Magyar Műhely

Fehér György arcképe

Az arcok iskolája

Pentelényi László

Fehér György (1939-2002) operatőr-rendező idén lett volna nyolcvan éves. Ő is „csak válogatott műveit készítette el.”

Fehér György, a magyar filmművészet korszakalkotó zsenije – Szőts Istvánhoz és Huszárik Zoltánhoz hasonlóan két elkészült nagyjátékfilmjével képes volt gyökeresen megváltoztatni a filmesztétikai látásmódot. A Francia Új Hullám Kiadó Szerzőifilmes Gondolkodók című új sorozatának első kötete a rendezőnek állít majd emléket.

„Elég egy arc látványa, a jelenlét,

s a tapéták vérezni kezdenek.”

(Pilinszky János: Elég)

Ha a szemünk a lélek tükre, akkor az arcunk az elménk tükörképe lehet. A sorsunk rá van „írva” az arcunkra. Mint minden ember, az arcok is különbözőek és egyéniek, nincs két teljesen egyforma arc, csak hasonló. Az arc fejezi ki legpontosabban érzéseinket, indulatainkat, és az arc a tükre az első és utolsó benyomásnak is. „Egyszerisége és drámaisága miatt válhat minden arc a létezés krízisévé. Ez lepleződik le, ha villámokat vet a tekintet, ha megdermed az arc.” (Földényi F. László: A medúza pillantása) Minél visszafordíthatatlanabbá válik a szenvedély, egy arc annál személyesebbé tud válni. Lehull az álarc; egy másik, az egyébként nem is (nagyon) látható arc tekint ilyenkor ránk. Ebből fakad az arcok különös hasonlósága és ellentéte is.

*

Amikor először megláttam ezt a korai fényképet Fehér Györgyről, Huszárik Zoltán képsoraira asszociáltam. Benyomásomat kutatásaim is igazolták; kiderült, hogy Fehér György Huszárik halála után dokumentum-emlékfilmet szeretett volna készíteni Huszárikról is, a Latinovits Zoltánról szóló Arc című, már korábban elkezdett emlékfilmje tematikai kiterjesztéseként: „a két film között Krúdy Gyula lett ’a kapocs’, akit talán a legjobban kedvelek a magyar prózairodalomban, s az igazat megvallva: mindig is szerettem volna egy Krúdy-filmet csinálni.” – emlékezik vissza a rendező. „Lényegében a magam Krúdy-filmje lett volna.” (Zalán Vince: A talány rendezője) Ez kapcsolja Fehért Huszárik Zoltánhoz, s „kísérletező kedvvel rendelkező filmamatőrként” (Szőts István: Röpirat a magyar filmművészet ügyében) Szőts Istvánhoz is, akitől 1990-ben, mint az akkori Filmszemle elnökétől, átvehette a szimbolikus értékű „szerzői stafétabotot”, mint szemledíjas filmrendező. Életművüket tanulmányozva könnyen észrevehető, hogy az emigrációba kényszerített Szőts ugyanúgy portré- és dokumentumfilmekbe menekült, mint kezdetben a Filmgyár ajtaján hiába kopogtató, majd – rövidebb-hosszabb kitérők és hányattatások után – a Televízióban is (2001-re végleg) munkanélkülivé lett (tett) Fehér György. A másik közös vonásuk, hogy mindkettőjük nagyjátékfilmjeiben meghatározó szerepet tölt be a táj. Ebből a szempontból érdemes egy pillanatra összevetni Szőts István filmjét, az Emberek a havasont (1942) Fehér György Szürkületével (1987-90), melyekben a táj „a képi világ és a dramaturgia által életre kel, a láttatott vízióban a szereplőkkel egyenrangú, szinte azok felett álló erővé növekszik.” (Kispéter István: Zsigmond Dezső: Vadlány – Boszorkánykör) Szintén filmszerzői függetlenségéhez ragaszkodott Fehér közeli barátja, Kamondi Zoltán is, aki Halj már meg! (2016) című utolsó nagyjátékfilmjében talán még érzékenyebben emlékezett meg a(z) – 1990 előtti korszak meghatározó kortárs filmrendezője, Bódy Gábor halálával (1985) korszakot záró – magyar filmművészet végképp elveszett lehetőségeire, mint korábban Fehér György a Hat bagatell (1989), majd a Három bagatell (1993) című rövidfilm összeállításaival. Fehér tehát azon magyar szerzői beállítottságú és elkötelezettségű filmrendezők és operatőrök (például Novák Márk, Halász Mihály, Zolnay Pál, Gaál István, Dömölky János, Tóth Janó) közé tartozik, akik – kérlelhetetlen következetességük okán – nem tehették teljessé életművüket. Huszárik Zoltán temetésén hangzott el a rendezőről, hogy „csak válogatott műveit készítette el.” Fehér György is – a már említett alkotókkal együtt – a magyar kultúra, a magyar filmművészet „örökké fájó sebe, figyelmeztető hiánya marad. A hiányzó művek, az érték tékozlásának” emlékműveivel. (Tóth Klára: A hiány emlékműve)

*

A „megszállottság” mellett a másik lényeges elem, ami kirajzolódik a kép alapján, az az érzékenység; ahogyan Fehér György a lovat nézi, s ami az operatőr-rendező filmkockáiból is árad. Kortársai kiemelik Fehér személyiségének varázsát, szerethetőségét és kedvességét. A rendezőről szóló visszaemlékezések szinte mindig a „Nagyon szerettem.”-mondattal kezdődnek, noha egész életműve arról szól, hogy mi a gonoszság, a hazugság lélektana, hogy miért nem tudunk – eléggé vagy pontosabban: helyesen – szeretni. Az interjúkat kutatva találtam meg Albert Mária egyik rövid kritikáját, amely így kezdődik: „Régóta tudom, hogy búskomorsága tárgyáról beszélgetnem kellene Fehér György rendezővel, a Magyar Televízió egykori fenegyerekével, a hazai filmkészítés egyik legszabálytalanabb egyéniségével.” S valóban, e szabálytalannak mondott egyéniség „búskomorságának tárgya” életművének fő kérdése: miért ezek a nyomasztó gondolatok izgatták egész életében? Ahogyan Báron György Paradoxonok Fehér Györgyről című tanulmánya fel is veti, majd Forgách András nekrológja ki is mondja: „Csupa paradoxon ez az ember.” Nem véletlenül keltette fel Fehér érdeklődését József Attila élete és munkássága, aki feltette ezt az egyszerű, de mégis örökké megválaszolhatatlan kérdést:

„Ti jók vagytok mindannyian,

Miért csináltok hát rosszat?”

Ezt a tételt legszembetűnőbben a Barabbás (1977) című tévéoperája illusztrálja: „És ekkor zúgás támadt, mint a mennydörgés zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: »Barabbást!« És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: »A Názáretit!«” Csak akkor izgatta valami, ha az törvényszerűséget tudott felmutatni.

Ebben a példázatban sem csupán a tömegpszichológiából jól ismert jelenséget akarta ábrázolni, hanem a szenvedően reménykedő emberi arcokon keresztül az egyéni sorsok lehetetlen nyomorúságát átélhetővé tenni. Lehet-e, szabad-e személyes döntést hozni? Ki a felelős az egyéni sorsunkért?

*

„Úgy szeretnék írni, mintha tulajdonképpen hallgatnék.” – írta Pilinszky János, és Fehér ezt a filmművészetre ültette át. Fehér György – úgy sejtem – tulajdonképpen a filmművészet Pilinszkyje. Fehér – akár csak Szókratész, akihez újra és újra visszatér életműve során – rögeszmés volt, mint minden nagy gondolkodó (és mint a szentek). Robert Bressonhoz hasonlatosan egyszerű, hétköznapi történeteken, embereken keresztül közelített az örök kérdések felé, s jutott el – evidens módon – szinte észrevehetetlenül a transzcendenshez. (Szereplőválasztásai is Bressonhoz kapcsolják, hiszen például utolsó filmje, a Szenvedély (1995-98) főszerepeit eredetileg nem Bánsági Ildikónak és Haumann Péternek, hanem színészi végzettség nélküli amatőröknek: Czinkóczi Zsuzsának és barátjának, Edelényi János filmrendezőnek szánta.) Sőt, talán még Bressonnál is lecsupaszítottabb módon tárta fel a rútság esztétikumát, annak a rútságnak, amely nem elítélendő bűnösként, hanem együttérzésre méltó áldozatként mutatja be a gaztetteket elkövető hősöket, így bukásuk még katartikus élményt is biztosíthat számukra vagy a befogadó nézőnek. Gerardus van der Leeuw megfogalmazásával élve: „Vallás és művészet párhuzamos vonalak, amelyek csak a végtelenben metszik egymást, s találkoznak Istennel.” Minden bizonnyal éppen ezért fordult Fehér olyan gyakran a tartalmi, formai tömörítéshez, a zenéhez (az operához) vagy annak hiányához, a csendhez, amelyek a legjobban képesek megközelíteni ezt a végtelent.

„A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.”

„Légy fegyelmezett!” – így kezdi József Attila a már idézett Téli éjszaka (1933) című versét. A csend, ezek a „csendek” – egyik operatőri felvételi vizsgafilmje maga is a Csend (1968, rendező: Bárdos Károly) címet viselte – azonos, egyenrangú fontosságúak a rendező életművében az emberi arccal. Viszont a csend legtöbbször csak akkor észlelhető igazán, ha megtörik. Ezért ebben a csöndességben Fehér a zaj, a zene és a csend (a tevékenység, a melankólia és a tétlenség) szimultán jelenlétének diszkrét megteremtésével, kitartó és könyörtelenül szelíd szenvedéllyel „a hamunémát nagyon lassan felmutatja. Igenis, felmutatja.” (Pilinszky János: Hommage à Paul Verlaine)

Részlet a Francia Új Hullám Kiadó gondozásában készülő Az arcok iskolája – Találkozás(ok) Fehér György operatőr-rendezővel kötetből. A kiadó a könyv megjelentetéséhez ezúton is keresi a szponzorokat!

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/12 04-07. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14342

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -