KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Molnár Gál Péter: Katherine Hepburn (1907-2003)

• Takács Ferenc: Az újbeszéltől a reality show-ig George Orwell és a film
• Varró Attila: Hitlergyőz Náci disztópiák
• Kolozsi László: Hivatali apokalipszis Kultuszmozi: Brazil
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Talált bűn Beszélgetés Janisch Attilával
• Muhi Klára: Képfaragók kalandjai Operatőr kerekasztal

• Fekete Ibolya: Mamma Kuba Kubai filmek
• Kriston László: Don Quijote Kubában Beszélgetés Oliver Stone-nal
• Epres Tamás: Betiltott forradalom Soy Cuba
• Tanner Gábor: Afro-brazil misztika Glauber Rocha
• Mátyás Péter: A Vakond Árnykép: Alejandro Jodorowsky
• Nánay Bence: A legújabb hullám Argentin filmek
• Szilágyi Ákos: Szovjet Hollywood Sztálin mozija (2. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója II.
KÖNYV
• Forgách András: Előhívatlanul Kubrick könyvek
DVD
• Pápai Zsolt: Paradoxonok mozija John Boorman: Zardoz
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Fecsegés-fúga Rengeteg
• Báron György: Álmodozások sora Boldog születésnapot!
• Zoltán Gábor: Jött öt Jött egy busz
• Ágfalvi Attila: Sekély mélység A boldogság színe
• Nevelős Zoltán: Újabb jelenések a sötétségről Apokalipszis most – rendezői változat
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Esküvő monszun idején
• Vincze Teréz: Magdalena nővérek
• Köves Gábor: Pokolba a szerelmmel
• Hungler Tímea: Az igazság órája
• Csillag Márton: Terminator 3.
• Vaskó Péter: A Karib-tenger kalózai
• Varró Attila: Sporttolvajok
• Herpai Gergely: Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője
• Varró Attila: Túl van a család
• Varró Attila: Segítség, hal lettem!

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kubai filmek

Mamma Kuba

Fekete Ibolya

Kubáról Kubában nyílt beszéd helyett megannyi ismerős sejtetés. Jól csak a szívével énekel az ember.

 

Nem vitás: a cím kissé nyeglén hatásvadász, spanyolul különben is Mamá Cuba lenne, de nagyon kínálkozik Fernando Pérez oly sikeres, Az élet egy füttyszó című filmjéből. Ott az engedetlen gyermekét eltaszító mamát leplezetlen szimbólummal Cubának hívják. És nem csak ez, a többi film is kivétel nélkül Kubával viaskodik, hogy vajon elhagyja-e vagy maradjon, kétségbeesett szerelemmel, elkeseredéssel.

A magam részéről nagyon szeretnék elmenni Kubába. Addig kell menni, amíg még él az „Öreg”, szokták odavetni könnyed bennfentességgel a mindenkor mindenben jártasak. De mégis, mi lehet ott? Először is, mitől áll még a világméretűleg összeomlott rendszer a szigeten, amelyről mindig úgy tudtuk, hogy csak a Szovjetunió s a béketábor tartja életben? A magyarázatok közt szerepel néhány evidencia: a mélyen beivódott Amerika-ellenesség (tudjuk, nagyon rossz emlékeik vannak); a saját kezűleg megvívott forradalom mindennél erősebb mítosza; Fidel, akit sokan nem szeretnek, de úgy tűnik, még többen igen. Esik szó az elpusztíthatatlan kedélyükről, valamint akad pár hülyeség a harmincfokos középhőmérsékletről, melynél nem okoz gondot az sem, ha hiányzik a lakás utcai fala, illetve a banánról, ami minden sarkon megterem, az ember kinyújtja a kezét, leszakítja, megeszi, nem éhezik. És persze, komoly mondatok is elhangzanak az elnyomott ellenzékről, a szabadság hiányáról s a rendszer egyéb ismert hiányosságairól. (Vagy tíz éve készült a Fin de Siglo, egy remek német dokumentumfilm egy kubai nagyáruházról, ahol semmit nem lehet kapni, de azt jegyre adják, különös tekintettel a fiatal házasoknak soron kívül kiutalható konyharuhára és/vagy piros pöttyös szoknyára, mikor mi van raktáron – ehhez képest a mi Állami Áruházunk maga volt az árubőség.) Hogyan élnek? Mit gondolnak? Egy biztos, mert barátaim a saját szemükkel látták: Che Guevara házfalnyi portréjának intő ujja manapság az AIDS veszélyeire és az óvszer-használat fontosságára figyelmezteti a magukról megfeledkező kubaiakat. Csodás! Látni kéne.

Mert mi látszik a filmekben? Először is egy varázslatos tárgyi világ – nem csak a mostani filmekben, hanem már vagy harminc éve. Színpompás, vörös, narancs, zöld és rózsaszínű, szépségesen málló, omladozó, koloniális épületek, összeburjánozva a nem kevésbé szépséges vegetációval, és egy rakás, az ötvenes évekből megmaradt, káprázatos és némileg működőképes amerikai kocsival – azok a bizonyos országúti cirkálók, itt-ott szintén szép pirosra mázolva, gyűjtőknek aranybánya. „A világ egyik legcsodálatosabb városában vagyunk”, mondja az egyik film hőse, „hagyják összedőlni”. Vonz és elbűvöl az a kevés megmaradt sajátlagos, autentikus világ, melynek érintetlensége, tudom, politikai és fizikai bezárkózásból fakad, s végtelen szegénység az ára. Azt is tudom, hogy könnyű a más csalánjára spekulálni, mégis izgalmasabb, valódibb világok ezek, mint bármi, amivel Európában találkozik az ember, beleértve az összes benzinkutak valamennyi légkondicionált shop-ját. Mint Albánia – őriznek valami be nem szabályozott, meg nem zabolázott öntörvényűséget.

A játékfilmek természetesen nem igazolják ezeket a romantikus képzelgéseket – röviden summázva arról tudósítanak, hogy az emberek nem boldogok Kubában. A táncos jókedv, s a temperamentumos asszonyok életereje ellenére sem.

Tudjuk, hogy bizonyos társadalmi berendezkedések esetén a filmek arról beszélnek, amiről lehet, és amiről nem lehet, abból annyit sejtetnek, amennyit csak bírnak. A magyar film jó sokáig gyakorolta ezt a fajta kommunikációt, így hát valamiképpen ismerős a kubai játékfilmek magatartása, fogalmazásmódja. Nagyon más világról és másmilyen virágok nyelvén beszélnek ezek a filmek a magán-boldogtalanságokról, a halk neurózisok öniróniájával és nagyon sajátos szimbolikával – mégiscsak ott van mögöttük az általánosan mágikus realizmusnak nevezett, nagyszerű dél-amerikai hagyomány. S ha olykor szárnyal is a mese, ha remek is a humora, nagyon is rafinálatlanul tetszik ki a politikai üzenet a költészetből. Magatartásnak rokonszenves, s vélhetőleg egyedül lehetséges, de a költészetet magát – tapasztaltuk – ritkán erősíti, mondhatnánk: ottan kicsit le szokott ülni. Ennyiben, s csakis ennyiben működik az ismerősség, s leginkább Fernando Pérez filmjeiben. A nálunk bemutatott három filmjében: a Hello, Hemingwayben (1990), a Madagaszkár című kisjátékfilmben (1994) és végül Az élet egy füttyszóban (1999) egyenes léptekkel halad a rendes, szolid, visszafogott történetelmondástól, az óvatos stilizáción át a röpülő meséig. A Hello, Hemingway az ötvenes években játszódik, kicsit darabosan, de jó ízléssel mondja el egy, a családja szegénységétől béklyózott, a tanulásba kapaszkodó, amerikai ösztöndíjban reménykedő, s az amerikaiaktól csúnyán megcsalatott, bájos, tehetséges középiskolás lány csöndes kudarcának történetét. A végén marad a méltatlan munka a kávékimérésben, valami reménykedő általánosság, amit leszűrhet magánakAz öreg halász és a tengerből, meg Hemingway ősz szakállas sziluettje, amint int egyet a szomszédos kertből, a pálmafák közt lebegő párán át. Kevéssé harcias, de plasztikus változat arra, ami történt.

A Madagaszkárban már témánál vagyunk: az anya, aki hosszú ideig azt képzeli, hogy jól van, szereti a munkáját, megtalálta helyét az életben, váratlanul arra eszmél, hogy rosszul érzi magát, hogy megőrül a munkahelyétől, hogy nem találja magát a régi fényképeken, hogy kamasz lánya el akar menni, konkrétan Madagaszkárra, s hogy körülötte mindenki azt mormolja maga elé: Madagaszkár, Madagaszkár. Úgyhogy végül maga is úgy dönt: csomagolni kell – nem mintha el lehetne menni. Mindez kedves humorral, kicsit gyalogos poézissel, túlságosan könnyen dekódolható üzenettel – mint mondottam, valahonnan ismerős.

Az élet egy füttyszó belevetődik, a teljes mesébe. Három boldogtalan hős, meg egy fiatal lány, aki szereti őket, s varázsolni próbál a sorsukon. Marianának, a szép, tehetséges és férfifaló balerinának szüzességi fogadalmat kell tennie a templomban, hogy megkaphassa Giselle szerepét. Persze, hogy a partnere személyében érkezik el a nagy szerelem, úgyhogy Mariana a fogadalom okozta szenvedésből lesz kénytelen megformálni a szerepet. Julián, a korosodó szociális gondozónőn különös betegség lesz úrrá: rendszeresen elájul a „szex” szó hallatán. A kór terjed a városban, csak ki-ki más szóra reagál: van, aki a „szabad” hallatára vágódik el a járdán, mások a „hazug erkölcs”-től, és tömegesen az „igazság”-tól. Végül a tolvaj, csibész, társadalmon kívül éldegélő zenész attól szenved, hogy az anyja, Cuba eldobta őt, mert nem lett belőle rendes ember. Könyörög egy jelért, hogy Cuba megbocsát és visszafogadja, hiszen ő a szíve mélyén jó, de Cuba hallgat. És akkor megdühödik, és bármily fájdalmas, kiégeti testéből az anyai szeretetet hirdető tetoválást. S mire végleg rászánja magát, hogy elhagyja az országot, Cuba mégis küld egy jelet. De késő – túl sok lett a keserűség. Hármuk sorsát szövi az egyetlen párka, a kislány, aki nem tanult meg beszélni, csak fütyülni tudott. S bár mindhármuknak megváltást ígér december 4-én délután 4 óra 44 percre a Forradalom terére, nem történik semmi: állnak ott hárman, tanácstalanul. Mert a párka csak egyet tehet: megérteti az emberekkel, hogy nem érdemes beszélni – jobb, ha fütyülnek. Hát, többé-kevésbé így, lefordítva. Szép ez a mese, még ha itt-ott kicsit modoros is, lapos is a mesélés, elnehezíti röptét a ki nem mondott, de eltagadhatatlan politikai sugallat. Nem baj, Fernando Pérez el akarja mesélni, hogy nincs ez így jól.

Tomás Gutiérrez Alea és Juan Carlos Tabío filmje, az Eper és csokoládé (Fresa y Chocolate, 1993) nem mórikál és nem kerülgeti a forró kását, ez bizony politikai film. Nem mintha harcos film lenne, csak nagyon egyszerűen fogalmaz. Tisztán és persze kicsikét didaktikusan állítja fel a képletét: van David, egy naiv, jóhiszemű, vidékről jött egyetemista fiú, lelkes, hithű ifjú kommunista, van az évfolyamtársa, nemcsak hithű, de osztályharcos is, ellenségek után szimatol, akiket fel kell jelenteni és be kell börtönözni, és van egy homoszexuális fiatalember, Diego, aki egy szép napon egy presszóasztalnál ki akar kezdeni hősünkkel. Hősünk, miközben határozottan visszautasítja a szexuális közeledést, lassacskán hatása alá kerül a másik szelíd bájának, védtelenségének, finom, szomorú igazságának, miszerint ő csak élni szeretne, úgy, ahogyan neki élni adatott. Mert nem csak a szexuális különbözőséggel van „megverve”, hanem érzékeny intellektussal, nagylelkűséggel, kulturális vonzalmakkal, műveltséggel – mindazzal, ami oly igen távol esik a jelszavakat harsogó, öntudatos és harcos társadalmi létezéstől. Kissé elnagyolt és sematikus a politikai rendőrt formázó, elvakult kommunista évfolyamtárs (ámbár, lám csak, egy pillanatra ott is átizzik egy mondat, amikor kinyújtott karral, vádlón mutat a kollégiumi szoba ablakán túlra, hogy „ott szemben, a túlsó parton van az ellenség!”; úgy látszik, ennek a mindent igazoló mondatnak az erejét mégoly kritikusan fogalmazó filmek sem tudják megtagadni). Jóval differenciáltabb, kisrealista hitele van David lassú átalakulásának, ahogyan önkéntes följelentőből – hiszen a gaz buzi nyilvánvalóan ellenség – eljut a megrendült, szemérmes szeretettel teli barátságig az „alannyal”. Egyenes vonalon megy végbe benne a felismerés, melynek stációin a homoszexuális fiú vezeti őt végig gyengéden: hogy nem jól van az, amiben ő eddig kételyek nélkül hitt. Végülis a film szépségét és igazságát Diego figurája adja. Nem kis részben azért, mert nagyszerű színész (Jorge Perugorría) játssza, százféle árnyalattal, finom distinkciókkal és humorral. De szépen is van megírva. Düh és militantizmus nélkül, szelíd tehetetlenséggel, amelynek a vége nem lehet más, nem tud más lenni, mint hogy el kell mennie, mert nem élhet, nem engedik élni Kubában. „Nélkülem hiányozna egy szín a palettáról”, mondja Diego majdnem sírva. És megint egyszer, végtelen szomorúság és fájdalom – úgy tűnik, a legnagyobb fájdalom, az elszakadás a szigettől, melyet oly szemérmetlen szenvedéllyel szeretnek. Szépen, árnyalatosan, halk humorral mond ki a film egy megkérdőjelezhetetlen igazságot – nem mondja, hogy vesszen a rendszer, csak annyit, hogy engedje élni a másmilyeneket. Nem tudom, mekkora bátorság kell manapság Kubában egy ilyen film elkészítéséhez, és azt sem, hogy mi lett a sorsa. De jó volt láthatni itthon a Duna TV műsorán.

„Kedvem nincs, de vágyom rá, érti?” – mondja Cirilo Reinaldo Creagh Veranes, 79 éves zenész és patrióta egy holland dokumentumfilmben, Sonia Herman Dolz Fekete könnyek című filmjében, amikor a rendezőnő felteszi neki a kérdést, hogy van-e kedve a hathónapos európai turnéhoz. Ő is, a társai is elmondják, hogy nem félnek, ha akár egy évig kell is külföldön maradni, nem félnek elhagyni Kubát, nem félnek a repüléstől. Egyszóval félnek. Nagyon szépen beszél és nagyon sokat mond el a film arról, hogy milyenek a kubaiak.

Az egész dolog rém zavarba ejtő. 1997-ben készült a film, egy öreg, hetvenes-nyolcvanas éveikben járó kubai zenészekből álló csapatról, a La Vieja Trova Santiaguera (trova = szerelmes dal, trubadúr-ének) nevű együttesről, akik nekifohászkodnak, hogy életükben először elhagyják a szigetet a turné kedvéért. Az öregek egyenként bemutatkoznak, elmondják, mikor és hol születtek, hogyan lettek zenészek, aztán a próbák összejátszanak a fellépésekkel, a kubai hétköznapok az utazással, és az öregek mesélnek a zenéről, Kubáról és saját magukról. Mintha Wim Wenders 1998-as, Buena Vista Social Club című filmjét mesélném. Pedig mennyire másmilyen film a Dolz-é! Mindjárt le is szögezem: mennyivel szebb, gazdagabb, bensőségesebb, szeretetreméltóbb és igazabb film. Nem mintha Wenders öregjei kevésbé mesés öregemberek lennének, még az is lehet, hogy jobb zenészek, ezt nehéz megállapítani, amikor az egyik társaság egy Ry Cooder által hitelesített és megdolgozott, világpiac-képessé fényesített, nagyzenekari változatot játszik, a másik meg csak úgy, ahogy jólesik neki. Hanem ritkán adódik ilyen plasztikus anyag a különböző rendezői magatartások és az általuk létrehozható eredmény összehasonlítására. Wenders-nél és Cooder-nél bevallottan egy sikeres vállalkozás kikovácsolása a cél: világsikerre vinni a zseniális és bájos öregek tehetségét és produkcióját. Dolz meg csak szereti és meg akarja mutatni ugyanazt. Wenders kamerája fel-alá autózik Kubában, a kíváncsi idegen szemével nézelődik, s persze nem mulasztja el rajta hagyni a keze nyomát a megtalált képeken. (Így érhető el, hogy a kubai tengerpart pont olyan hűvösen nézzen ki, mint mondjuk a portugál A dolgok állásában.) dolgok Szereplőit jól megválasztott, hatásos helyszíneken sétáltatja, egy-két vékonyka, kimódolt „élethelyzetet” is megkockáztat, s elmondatja velük mindazt, amit a zenélésről szakszerűleg elmondani érdekesnek tart. Dolz nem szaladgál, egy-egy beállításban hagyja élni, táncolni, mesélni az öregjeit, meg elkíséri őket oda, ahova maguktól mennek, lefényképezi a körülöttük lévőket, ráncos, öreg feleségeket, táncoló kislányokat – minden él. (Ha öreg, ha fiatal, ha elhízott, ha sovány, minden nő őrjítően erotikus, mesélte idegesen a barátnőm, aki a férjével látogatott el Kubába.) Wenders öregjei nem nagyon spontán sétálgatnak New York-ban, és mondják a kamerának az elvárható, megható csacskaságokat a város nagyszerű szépségeiről. Kubaiak New York-ban! Pont annyira, hogy értse még a hülye is. Dolz öregjei a szállodai szobában viaskodnak a telefonnal, a csokornyakkendővel, és valaki egy tányéron hoz három almát a szemközti kisboltból, mert almát kívántak, késő este.

Hogy kinek mi tetszik, az egy dolog. Hogy Wenders filmje okos, hűvös, elegáns, ökonomikusan formált és világsiker, az nem is vitatható. S legalább a filmben mindvégig jelenlévő Ry Cooder-en látszik, hogy szereti az öregeket, s lubickol a közös zenélésben. Ámbár nem vagyok igazságos, Wenders is átenged a hangvételen valamely visszafogott szeretetet. Dolz filmje kicsit ziláltabb, esetlegesebb és végtelenül megejtő, sodor magával, egyébként a Duna TV-n láthatták az ún. „művészfilmek” legeltökéltebb hívei. De a legfontosabb különbség mégiscsak az, hogy Wenders filmjében Wim Wenders és Ry Cooder van Kubában (narcizmusnak hívják). A Fekete könnyekben meg a kubaiak vannak Kubában. Pedig Dolz megengedi magának, hogy egy-egy kérdés erejéig, legalább hangban jelen legyen a filmben. De milyen finoman tartózkodó ez a jelenlét! Épp csak annyi, hogy az öregek neki beszélnek, nem a kamerának, következésképp elevenek, személyesek, őszinték. És miket művelnek! Nyolcvannégy éves, bottal is csak csoszogó öregúr, akit úgy kell feltámogatni a színpadra, váratlanul táncra perdül, a botját félrerakja, a lábával cifrázza, a csípőjét finoman riszálja, húszéves, szexi. Ugyanez nőben, bizonyosan kilencven fölött, lágyan, sikkesen, szintén szexi. Mindezt azért, hogy élőben demonstrálják a dal igazságát, miszerint a kubai „szon” a bénákat is táncra készteti, felkelnek és járják. (Az európai közönség őrjöng, később táncol.) „Kuba, gyönyörű Kuba, a messzeségből is imádlak”, éneklik a londoni városnéző buszon a patrióták, és levett sapkával állnak Marx Károly sírja előtt, és megtiszteltetés ott állhatniuk – ők az a generáció, amelyik őszinte megilletődöttséggel beszélt évtizedekkel előbb egy dokumentumfilmben Cheről, mert átélte, hogy Che harcolt értük és szólt hozzájuk. És ezen, úgy látszik, az sem változtat, hogy a mai dokumentumfilmben egy csenevész május 1-i felvonulás kézzel festett transzparensén jószerivel csak a sapkája különbözteti meg Che-t a Télapótól. Igaz, elmesélik, hogyan tette őket a rendszer szegény és szabad muzsikusokból szervezett zenészekké fix fizetéssel. De láthatólag sem Che vagy Marx Károly tisztelete, sem a forradalom, sem a nélkülözések és általában a proletárdiktatúra nem akadályozták ezeket az öregeket az élet szeretetében és élvezetében. (Nálunk ez például abszolút nem így volt, teljesen akadályozta.) A filmből úgy tűnik, ennek két oka lehet: a zene meg hogy megőrülnek a nőkért. Egybehangzóan állítják, hogy a nők a legfőbb szenvedélyük (semmi múlt idő), ezen belül vannak egyéni változatok: az egyiknek tizenkét gyereke van hét nőtől, de persze sose hagyta el a feleségét, a másik meg nem akarta, hogy szanaszét legyenek gyerekei, dehát nem vagyunk egyformák. Az általánosítható igazságot végülis egy kisfiú kiabálja a kamerába: „Egy férfi – férfi, bárhol a világmindenségben! Amíg lélegzel, amíg lélegzel, hiába vették el a lábad, hogy ne járj, a karod, hogy ne dolgozz, a szíved, hogy ne énekelj, egy férfi – férfi, bárhol a világmindenségben!” Mert egy figyelemre méltó dolgot jól tudnak a kubaiak: az ember nem a hangjával énekel, hanem a szívével. 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2236