Orwell szerint a diktatórikus rendszerek alapja a múlttal való korlátlan rendelkezés

 

A science-fiction irodalma az utópiákat (azaz szó szerinti fordításban a „sehol sem létező helyek”-et) nemcsak aszerint osztja két ellentétes csoportra, hogy vágy- vagy rémálmok testesülnek meg képzeletbeli társadalmaikban: az eutópiák és disztópiák fantáziavilága éppúgy elhelyezhető a megtörtént események tégláiból épült múltba, mint a jövő légváraiba. Noha az alternatív történelmi regény kifejezés csak az elmúlt néhány évtizedben terjedt el mindazon sci-fik gyűjtőneveként, amelyek sosem létezett történelmi múltba kalauzolják el olvasóikat, a műfaj maga jóval korábban született: jelenleg a francia Geoffroy-Chateau műve, a Napoleon et la conquete du monde 1812-1823, histoire de la monarchie universelle (Napóleon és a világ meghódítása 1812-1823, avagy az egyetemes monarchia története) számít a korelnöknek, amely 1836-ból tekint vissza a diadalmas Bonaparte császár világára. Az újabban inkább retro sci-fiként közismert alműfaj behatárolása távolról sem olyan egyértelmű, mint amilyennek a divatos szóösszetétel mutatja. Tekintve, hogy műveiből gyakorta hiányzik minden olyan irreális motívum, amely a tudományos-fantasztikum kelléktárát gazdagítja, egyes vélemények szerint közelebb áll a fantasyhez – a különbség csupán annyi, hogy mitikus korok helyett a megbízhatóbban dokumentált közelmúltat választják szerzői. Míg Harry Turtledove Fegyverek Délnek című regényében egy elszánt időutazó fordítja meg az amerikai polgárháború menetét AK-47-es gépfegyverekkel meglepve a vesztésre álló konföderalistákat, Philip K. Dick Ember a Fellegvárban című 1965-ös zsánerklasszikusában egyetlen hétköznapi lövés (Franklin Delano Roosevelt ’30-as évek közepén történt meggyilkolása) indítja el azt a láncreakciót, amelynek eredményeképpen negyedszázad múlva a három részre szakadt Egyesült Államok keleti partját a náci Németország irányítja, míg nyugaton a császári Japán uralkodik. Dick műve – eltekintve néhány utalástól a Mars meghódítására – egyetlen olyan elemet sem tartalmaz, amely sci-fikből ismerős: következetes logikával és mély lélektani hitelességgel ábrázol egy hétköznapi disztópiát, amit csupán egy pillangó szárnycsapása választ el a McCarthy-izmus legsötétebb éveitől.

 

 

Gondolatbűn

 

A retro sci-fi legfontosabb általános tanulsága éppen abból fakad, hogy rámutat az emberi történelem fiktív oldalára, arra a bosszantó mellékkörülményre, amire a XX. század totalitáriánus rendszerei hívták fel széles körben és cáfolhatatlanul az emberiség figyelmét. Meghúzható-e egyértelmű határvonal a fantasy és a történelmi regény között? Pontosan mi választja el egymástól Conant, a kimériai barbárt és Oroszlánszívű Richardot, egy olyan korból szemlélve, amelynek lakói egyforma távolságból és egyforma hozzáállással tekintenek mindkét alakra: többnyire a multiplex-vásznak és kisképernyők tükrei által homályosan. Amikor a második ezredfordulón komoly történelemtudósok számára is vitatott kérdés lehet a sötét középkor több évszázadának megtörténte, az alternatív történelmi művek ugyanazt a kérdést szegezik mezítlábas olvasóiknak, mint O’Brian pártfunkcionárius a megkínzott Winston Smith-nek az 1984 vallatószobájában: „Létezik-e a múlt valóságosan?”. Orwell regénye szerint a totalitáriánus rendszerek alapja a múlttal való korlátlan rendelkezés: a hatalom, amely utólag megtörténtté teheti a valótlant vagy megsemmisítheti a valóságos eseményeket – történelmünk tökéletesen felülírható, akár egy elektronikus dokumentum. Ami csupán egy kollektív tudatban él, megbízható tárgyi manifesztációk nélkül (mint az Angszoc 1984-es Óceániájában), az elválaszthatatlan a fikciótól, létezését kizárólag a képzelet határozza meg: mihelyt a tényeket igazítják az eszmékhez és véleményekhez, a történelem elveszti objektív mivoltát és csupán egy lesz az alternatív történelmek közül.

Talán főként ezzel magyarázható, hogy a manapság egyre bőségesebbé váló alternatív históriák kínálatában a legnépszerűbb témát épp a XX. század listavezető totalitáriánus állama, a náci Harmadik Birodalom jelenti: a tökéletes felülírás diktatúrája könyvégetéseivel, módszeres tisztogatásaival és Lebensraumjával. A nemes egyszerűséggel (némiképp újbeszédre emlékeztetően) „hitlergyőz”-re keresztelt sztoritípus olyan disztópikus világokat ír le, ahol a szövetségesek vereségével záruló 2. világháborút követően a földgolyó tekintélyes hányada a német megszállók irányítása alá kerül. A tekintélyes készletet a születését tekintve még egyszerű jövőregénynek tekinthető Swastika-éj (Murray Constantine, 1937) indítja, előfordul köztük népszerű színdarab Noel Cowardtól (Béke manapság, 1947) és persze számtalan értekezés és vitairat, a szerzők közt olyan nevekkel, mint C.S. Forester (Ha Hitler megszállja Angliát, 1960) vagy Lukács (Ha Hitler győz a II. világháborúban, 1978). A regények többsége két sarokpontot jelöl ki a világháború menetében, ahol megfordulhatott volna a kocka: nagyobb hányaduk sikeres Blitzkrieget feltételez, amelynek következményeképp a Wehrmacht hazáig követi a Dunkerquenél visszavonuló angol csapatokat és Európa sorsa még azelőtt eldől, hogy Pearl Harbour bevonná a hatalmas amerikai partnert (Kenneth Macksey: Invázió, 1970 ill. Anthony Armstrong-Bruce Graeme: Mikor megcsendül a harang, 1943) – mások inkább egy német atombombával pecsételik meg a szövetséges hatalmak sorsát (Richard Bowes: Háborús gyermek, 1986). Mindez a végeredmény szempontjából rendszerint közömbös: keletkezzen a mű akár a világháború legsötétebb éveiben vagy a berlini fal leomlását követően, a német világuralmat egyforma disztópiaként ábrázolja, ahol a vezető réteg – miközben minden lehetséges eszközzel ellenőrzés alatt tartja polgárait – egy olyan fiktív világot emel köréjük, amely a múlt bizonyos pontjainak totális meghamisítására épül. Nem véletlen, hogy a két legnépszerűbb althist-regény egyaránt kriminarratívát követ: nyomozó-főhőseik egy látszólag jelentéktelen gyilkossági ügy szálait követve egyetemes horderejű titokra derítenek fényt – Len Deighton SS-GB-je esetében ez az atombomba léte, Richard Harris kiváló Führer-napjában pedig maga a Holocaust. Xavier March, a békebeli SS rendőrtisztje épp a Hitler 75. születésnapja tiszteletére rendezett hatalmas díszünnepségen juttatja el a teljes sikerrel járt népirtást bizonyító dokumentumokat a meghívott Joseph Kennedy elnöknek – lerántva a leplet egy világméretű hazugságról, amely szerint a zsidók, cigányok, melegek és radikálisok a messzi ukrán síkságon élnek dolgos, békés hétköznapok közepette (miközben egész hivatal foglalkozik az elgázosítottak és rokonaik, ismerőseik között folyó levelezés lebonyolításával). Harris regénye, valamint filmverziója, A Harmadik Birodalom (1994) látszatra békés utópiát ábrázol, egy minden salaktól megtisztított árja világot, ahol általános jólét uralkodik: elég azonban egyetlen mozdulat, ami rávilágíthat a nagy kollektív hazugságra, és a hősök máris az 1984 világában találják magukat, ahol saját gyermekük jelenti fel az apákat, és ahol nincs hová menekülni a gondolatrendőrség elől.

 

 

Feketefehér

 

A retro sci-fi esetében minden műfajtársnál nagyobb szerepet játszik a fikció és valóság összemosódása: a „mi lett volna, ha?” épp úgy reflektál a „mi volt valójában?” problémájára, mint a jövőbe helyezett utópiák a jelenkori társadalom kérdéseire. Emiatt sikere nagyrészt azon múlik, mennyire meggyőzően képes dokumentálni és (többnyire bőséges) háttérinformációin keresztül hitelesíteni az elferdített múltat. Feltehetően ezzel az aprólékos igazolási törekvéssel magyarázható, hogy a mozifilm médiuma a ’90-es évekig milyen kevéssé él a műfaj csábító lehetőségeivel, miközben a saját univerzumot teremtő televíziós SF-sorozatok, mint a Star Trek és a brit Dr. Who, már a ’60-as években megtették az első kirándulásokat párhuzamos korokba. Az egyetlen jelentős kivétel az 1956 és 1964 között készült It Happened Here (Itt is megtörtént) jelenti, az akkor még kamaszéveiben járó majdani brit filmtörténész Kevin Brownlow és náci-relikviákat gyűjtő barátja, Andrew Mollo közös rendezésében: ez a kisköltségvetésű munka (amelyhez a lelkes ifjak a Strangelove-ot forgató Kubricktól kaptak ajándéknyersanyagot és Tony Richardsontól anyagi támogatást) gyakorlatilag a science-fiction film és a free cinema tökéletes találkozásának nevezhető, ily módon egyedülálló vállalkozás a filmtörténetben. Főszereplője nem sorsfordító zsánerhős, mindössze egy szövetséges ellenállók dél-angliai terrortámadásaitól biztonságot kereső kórházi nővér, aki hosszú évekkel az Angliai Csata elvesztése és Nagy-Britannia megszállása után a horogkeresztes Londonban próbál új életet kezdeni. A film világtörténelmi fordulók helyett egy kisember hétköznapjait mutatja be, eredeti helyszíneken egyetlen kézikamerával nyomon követve amatőr-szereplőit: a főhősnőt profi egészségügyis játszotta, a valódi tébécések valódi szanatóriumból kerülnek át a (fiktív) eutanázia színhelyére, találomra felkért német turisták masíroztak a Cityben az utolsó gombig igazi náci uniformisokba bújtatva. Brownlow azonban nem érte be a dokumentarista filmkészítés külsőségeivel. Látványos retro sci-fi helyett Nagy-Britannia valóságos elfasizálódásával kívánta a hazai közönséget konfrontálni, akárcsak harminc évvel később a Thatcher-éra fejleményeitől elborzadó Alan Moore V, mint Vendetta című orwelli jövő-képregényében: így aztán az Itt is megtörtént quislingjeit a virágzó Brit Nemzetszocialisták vezéralakjaival „játszatta” el, köztük az angol neo-náci mozgalom fejével, Colin Jordannel, aki egy hatperces gyászbeszéd keretében fogalmazhatta meg a zsidósággal és a fajkeveredéssel kapcsolatos nézeteit. A film zajos bukása előre borítékolható volt és éppen művészi sikerét bizonyította: Brownlowék alternatív Nagy-Britanniája a kelleténél kevésbé alternatívnak bizonyult a nagyközönség szemében, akik inkább kényelmetlen valóságnak, mint látványos fikciónak látták.

Ezek után nem nehéz megérteni, miért nem készült a mai napig egyetlen hollywoodi stúdiófilm sem az egyébként kecsegtetőnek tűnő témában. A (sajnos meglehetősen középszerű) A Harmadik Birodalom HBO-produkciója mellett az egyetlen tiszteletreméltó (bár ugyancsak félresikerült) próbálkozás a Feketén-fehéren, amelyben az árja jövőmesékkel ellentétben a feketék állnak a társadalmi hierarchia csúcsán, lenézve és elnyomva a gettókba kényszerített WASP-lakosságot. Valamivel több érdekes példa akad a retro sci-fi műfajára a japán anime világában, legyen szó akár a viktoriánus Angliában játszódó szuperprodukciókról (Miyazaki Hayao: Laputa ill. Otomo Katsuhiro: Steamboy), vagy kedvesen eszement óriásrobot-rajzfilmről, amelyben három világháborús nagyhatalom küzd a győzelem kulcsát jelentő földönkívüli technológiáért (Takaaki Ishiyama: Kishin Heidan). A japán alkotók többnyire magától értetődő természetességgel kezelik fiktív történelmi kiindulópontjukat, a nyugati szerzőkkel ellentétben jobban izgatják őket a fikció, mint a valóság szempontjai. Legközelebb Dick világához állnak: amint veszik a fáradtságot, hogy el is gondolkozzanak az alapötletben rejtőző lehetőségeken, inkább a múlt és jelen illuzórikus természetét, tárgy és képmás felcserélhetőségét és a valóság szubjektív mivoltát boncolgatják, mintsem aktuális társadalmi üzenetekkel bombázzák közönségüket. A szerény toplista élén álló, 1999-es Jin-Roh (Farkas-osztag), amelyet épp Dick legjelentősebb anime-követője, a cyberpunk-klasszikus Páncélba zárt szellem-et rendező Mamoru Oshii jegyez (bár a stáblista szerint csupán íróként), hasonló módon mossa össze a történet valóságát és a történetben szereplő fikciós szintet, mint az Ember a fellegvárban amerikai szerzője. Dick három párhuzamos szálon zajló nácitópiájában központi szerepet kap egy kitalált író, bizonyos Abendsen Hawthorne és népszerű bestsellere, a Nehezen vonszolja magát a sáska, ami egy olyan alternatív világról szól, ahol a szövetségesek nyerik meg a háborút – a mű enigmatikus befejezése, amelyben a Hősnő sok viszontagság után végre találkozik az Íróval, egészen odáig merészkedik, hogy nyitva hagyja a két párhuzamos világ szimultán létezésének lehetőségét (lásd Dick egyéb munkáit, mint a Kozmosz bábjai vagy a Palmer Eldrich három stigmája). A Jin-roh szerényen disztopikus világában ugyanilyen szerepet tölt be Piroska és a farkas klasszikus meséje: a Kerberosz nevű terroristaellenes osztag egyik arctalan katonája és az idealista (egyébként „Rotkappchen” csoportos gúnynévre hallgató) anarchistalány rejtélyes kapcsolata folyamatosan reflektál az eredeti Grimm-mese cselekményére, amelynek német nyelvű kötete többször felbukkan a filmben. Oshii azonban nem elégszik meg az egyértelmű párhuzam felerősítésével (ártatlan kislány – vérengző fenevad): nála a Grimm-szöveg önálló életre kel, alakítja a hősök sorsát, akik nemcsak képtelenek elmenekülni a tragikus végkifejlet elől (az eredeti mesében Piroska végül a farkas áldozataként végzi), de még abban sem lehetnek biztosak, kinek melyik szerep jutott a különféle konspirációk és manipulációk szövevényében.

 

 

Duplagondol

 

Míg az Itt is megtörtént vagy A Harmadik Birodalom még a való világra reflektál (Speer monumentális Berlinjének utcáit a Die Beatles koncertplakátjai díszítik), addig az ezredfordulós Jin-Roh inkább fikciós referenciapontokat választ (a Rotkappchen-vonal és az 1984-referenciák mellett Oshii olyan filmklasszikusok képsorait emeli át szövegébe, mint a Kifutópálya üvegvitrinbe zárt vadállat-preparátumai közt randevúzó szerelmespár jelenete), hasonlóan a Feketén-fehéren kamarajellegű túszdrámájához, ahol az egyetlen konkrét kitekintést az alternatív nagyvilágra egy félperces tévémontázs jelenti színes bőrű vetélkedő-házigazdákkal és fekete Charlie angyalaival. A Jin-Roh nem hangsúlyozza ki alternatív történelmi alaphelyzetét, a nyitójelenet fekete-fehér „híradófelvételeiben” sehol egy horogkereszt vagy egy árulkodó név, amiből kiderülne, hogy ez a Japán a szövetségesek oldalán vesztette el a világháborút, német atombomba felhője árnyékolta be egét és tíz év náci megszállás után építgeti a gazdasági csodát. Mindössze következtetni lehet a Führer-fennhatóság örökségére az utcákat benépesítő VW-k és Mercedes Benzek láttán, a Wehrmacht-szabású karhatalmi egyenruhákból vagy egy-egy elejtett germán szóból (pl. az Anti-Lebensraum Mozgalom terrorcsoportjának neve) – miként a sikeres népirtás tényét is csupán az a néző ismeri fel, akinek feltűnnek az újjáépített Tokió feltűnően széles és szokatlanul néptelen sugárútjai. Oshii fabulájában Grimm, nem Hitler győz Japánban, alternatív múltképében a mesék mérkőznek egymással a valóság harcmezején, ahol az erősebb felfalja a gyengébbet: „Csak az emberek meséiben győzi le a vadász a farkast… Nekünk, vadállatoknak is megvannak a magunk meséi, amelyek sohasem szövődhetnek össze az emberéivel” – hangzik el az egyik főszereplő szájából minden utópia és retro sci-fi tanulsága. A valóság csupán interpretáció, nézőpont kérdése: miként minden disztópia tekinthető békaperspektívából nézett eutópiának és fordítva (kérdezzünk meg Platón Államáról egy női lakóját vagy Orwell Óceániájáról a pártelit egyik tagját), úgy a világtörténelmet is a győztesek írják, a kollektív emlékezet védőkorlátain túl („Aki uralja a jelent, az uralja a múltat” – állítja az Angszoc egyik alaptétele).

Orwell a totalitáriánus rendszerek és az irodalom kapcsolatáról írt esszéjében arról ír, hogy az Állam nemcsak a cenzúrán, tiltásokon keresztül, de „pozitív formában” is szabályozza az irodalmat, aminek alapja, hogy csupán ellenőrzi a gondolatot, de nem rögzíti. Az 1984-ben a feltétlen irányítás kulcsa az objektív világ fikcionalizálása, egy egyetemes virtuális realitás létrehozása, amelynek részletein tetszés szerint lehet változtatni. Ha Superman bölcsője a bajor erdőségre hull száz évvel ezelőtt, a nemes vasember Übermensch néven védte volna a nemzetszocialista ideológiát Nosferatu, Dr. Mabuse és Löw rabbi agyagszörnye ellen (miként ezt Kim Newman filmkritikus egyik retro sci-fi novellájában megírta), gond nélkül beilleszthető a másik szupertextusba, csupán a jelmez változik kék-pirosból barnásszürkébe. Az ezredfordulós kompjutertechnológia VR-korszakában a párhuzamos világok azonban már nem csak a végtelenben találkoznak: ahelyett, hogy kizárnák, inkább kiegészítik egymást. A III. Richard 1992-es filmadaptációja vajon alternatív történelmi valóságba helyezett retro sci-fi a Brit Nemzetszocialisták győzelméről a ’30-as években vagy egy valóságos eseményeken alapuló királydráma modern feldolgozása? Leginkább mindkettő együtt, akár a két félből összeolvadó Tao-embléma: yinje egy sosemvolt történelmi kor meséje csipetnyi közelmúltra utaló valóságmaggal, yangja egy valós uralkodó krónikája Shakespeare képzeletének dramaturgiai fogásaival megfűszerezve. Az alternatív történelmi fikció eljövendő filozófusai Philip K. Dick nyomvonalát követve nem annyira nyomasztó perspektívaként tekintenek majd erre a duplagondolra, mint inkább egyfajta evolúciós lépésnek látják, amelynek révén egy gazdagabb világegyetem tárul fel az emberiség előtt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2240