KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/december
• Schubert Gusztáv: Gaia-rabság Zöldmozi
• Sipos Júlia: A flamingó nézettsége Beszélgetések a természetfilmről
• Bóna László: A konfekció mámora Technika és idill
• Turcsányi Sándor: A vak asszony fia Bűnfilmek
• Ardai Zoltán: A feledtetés mesterfoka Árnyékzóna
• Muhi Klára: Koldusbögre Beszélgetés Gombár Csabával
• Kövesdy Gábor: Recept nélkül Beszélgetés Tímár Péterrel
• Turcsányi Sándor: Egy rendes üzem Beszélgetés Andrew Vajnával
• Bihari Ágnes: Vándorgépész Csenyétén Beszélgetés Czabán Györggyel és Pálos Györggyel
• Bikácsy Gergely: Az álom szabadsága Szürrealizmus és szerelem
• Schubert Gusztáv: Puhafedelű breviárium Tarantino-éra
HORROR
• Farkas Jenő: A magyar Drakula Nosferatu előtt
• N. N.: Két jelenet a Drakula halálából
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Cyber-szkepticizmus Baudrillard, Virilio
MÉDIA
• R. Hahn Veronika: A BBC és a többiek Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Róka Zsuzsa: Francia multicolor Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Szabó Márta: Itália holdra száll Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Vida László: Cirill és katód Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
FESZTIVÁL
• Báron György: Még itt vannak, már itt vannak... Montreal
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Kutyavilágaink A világ legkisebb alapítványa
• Csejdy András: Reszkírotott hányavetiség Bukfenc
• Erdélyi Z. Ágnes: Eltörölt évek „Semmisnek kell tekinteni...”
• Kis Anna: Hó és mű hó Jeruzsálem. A hó hatalma
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Halálhajó
• Bori Erzsébet: Lesz-e hó karácsonykor?
• Hungler Tímea: Kinek a papné
• Csordás Lajos: A félelem országútján
• Mátyás Péter: Álljon meg a nászmenet!
• Csejdy András: A pénz beszél
FILMZENE
• Fáy Miklós: James Dean felfedezettje Leonard Rosenman

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A világ legkisebb alapítványa

Kutyavilágaink

Hirsch Tibor

Hatvanas évek, fáradt kora-konszolidációs fényekkel.

 

Adva van egy evilágból való fiatalasszony és egy más világból való idős hölgy. Közöttük lebeg egy férfi árnyéka. A férfié, akit nem látunk, de minden róla szól, és szó is van róla. Férfi, fiatal nő, idős hölgy: közeli rokonok. Adva van még egy árnyék: a politikai terror árnyéka. Félelem körös-körül, jogtalan törvények szerint is törvénytelen ítélet – börtön, siralomház –, közben odakint hétköznapok.

Ha a fenti leírás egy filmes vetélkedő villámkérdéséhez kapcsolódna, akkor erre a feladványra tavaly ilyenkor még csak egy válasz lett volna: ez Makk Károly Szerelem című műve, magyar filmtörténeti klasszikus, Déry Tibor novellája alapján.

Ma a versenyző visszakérdez: tartozik-e a két nőhöz gyerek? Ha nem, akkor Makk, ha igen, akkor Kardos. Kardos filmje, A világ legkisebb alapítványa.

Makk filmje az ötvenes éveknek álcázott hatvanas évek elején játszódik, A világ legkisebb alapítványa pedig egy olyan „hatvanas évek”-ben, amit ma már minek is azonosítani: maradjon az csak a nosztalgia-filmek édes kötelessége.

A világ legkisebb alapítványában tehát nincs se bambi, se Pancsoló kislány, se Ki mit tud. Van helyette egy évtizedfordulós Citroen, egy másik, hasonlóképpen korfestő belügyis Volga, és fáradt kora-konszolidációs fények. Ez utóbbiak mindenképpen figyelemreméltóak, amennyiben a Volga-autók és a Citroën-autók egymástól igen távoli univerzumai között kapcsolatot teremtenek. Francia kapcsolatot. A Szerelem szüzséhagyatékát Kardos ugyanis egy másik, talán még előkelőbb irodalmi örökséggel szeretné keresztezni. A narrátorkisfiú előkelő rokonok, borzongató titkok, és kétes kiváltságok közt morzsolgatja gyermek-napjait, az Eltűnt Időt, melynek felnőttként nyomába ered. Neki, akit fiatalúrnak illi szólítani, és a Frankhonból hazalátogató bárónőnek volna tisztje képviselni a franciás hagyományokat.

El kell ismernünk: ha tényleg képviselné, amit szeretne, akkor valóban fáradt fények illenének hozzá, proust-i emlékezőként, magyar meghurcoltként egyaránt. Akkor ez a fény passzolna a halványuló emlékekhez, rejtélyhez, bűnhöz. Mert hogy bűn is van, tovább-görgetett bűn: a félárva gyerek egész-árván áll bosszút, és a kisfiú franciás emlékfoszlányokkal – titkokkal és lelkiismeretfurdalással – felnőtté lesz.

Kár, hogy nem csak a fények fáradtak, hanem fáradt a film egésze.

Fáradt az „ötvenes évek” téma, még hatvanas évekig nyújtva is. Talán ha az akasztott apa emléke a jelenben kísértene, ha az öreg Citroen mai újgazdag és politikus limuzinokkal találkozna, a kutyamenhely-alapítvány mai milliárdos pénzmosó, adócsaló alapítványok között tüntetne dacosan, akkor lenne a történet a mai kegyetlen érdekességhajszában versenyképes.

Persze hallani véljük a halk sugallatot: éppen arról van szó, hogy a jelen épül régi bűnre. Érthetnénk, ha akarnánk: bűnre épül a rendszerváltás utáni jelen. Hóhérok óriási bűneire, cinkosok, jó szándékú kollaboránsok közepes bűneire, és a túl későn rehabilitáltak bűnös titkaira.

Csak hát halk ez a sugallat. Ahol a képek amolyan csakazértis idillt mutatnának, például családot és hű cselédséget, amint csontokkal kutya-karácsonyfő díszítenek, ott az idill halovány. Ahol dacot, keserűséget – például anya és fia múltat idéz –, ott a dac halovány.

Van történetünk, de csak az van. A cselekményt megjegyezzük, a szövegre bólintunk, a képeket elfelejtjük. Ami pedig a kisfiú magán-keservét illeti, az ő egyetlen prepubertás traumájával, mely gyermeki bűnbe sodorná – ezt egyszerűen nem hisszük el. Nem hisszük el az iskolatársat, aki krémesért, minyonért, cukrászdai meghívásért árulja el az akasztott apa titkát. Nem hihetjük el, pedig ez lenne az igazi Proust, ám a részletek miatt – melyekben ugyebár az ördög lakik – hogy, hogy nem, morbid diákregény-jelenet lesz belőle.

Egyébként minden ami nem sikerült, ezekben a részletekben lakik. Mert hiába játszik Temessy Hédi jól, hiába játszik Udvaros Dorottya ahhoz képest nem rosszul, hogy sorsüldözöttségének se átéléséhez, se kikacagásához nem kap testére szabott jelenetet. Hiába, ha nincs termékeny hiányérzet, ami a nézői figyelmet ébren tartaná, amíg a film közepére-végére úgy-ahogy összeáll a kép, és megtudjuk végre a kutyamenhely titkát.

Megtudtuk, és nem hisszük. Mi bizonyítaná nekünk, nézőknek egy egész család és követőik erkölcsi szigorát, a politikai csökönyösségét, és azt, hogy egyébként mégis egyszerű, kompromisszum-kész polgár-életet élnek – ha egyszer ezek az emberek mind nincsenek?

Nem írták meg, nem fotografálták le őket.

Nincs értelme mondani, hogy majd legközelebb. Mert nem biztos, hogy az evilági fiatalasszony és a másvilági idős hölgy esete a politikus férfi-kísértettel a kétezredik esztendő után kívánna újabb verziót. Valószínűleg legközelebb sem kíván.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1722