KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/november
KRÓNIKA
• Báron György: Charles Bronson (1920-2003)
FEDERICO FELLINI
• Bikácsy Gergely: Asa – nisi – masa Fellini Rómái
• Csont András: A jóízlés lovagja Nino Rota
• Ardai Zoltán: Most élünk Fellini démonai

• Ludassy Mária: Ellenforradalmi akvarell Egy hölgy és a herceg
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: A szabadság fátuma Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Muhi Klára: Fröccsöntött képek kora Operatőr-kerekasztal

• Vágvölgyi B. András: Kopár szigetek Japán ezredvég
• Kubiszyn Viktor: Az alvilág királya Teruo Ishii
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Szigetek a szárazföldön Karlovy Vary
KÖNYV
• Harmat György: Filmtörténet filmekben elbeszélve Kelecsényi László: A magyar hangosfilm hét évtizede …
DVD
• Pápai Zsolt: Téli álom Robert Altman: McCabe és Mrs. Miller
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A test testamentuma Táncalak
• Pápai Zsolt: Földalatti hullámvasút Kontroll
• Forgách András: Bovaryné, 1955, Connecticut Távol a mennyországtól
• Vaskó Péter: Berlini falfirka Good Bye, Lenin!
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Kegyetlen bánásmód
• Korcsog Balázs: Visszajátszás
• Békés Pál: Lélekszakadva
• Dóka Péter: Se ördög, se angyal
• Köves Gábor: Válás francia módra
• Csillag Márton: Tizenhárom
• Frecska Sándor: A nyugodt város
• Hungler Tímea: Birkanyírás
• Vincze Teréz: Tiresia

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kontroll

Földalatti hullámvasút

Pápai Zsolt

A popkultúrán edződött Antal Nimród első nagyjátékfilmjének hősei igazi antihősök: bliccelőkre vadászó metróellenőrök.

 

Az elmúlt években bemutatkozó, jobbára üdvözlendő munkákkal jelentkező ifjú hazai rendezők között több olyan akadt, akinek sikerült megszabadulnia az idősebbeket állandósult görcsbe rántó reflexektől, és tekintetét a műfaji mozikra vetve könnyedén lépett át a magyar filmben máig masszívan élő szerzői hagyományon. Látszólag pofonegyszerű a dolog, mégsem megy mindenkinek könnyen: a már vagy még harmincas éveik közelében járó rendezők java ugyan valóban látszatproblémaként kezeli a műfajiság kontra szerzőiség kérdését, némelyek azonban csak keserves küzdelmek árán képesek szakítani a tradícióval.

A nagyjátékfilmmel most debütáló, a filmművészeti főiskola rendező-szakán nyolc éve végzett Antal Nimród inkább az utóbbi csoportba tartozik, noha számos tényező arra rendelné, hogy a másik tábor vezérfigurája legyen. Az Egyesült Államokban született, és tizenhét éves koráig ott is nevelkedett direktor erős vonzalmat táplál a közönségfilmek iránt, debütáló mozijában mégsem tudott ellenállni a szerzői stíl magnetikus vonzásának. Az ő esetében a szokottnál is különösebbnek tetszik mindez, mégpedig nem csupán életkora és származása okán, de a tömegkultúrához való bizalmas viszonya miatt is.

A populáris kultúrán edződött rendező reklámjaival és klipjeivel rövid idő alatt szép karriert futott be és széles rajongói holdudvart teremtett magának, a Quimbynek, Sub Bass Monsternek vagy Ganxsta Zolee-nak készített munkái a legsikeresebb és legeredetibb hazai videók közé tartoztak. Első klipjeit nem sokkal diplomájának megszerzése után készítette, és tehetségére jellemző, hogy hamar megtalálta a maga stílusát ebben az erősen technicizált és kötött kódokkal dolgozó műfajban. A legváltozatosabb hangvételű anyagokat forgatta, és ha a szükség vagy a megrendelő úgy kívánta, egyaránt képes volt klausztrofób atmoszférájú helyszínekre beszorítva minimalista stílben (Sub Bass Monster: Négy ütem) vagy a tágas horizontot fürkészve látványtelített képekben fogalmazni (Ganxsta Zolee: Vato loco). Fantázia teremtette lények és a mai magyar rögvalóság perifériára szorult szereplői egyszerre voltak jelen gyakran lehetetlen helyszíneken játszódó klipjeiben, láncfűrészes zombikat, androidokat, kullancsembereket vagy éppen hajléktalanokat láttunk sötét erdőkben, bonctermekben és aluljárókban bolyongani. Antalnak a műfajhoz mérten markáns történetekkel dolgozó, fekete humorral operáló, bizarr küllemű és meghatározhatatlan identitású figurákat felvonultató videói a klasszikus mozgóképes zsánerek – kivált a horror és a thriller – iránti vonzalomról meséltek, emellett nem voltak híján némi szociális érdeklődésnek, érzékenységnek sem.

A cselekménybe ügyesen beleszőtt krimiszál, illetve a vígjátéki szituációk sora mutatja, hogy a bemutatkozó nagyjátékfilm, a Kontroll jó néhány jelenetét szintén a műfajok iránti érdeklődés formálta. Nincs ezzel semmi baj, azzal már inkább, hogy a rendező időnként megingott a cselekményvezetés mikéntjét illetően és átmenetileg többször elveszítette egyensúlyérzékét a történet hullámvasútján. A nagyformával nehezebben boldogult, mint a kisebbekkel, és túl sok mindent akart egyetlen műbe beleszuszakolni. A Kontroll ily módon remek részletmegoldásokkal teli, ámde nem kellően kompakt, magyarán kétarcú film lett.

A szatírának induló történet egy közelebbről meg nem nevezett város metrólabirintusában játszódik (Antalnak gondja volt rá, hogy stilizálja a miliőt, és a konkrét budapesti helyszínekre utaló valamennyi feliratot, táblát el- és kitakart), a hősök naphosszat itt posztoló ellenőrök. Az ellenőr, miként a rendőr volt a szocializmusban, korunk antihőse, akinek már egy filmben való puszta megjelenése gyakran mosolyt fakaszt, mi több alkalmasint röhögésre ingerel. Kockázatos tehát – mert olcsó poénkodásra csábít – a szerepeltetése, a rendező azonban nem él vissza a helyzettel, és többé-kevésbé elkerüli a szituáció felkínálta közhelymegoldásokat. Éspedig azzal együtt sikerül ez neki, hogy jó néhány alakot az imbecilitás határára terel: a Kontroll típusokat, nem pedig személyiségeket elősoroló menazsériában épelméjű figurát alig találni.

A kizárólag alagutakban futó mese egy az egyben lekopírozza Luc Besson Metrójának alaphelyzetét, mégis fényévekre van a plágiumtól. Bár Antal több karaktert is átemel Bessontól (ilyen Gyalogkakukk, a kizárólag az ellenőrök bosszantásáért élő átokfajzat, aki a Metró Görkorcsolyására emlékeztet, de Csányi Sándor Bulcsúja és Christopher Lambert Fredje között is erős a rokoni kapcsolat), továbbá számos szituációt idéz meg a számára mintaként szolgáló filmből (ilyen Gyalogkakukk menekülése az ellenőrök elől), a két mű mégis alapvetően más hangütésű. Mítoszt épít ez is, az is, de egymástól radikálisan különbözőt. A Kontroll amiatt felettébb szimpatikus film, mert Antalnak sikerül benne a káeurópai lerohadtság hamisítatlan, sajtszagú báját reprodukálva utópisztikus-mitikus térré alakítani a metró útvesztőjét, megteremteni egy saját törvényekkel bíró, kifejezetten izgalmas viszonyokkal teli mikrovilágot, amelyben szívesen barangol a néző, és amelynek titkait olthatatlan buzgalommal fürkészi.

A rendező láthatóan szilárdan elhatározta, hogy eloldja magát kliprendezői múltjától, és nem villogtatja montázstechnikai képzettségét, a videókultúrával ápolt bensőséges viszonya ezért elsősorban az érzékletes miliőfestésben és a kiváló kísérőzene-választásban terem eredményeket. A markáns vizuális stílus, az atmoszférateremtés bravúrjai (az operatőr a bizarr képek teremtésében Antalhoz hasonlóan otthonosan mozgó Pados Gyula) lendítik rendre tovább a filmet, tartják fenn a figyelmet a történet gyakran előre kiszámítható fordulatai után, és még azt követően is, mikor csaknem két darabra esik a mese.

A hosszú bessoniánus felütést követően, úgy a játékidő közepe táján változik meg a tónus, és a mozaikos szerkezetű, életképszerű elemekből építkező, statisztaszerepeket elősoroló, szatírába hajló film egyszereplős sorsdrámává alakul. A meglepő fordulat akkor realizálódik végérvényesen, amikor nyúlfarknyi jelenésre feltűnik egy jól öltözött mérnökforma férfi a metróban, hogy enigmatikus részletekben gazdag párbeszédet folytasson az addig csak másodpercekre középpontba kerülő, ám innentől végig a cselekmény centrumában tébláboló fiatal ellenőrrel, Bulcsúval. A szolgálaton kívüli idejét is kizárólag a metróban töltő, a napfényre soha ki nem lépő fiatalember – homályos utalások tudatják – valamikor ígéretes értelmiségi karrier előtt állt, ám egy traumatikus élmény kettétörte pályáját és lelkét egyaránt. Bulcsú a metróba költözött hát, hogy napra-nap megvívja harcát az utasokkal és a maga démonaival, ám esélye sincs változtatni élete irányán, mígnem egyik hivatali portyája során összefut minden idők legbűbájosabb bliccelőjével.

A megváltás érvényes vonaljegy nélkül érkezik – a mesemotívumok és a realisztikusabb elemek folytonos egymás mellé rendelése a Kontroll egyik legsajátosabb szerkezetépítő megoldása, és nagy szerepe van abban, hogy a film mitikus dimenziókba úsztatott univerzuma megszülessék. Ez a technika azonban nem kellően átgondolt és kiérlelt: az elidegenítő eszközök használata ugyan több helyütt a koncepció részének tetszik (egyértelmű ez például a BKV vezérigazgatójának főcím előtti felkonfja esetében, mely bújtatottan arra inti a nézőt, hogy feledkezzen el a reáliákról, és szigorúan mesebeliként értelmezze a film szikáran életszerű pillanatait is), máskor viszont csöppet átgondolatlannak tűnnek a stílustörést célzó manőverek. Zavaró például, amikor a történet menetének módosulása maga után vonja a mise-en-scene átalakulását is, ami annyit tesz, hogy az improvizatívabb megoldások teljesen eltűnnek a rendezésből, a korábban fegyelmezetten stílben tartott, elsősorban a Hol volt, hol nem volt és az Androidő című Quimby-klipek hullazöldjét idéző képi világ pedig experimentálisabb jellegű megoldásokkal színesedik. Ezen etapban vastagszik meg a krimiszál is, mégpedig olyanformán, hogy az immáron főszereplőként mozgó Bulcsú – talán nem túl merész gondolat rendezői alteregót sejteni a figurában – énkeresésének drámája szorosan összefonódik a metróbeli sorozatgyilkos ártalmatlanná tételére irányuló akcióval. A titokzatos csuklyás killer fenyegető alakja szinte észrevétlenül emelkedik a főhőst gyötrő belső démon metaforájává, igazolva, hogy Antal Nimród adott esetben igenis képes szinkronba hozni egymást kizáró vagy látszólag összeférhetetlen motívumokat.

Sajnálatos, hogy nem sikerült ehhez hasonló elegánsabb megoldásokkal csurig tölteni a filmet, kár az esetenként sutább karmesteri mozdulatokért. A Kontroll óriási szívvel és hatalmas ambícióval készült, hogy milyen hatalmassal, azt jelzi, hogy Antal Nimród kiváló színészek tucatját trombitálta össze a forgatáshoz. Hamisítatlan all-star movie-ról van szó, melynek fontosabb szerepeiben a közelmúlt magyar sikerfilmjeinek (Valami Amerika; I Love Budapest; Ébrenjárók; Moszkva tér; a Jancsó-tetralógia) élszínészei láthatók, de a kisebb szerepekben és cameókként is igazi nagyágyúk tűnnek fel. Nem rajtuk fog múlni, ha a blockbusternek szánt film esetleg nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2168