KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/július
KRÓNIKA
• N. N.: Szerzőink figyelmébe A gép lelke
• Csantavéri Júlia: Giuseppe De Santis
HORROR
• Takács Ferenc: Százéves a halhatatlan Centenárium
• Stoker Bram: Drakula vendége
• Farkas Jenő: Iliescu kis Drakulája
• N. N.: Drakula-mozi
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Hrabali diszkont Mediawave 97
• Dárdai Zsuzsa: Golfpálya-felkelés Beszélgetés Alanis Obomsawinnal
• Schubert Gusztáv: Lassú tűzön Awara leves
• Báron György: A csíkos ügynök Leptinotarsa
• Csejdy András: Műfajunk: Kortárs giccs Beszélgetés Búzás Mihállyal és Szolnoki Józseffel

• Schubert Gusztáv: A Bastille falfirkái Roland Topor
• Bikácsy Gergely: Malackodás a budoárban Sade márki mozija
MAGYAR FILM
• Sós B. Péter: Önkorlátozás Nincs cenzúra
• Sós B. Péter: Magyar filmjogok: áttekinthetetlen helyzet

• D. Tóth Béla: Miért nem tüntették ki a magyarok Korda Sándort?
• Kelecsényi László: Vágóerkölcsök Szinkronbűnök
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Rá csaj még nem volt ilyen hatással Suttogás
• Nádori Péter: Ostoba barmok Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát
• Fábry Sándor: Mindenki másképp csinálja Káma Szútra
FILMZENE
• Fáy Miklós: A nemzeti érzületről
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Nyomul a banda
• Csejdy András: Az Angyal
• Tamás Amaryllis: A nyerő
• Ardai Zoltán: Az Árnyék-összeesküvés
• Vidovszky György: Gyilkos a házban
• Turcsányi Sándor: Légörvény
• Csordás Lajos: Nyerő páros
• Kosztolni Ildikó: Dzsungelből dzsungelbe
• Harmat György: Halálos terápia
INTERNET
• Nyírő András: Agymosakodás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Roland Topor

A Bastille falfirkái

Schubert Gusztáv

Grafikus, karikaturista, regényíró, filmek társszerzője, színházi rendező, báb-, jelmez-, díszlettervező, sanzonszerző. Mindegyik szerepében l’ enfant terrible, kaján szentségkáromló.

 

Topor. Már a neve is botrány. Úgy hangzik, mint egy átok. De lehetne szörnyű bőrbaj vagy szőrös fanyűvő féreg is. Vagy kicsi tömör gumilabda, amint az arcunkba pattan. Valami rémes, valami mulatságos. Vagy inkább együtt a kettő.

Roland Topor a fekete humor… királya? pápája? (a képünkbe boxolna érte)… udvariatlan bolondja volt. Halott. Eljött érte a szerep, amit életében a legjobban utált. Fekete humor? Pontatlanok a fogalmaink, nem a humora volt fekete, hanem az ellenfele. „Mottóm: Röhögni a halálon, és meghalni a röhögéstől.” (Mondta ezt épp tíz éve Vinkó Józsefnek a Stúdió ‘87-ben. Azóta – mifelénk legalábbis – néma csend. Nem akadt magyar kiadó, aki fel merné fedezni. Negyven bölcs és mulatságos könyvet írt, több ezer szellemes, botrányos rajza világhírűvé tette, a magyar vízumhoz úgy látszik édeskevés. Filmjei valamivel szerencsésebbek voltak, a René Laloux rendezte, Topor rajzolta Vad bolygó (fantasztikus történet óriás androidokról és háziállatkáikról, az emberekről) röviddel cannes-i különdíja után eljutott hozzánk, a regényéből forgatott Polanski-thriller, A lakó, ha húszéves késéssel is, de végre videón hozzáférhető, A márki, a hírhedett libertinus, Donatien de Sade Bastille-beli sanyarú raboskodását felidéző pánerotikus bábfilm egy belga filmhét dugárujaként kerülte el erkölcsvédőink figyelmét.)

Nem botrányhős volt, csupán konok életínyenc, élethabzsoló. Ami persze – ritka világos elme lévén ő tudta legjobban – hivatalból üldözendő, főbenjáró bűn a halál birodalmában. Merthogy Topor szerint mindenekelőtt annak volnánk alattvalói. „Annyival sötétebb a francia szürrealistáknál, amennyivel többet tudott a holocaustról – lengyel származású zsidó és túlélő lévén” – (apja még 1930-ban hagyta ott Párizsért Varsót és az ottani képzőművészeti főiskolát) mondja egyik nekrológíró barátja. Félrevezető idecitálni a történelmet. Topor a hétköznapi apokalipszis rajzolója, nem kell a világnak összeomolnia ahhoz, hogy pokolinak lássa, a halál nem rendkívüli állapot, benne foglaltatik a játékszabályban. A politikai játszma csak illúzió, a halál jobbágyai vagyunk, koronával a fejünkön éppúgy, mint Le Monde-ba takarózva. Az élet csak annyira tulajdonunk, mint az uszodában bérelt fürdőgatya. (A hasonlat kissé sérelmes az úszónadrág-kölcsönzésre nézve, abban ugyanis jóval több a szabad akarat szerepe, magunk választhatjuk meg, mikortól tartunk igényt a bérleményre és mikor adjuk vissza.) Az élet a Halál tulajdona, nem a miénk. Vissza kell hát szerezni tőle. A szürrealista krédónak ez a két sarkalatos pontja. Minden más, amit a monográfiák a szürrealizmus lényegének vélnek – a fantázia, a botrány, a szexuális szabadosság kitüntetett szerepe – csak következmény, taktikai fegyver, a lázadás lehetséges eszköze. Egy szürrealista világkrónikában (jellemző, hogy még nem írta meg senki) az emberiség történelme az Élet–Halál-harc története lenne, nem az osztályharcoké. Ki ne álmodozna örök életről, saját fürdőgatyáról, majd épp egy valóság fölé szálló költő vagy rajzoló ne tenné? De az nem megy, „minden születő elpusztulást érdemlő”, az okos revolúció tétje szürreális, de nem irreális. A doktriner a lehetetlennel is beéri, a pragmatista megelégszik egy tisztességes bérleti szerződéssel. Mert hát a halál nem csak hogy szűken méri az időt, mindenféle trükkökkel igyekszik klienseit megrövidíteni, lyukas és lötyögős életet ad, idő előtt visszakéri, leereszti a vizet a medencéből, vérfürdőt rendez az uszodában, épp, mikor ott vagyunk, és mintha ez nem volna elég, mindenféle ellenszolgáltatásokat követelve beledézsmál az életünkbe, robotolhatunk mindhalálig.

Nem metaforák színes buborékjait fújjuk, a halál örökös diadalma és a folytonos ellenszegülés a Topor-rajzokban, filmekben, színpadképekben vezérmotívum. Halál uraság (asszonyság?) legfőbb gyönyöre, hogy megfoszt az életünktől. A márki egyik álomjelenetében katonák koporsót hoznak, a fagyos földanya kéjesen széttárja lábait (ne feledjük, bábfilmet nézünk!), amint belétuszkolják a szörnyű ládát. A Grand Macabre, a Ghelderode groteszkjéből készült Ligeti-opera, emblematikus összegző műve Topornak, ő rémálmodta a színpadképet, a jelmezeket, és mintha az egész darabot ő írta volna. A színtér Breughellande, a Szegények Mennyországa, az örök nyár, a sült galamb és a semmittevés birodalma lehetne (képzeljük magunk elé Breughel Eldorádóját), de egy éjszakán kikel sírjából a halál angyala, Nekrotsar, hogy kioltson minden életet. (Breughel-festmény, A halál diadalma ihlette ezt a motívumot is). Csontzenére vágyik, embervérre szomjazik. Nem állíthatja meg senki. Mígnem egy korhelynek az az ötlete nem támad, hogy borral kínálja. A halál addig vedeli a vérszínű italt, míg végül holtrészegen lebukik a lováról. Go-go herceg és népe megmenekült. Győzött az élet, a bor, a sonka, a lágytojás. Legalábbis a színpadon. Az életben rejtettebb a játszma, mint a farce karneváli forgatagában, a halált számlálhatatlan spicli segíti, olykor mi magunk is, a siserehad bárkit legyőz. Különösen, ha született áldozat, mint A lakó félszeg főhőse (Trelkovskyt maga Roman Polanski játssza), a ház lakói, ahová gyanútlanul beköltözött, belehajszolják valaki másnak (az előző, öngyilkos lakónak) az életébe. A lakás, a társadalom legkisebb cellája, a húsevő szarkofág (a filmben baljósan sorjáznak az antik, óegyiptomi halálkultuszra tett utalások) elevenen falja föl azt, aki mit sem sejtve berendezkedik benne.

A Le Sacre Livre de Proutto teremtő istene eredményesebbnek bizonyul a pusztításban. Topor regényének Robinsonra és a jóistenre emlékeztető hőse egy távoli szigetre vetődik, a civilizálatlan, jámbor zoák közé, akik minden óhaját szentségként tisztelik, vesztükre. „Egy ujjpattintásra, egy szemvillanásra ugrottak, kitalálták a gondolataimat – meséi az isten. – Olykor mindennél bosszantóbb tud az ilyesmi lenni. Tegnap, sajgó fogamtól kínozva felüvöltöttem: »Hogy dögölnétek meg mindannyian!« Nagyon durva tudok lenni, ha fáj valamim. Leszállt az est, elmúlt a fájdalmam, a rosszkedvem is megenyhült. »Hová a pokolba tűntek az én híveim? « Hogy hová? Teljesítették az óhajomat. Véget vetettek az életüknek. Mindannyian. Azazhogy egyikük, a szabadgondolkodó Proutto, aki, valahányszor csak hátat fordítottam neki, nyelvet öltött rám és egyéb módokon gúnyolódott, elengedte füle mellett a szavaimat, és megmenekült. Ám amikor észrevette, hogy népéből egyedül ő maradt életben, belegárgyult.”

Proutto „istene” minden egyházi segédlet nélkül, maga farag tökéletes hívőt az együgyű vademberből. Vallásos nevelésregény a Prutto szent könyvecskéje, de nincs benne köszönet. Szerzőjét ötszáz évvel ezelőtt máglyán égették volna meg, mert a lakatlan szigeten lefolytatott kísérletével azt bizonyítja, a tökéletes hit csakis az emberi természet elpusztításával lehetséges. Aki feltétlen hitet követel, gonosz, szadista isten. „Öröme elrontotta a napomat” – füstölög Gisou, a Mindenható, de többnyire nincs oka panaszra, számtalan alkalom kínálkozik arra, hogy kiirtsa tanítványából az érzékiséget, megfossza őt az evés, az ivás, a zene, a tánc ártatlan örömétől. Egy alkalommal például megpillantja a vadembert, amint a patak vizét issza. „Szóval így hiszel te bennem, gyalázatos Proutto. – Igen, Gisou, hiszek benned. – És mégis iszol? – Igen, iszom. Ez bűn? – Hiszel bennem, és mégis iszol. Gondolom, szomjas vagy. Hiszed tehát, hogy a víz oltja a szomjadat. Inkább hiszel a víznek, mint nekem. – Hiszek benned. – Nem, te alávalóbbnak tartasz engem a víznél. Ha valóban hinnél bennem, nem innál többé. Ha megszomjaznál, elég volna hozzám fohászkodnod, és én a forrásvíznél is jobban enyhíteném a szomjad.” Nem múlhat el nap effajta gonosz erkölcsi lecke nélkül, míg a szelíd teremtmény átnevelése el nem végeztetett. Sade márki vérverítékes testi iskolája szerény alapfok az erénybe avatás kínjaihoz képest. Xhonneux és Topor márkija amúgy sem az a fenevad, aminek a korabeli közhiedelem és az utókor tartotta, szelídképű melankolikus spániel, akinek több kielégülést nyújt a tiltott gyönyörök elképzelése, mint leszakítása. Miért is örökös disputába keveredik ágaskodó és jussát követelő természetével. A farkával filozofálgató márki a Bastille legártatlanabb foglya, a szomszéd cellában két pofára zabáló disznó, a kéjes szerelmi kínzatás közben „Vive la revolution!”-t kukorékoló börtönparancsnok, az orgiákon Sade pornográf írásaival ékeskedő álszent, birkaforma börtönkáplán vagy a folyton Sade iránt gerjedező patkány-fegyőr ocsmányságával föl sem veheti a versenyt. A márki eredetije jobban hasonlít Proutto istenére, a test zsarnoka, s nem az életöröm forradalmára: „Ha a gyönyörszerzés tárgyai maguk is élveznek, magukkal lesznek elfoglalva, nem velünk, és ez következésképpen megzavarja a mi örömünket.” Topor és Xhonneux megszelídített márkija nem a finomkodás vagy az öncenzúra szülötte, inkább a modern tabu álszentségét hivatott felmutatni: megcselekedni bármit szabad, beszélni róla, kifecsegni nem. Hát még lerajzolni! Ha állna még a Bastille, Topor ott morzézna Sade márkival. És ha elvennék a ceruzáját, a falba kaparná a kilesett titkokat, és ha elvennék a Bastille köveit… De azt már láttuk. Telefirkálta ártatlan képzeletünket.

Egyik rajzán bajszos úriember emeli keménykalapját, udvariasan köszöni, amint a földet fölé lapátolják. Ki ő? Talán a rólunk mintázott balek, annyi biztos, nem Roland Topornak hívják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 24-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1488