KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
   2019/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Wittman fiúk az Orfeumban Történelmi filmek: Boldog békeidő
• Kovács Ágnes: Piros, fehér – szürke A Fényes szelek színdramaturgiája
• Kincses Károly: Turától Bombayig Sára Sándor fotográfiái
• Szekfü András: Társ és koronatanú Hamvassy Anna és a Balázs Béla-hagyatékok
• Kránicz Bence: Kitaposott ösvények Friss Hús
BIOMOZI / GENETIKA
• Borbíró András: Isten munkaasztalán Biohekkerek hajnala
• Sághy Miklós: Zöld filmek Hódosy Annamária: Biomozi
• Sepsi László: Testképzavar Charles Burns: Black Hole
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: A fal adja a másikat Neil Marshall
WESTERN-LEGENDÁK
• Kovács Patrik: Elvadult tájon gázolok A Ranown-ciklus westernjei
• Varga Zoltán: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
• Vízkeleti Dániel: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
REBELLIS KLASSZIKUSOK
• Varga Dénes: A tisztánlátás bátorsága Elio Petri
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Murphy jéghideg könnycseppjei Film/zene: Basil Poledouris
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Újratervezés Graz
TELEVÍZÓ
• Kovács Bálint: Szex, hazugság, pedofilia Neverland elhagyása
• Roboz Gábor: High concept Katja Blichfeld – Ben Sinclair: High Maintenance
• Benke Attila: A kis cézár felesége Alvilág
KRITIKA
• Baski Sándor: Lehetnél te is Mi
• Lichter Péter: Karibi dadaizmus Túltolva
• Kránicz Bence: A rája költészete Manta Ray
MOZI
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: A gyűlölet, amit adtál
• Benke Attila: Hannah Grace holtteste
• Géczi Zoltán: A kokainkölyök
• Nagy V. Gergő: Kedvencek temetője
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Film/zene: Basil Poledouris

Murphy jéghideg könnycseppjei

Pernecker Dávid

Basil Poledouris zenéje nagy filmeket változtatott még nagyobbá és rossz filmeket nézhetővé.

 

Basil Poledouris soha nem vált olyan sokat idézett, népszerű filmzeneszerzővé, mint Hans Zimmer, John Williams, James Horner, Clint Mansell vagy Danny Elfman. A 2006 november 8-án 61 évesen elhunyt kansasi komponista ugyan több mint 80 művet hagyott hátra – mozifilm, tévéfilm, vagy épp sorozatzenéket –, mégsem vált legendássá. Poledourist nem emlegeti senki Ennio Morricone, Nino Rota, Elmer Bernstein, vagy épp Bernard Herrmann társaságában. Méretes életművéből kiemelkedő legjobb művei mégis megkerülhetetlenek, a karakterek és a szituációk érzelmi hátterét feltáró, azokból és azokra építkező dallamai nélkül az adott filmek egyáltalán nem is működnének.

A családjától elvonultan, stúdióházában rendszeresen éjjel és hajnalban alkotó Poledouris hét évesen kezdett zongorázni. Koncertzongoristának készült, ennek ellenére első körben mégis filmkészítést kezdett el tanulni a Dél-Kaliforniai Egyetemen, miután kíváncsiságból beült a filmtanszék egyik kurzusára. Itt ugyan némileg kikupálta magát rendezésből, képalkotásból, vágásból, de a zenében felnőtt Poledourist értelemszerűen a filmzeneszerzés érdekelte a legjobban, amiben nagy szerepe volt tanárainak, Rózsa Miklósnak (Ben Hur, Elbűvölve, Gyilkos vagyok), valamint David Raksinnek (Valakit megöltek, A magányos cowboy, Át a széles Missourin, Bandita kerestetik). Noha Poledouris az évek során egyértelműen sajátos, könnyen felismerhető – ugyanakkor közel sem kötött – stílust és dallamvilágot alakított ki, aranykorbeli mestereinek nagy munkái rendre éreztetik hatásukat kompozícióiban. Poledouris az egyetemen kötött barátságot John Miliusszal, Randal Kleiserrel, Paul Verhoevennel, Simon Wincerrel (Poledouris vizsgafilmjét Milius írta és Kleiser vágta). Legjobb filmjeik pedig nem lennének a legjobbak Poledouris zenéje nélkül.

Karrierjét Milius indította el, aki első, nem kifejezetten jelentős tévéfilmjének (The Reversal of Richard Sun, 1970) zeneszerzőjeként választotta barátját, akivel legközelebb az 1978-as Nagy szerdában dolgozott újra együtt. Ez a film kisebb áttörést hozott Poledourisnak, aki Milius szörfdrámájának férfibarátság- és felnövés-motívumait visszafogottan alulzenélve emelte ki. Nagyzenekari művének finom klasszicizálása, drámai és olykor puha, érzelmes, vagy akár negédes vonós-dallamai (Rózsa Miklós hatása egyértelmű) pedig kellőképp tompították a rendező kissé erőltetett és didaktikus szimbolizmusát, a szörfözés – mint az amerikai expanzoinizmus mitikus kifejezőeszköze – így nem vált arcba mászó evidenciává.

Igazán elismert és keresett zeneszerzővé A kék lagúna után vált. Kleiser a Pomádét követő 1980-as kevéssé értékelhető nyálklasszikusának zenéje jócskán erősebb, mint a film maga. Poledouris először élt igazán kifinomultan a nagyzenekar és a zongora párosításának lehetőségével, később pedig ezt kombinációt formálta saját képére. A kék lagúna emlékezetes szerelmes főtémájának („Emmeline”) lelkes, elragadtatott, mézes-mázasságában is hipnotikus dallamszerkesztésében őszintébb érzések hömpölyögnek, mint a lakatlan szigeten rekedt szereplők között, ahogy pedig a zongora érezhetően „poledourisos” lépegető, csendes, könnyedén elragadó melódiájára rámászik a vonós szekció kirobbanó érzelemáradata, az felejthetetlen. Félreértés ne essék, A kék lagúna zenéje minden naiv varázslatossága ellenére is giccses, de Poledouris giccse hitelesebb a rendező víziójánál. Tele van élettel, boldogsággal, fénnyel, a szereplők által ki nem mondott nagy érzésekkel, amitől Kleiser szigete valódi Paradicsommá változik (ez szintén tetten érhető a „The Island” című keringőben is), amit aztán a komponista kétellyel és sötétebb felhangú, baljós mély fafúvósokkal hatásosan árnyal (ilyen szerzemény például a „Lord of the Lagoon”). A kék lagúna után Poledouris további három filmben dolgozott együtt Kleiserrel: az 1982-es Nyári szeretőkben, az 1991-es Fehér Agyarban és az 1996-os Búcsúmulatságban (az AIDS-es főszereplő utolsó bulijához remekül illett a szólózongorára írt zenéje), melyek a Poledouris-életműben inkább lojális, baráti közreműködésekként állják meg a helyüket, mintsem fontos művekként. Poledouris megírhatta volna a Farkasokkal táncoló zenéjét, a felkérést azonban a Fehér Agyar miatt visszamondta.

Legismertebb, legösszetettebb és talán legfontosabb kompozícióját 1982-ben szerezte. Belegondolni is fájdalmas, hogy mi lett volna Milius Conan, a barbárjából, ha az eredeti stúdióterv szerint teleszórják popdalokkal – ráadásul ‘80-as évekbeli popdalokkal. Szerencsére nem így lett, és szerencsére Milius a fejesek által kiszemelt Morricone helyett Poledourist választotta. A kultikus fantasy-eposzban alig szólalnak meg, a filmet zenéje kelti életre. A komponista a Milius által felskiccelt storyboard alapján írta zenéjét, jelenetről jelenetre, szinkronban a szekvenciák tempójával, a vázolt hangulattal, a szereplők érzelmeivel és tetteivel (szinte mindegyik karakterhez külön leitmotif is társul). Epikus méretű, epikus cselekményvezetésű filmhez epikus zene illik, Poledouris pedig döbbenetes erejű nagyzenekarával és bámulatos kórusműveivel felejthetetlenné varázsolta Conan (Arnold Schwarzenegger) kalandját. A kórus beépítése a filmzenébe újdonság volt Poledouris életművében, de előtte ilyen bőségesen, ennyire kiemelve és változatosan nem igazán használta senki. Milius fantasy-operaként vizionálta a Conan, a barbárt, opera pedig nincs elragadó, bombasztikus kórusénekek nélkül. Az elsőre nem mindig fülbemászó dallamok és témazenék közül természetesen kiemelkedik a Conan-vezértéma (azaz a „Riddle of Steel”), mely masszív rézfúvósaival, tonnás üstdobokkal és egyéb ütősökkel, feszesen szaggató vonósokkal és a latinul kántáló énekesekkel épp csak jelzésszerűen idézi Orff Carmina Buranáját, melyet Milius eredetileg Conan karakteréhez és a csatajelenetekhez akart használni (az 1981-es Excaliburban azonban John Boorman azt előbb lenyúlta). Ki kell emelni a hasonlóképp lendületes, primitív ritmusokkal tomboló csatadalokat (mint a „Battle of Mounds”), és persze az olyan érzelmes és olykor érzéki lírai zenék is rendkívül hatásosan teremtenek maradandó, szótlanságukban is beszédes atmoszférát, mint a Subotai (Gerry Lopez) és Conan találkozása után felcsendülő csodálatos „Theology/Civilization” dalpáros. Ebben a gyönyörű folk-hatású szerzeményben ott van az ismeretlen táj csábító szépsége, a felfedezés öröme, a varázslat (a visszatérő kis csilingelések). A Conan, a barbár zenéje után a fantasy filmműfaj jelentősen megváltozott, mindenki Poledourist nyúlta, de senki nem nyúlta Poledourist jobban, mint saját maga. Ezt a lehető legjobb értelemben kell venni, hiszen a zeneszerző az 1984-es Conan, a pusztítóban sikeresen küzdött meg a rémálommal: hogyan javítsunk valamin, amin nem kell? Richard Fleischer nem túl erős Conan-folytatásában Poledouris fogta korábbi vezérmotívumait, kórusműveit, fontosabb dallamait, és csavart rajtuk egyet-kettőt, a jó irányba. A Conan-téma a dobprelűddel talán még az eredetinél is nagyobb svunggal robban be, a csatadalok több ütőssel zakatolnak, az ismerős lírai-szerelmes dallamok pedig új melódiákba modulálnak, új dalokat szülve.

Poledouris A kék lagúnától kezdve finomította visszatérő témazenéit, és noha a karakterekhez kapcsolt vezérmotívumainak egyik jelentős csúcsa a Conan-téma, mindenképp ki kell emelni a Vörös hajnalban hallható dallamfolyamot is. Nem azért, mert kiemelkedő, sokkal inkább azért, mert Poledouris Milius 1984-es alternatív ‘80-as években játszódó szovjetellenes patrióta mellveregetésében visszavett a grandiozitásból, és szinte minimalista megközelítéssel élve dolgozott ki egy olyan finoman úszó, lassan épülő, ciklikus témát, mely a csendesebb, tipikus aláfestő-szerzemények közül látványosan emelkedik ki. Megfontolt, repetitív, emelkedett és hősies dallam, mely ugyan a vészesen lüktető rézfúvósokkal, a visszafogottan sikáló vonósokkal, a halkan puffogó dobokkal, a szellős fafúvósokkal és – egy fontos újítás a komponista hangszerparkjában – a John Carpentert idéző szintetizátor fődallamával magában foglalja a film központi, hazaszeretet ragozó gondolatát, viszont kifinomultságával ellenpontozza is Milius izomagyú, jobbos, paranoid-jingoista megközelítését, enyhítve ezzel mélyben fortyogó agresszivitásán. Tökéletes akciófilm-zene, mely ugyan nem a legmaradandóbb Poledouris-darab, viszont a legmaradandóbb akciózenéje ebből nőtt ki. Az 1987-es Robotzsaruról van szó.

Poledouris Verhoevennel a Robotzsaru előtt már dolgozott az 1985-ös Hús és vér középkori keménykedésében, és noha rézfúvós- és üstdob-orientált, korhű, leginkább a Conan, a barbár lírai- és csatadalaiból merítő – valamint némileg John Williamst idéző – témazenéje gyönyörű és fogós, az eltörpül a Robotzsaruban hallható remekművek mellett. A Robotzsaru vezértémájával a műfajon belül talán csak Brad Fiedel Terminátor-témája versenyezhet, de Poledouris szerzeménye jóval sokrétűbb. A nagyzenekarra és szintetizátorra írt egetverően hősies mű lényegében Murphy (Peter Weller) karakterének hibátlan megzenésítése: erőteljes, megállíthatatlan, autoriter, a törvény vasszigorának zenei szinonimája. A bosszú és a fenntartandó fenntarthatatlan rend összeérnek a dicsőségesen harsogó rézfúvósok, a keményen csapkodó cintányérok, a dübörgő dobok és a szintibasszus puffogásában (valamint egy tűzoltó készülék vascsővel püfölésében). Epikusságában csak a Conan-filmekhez hasonlítható, de ez másféle epikusság. Ott van benne Verhoeven szarkasztikus-szatirikus szemétjövőjének menthetetlensége, és ott van benne az elkeseredett, saját halálát megtorló gépember-embergép érzelmekkel teli egzisztenciális és identitásválsága. Akárhányszor felcsendül ilyen-olyan formában (először viharos erővel a robot-Murphy autós száguldozásakor, később lassabban és fájdalmasabban a droglaborbeli mészárlás alatt), érezni a fémlábak lépteinek súlyát és a kérlelhetetlen, tiszta haragot. Ezzel párhuzamosan Poledouris Murphy álomjelenetéhez, elvesztett családja emlékéhez szép, érzelmes dallamokat írt: tele vannak melegséggel, közben szinte tapinthatók Murphy láthatatlan, jéghideg könnycseppjei. A Robotzsaru és Poledouris zenéje elválaszthatatlanok egymástól, többek között ezért nem érdemes szót fecsérelni az Irvin Kersner rendezte gyenge második részre, melynek feldolgozhatatlanul borzalmas zenéjét Leonard Rosenman követte el. Érdekes azonban, hogy a Fred Dekker jegyezte 1993-as családbarát westernbe oltott harmadik epizódra a stúdió visszahívta Poledourist, aki a jelentéktelen – de a közvélekedéssel ellentétben közel sem olyan rossz – filmet jelentékeny zenével pofozta életre, a Conan, a pusztítóhoz hasonlóan. Új szerzeményei hibátlanok ugyan (kiemelkedő az ellenállók-témája), de fontosabb a főtéma kissé gyorsabb tempója és vaskosabb megszólalása, a feszes ritmusra ráúszó új dallamok pedig egészen páratlan erőt adnak az amúgy is adrenalingőzös darabnak.

Poledouris ugyan az első Robotzsaru idején már elismert zeneszerző volt, de kellett két év, hogy egy Emmy-díjjal jutalmazzák az 1989-es Texasi krónikák: Lonesome Dove című négyrészes western-sorozatért. A két öreg ex-ranger (Robert Duvall és Tommy Lee Jones) lamentálós, elmélyült, filozofikus-metaforikus kalandjának régi-vonalas és talán kissé túl szép western-zenéje ugyan a főhősök emberi mélységébe hatol és kitárja a lelküket, érzéseiket, de valahogy a Conan- és Robotzsaru-filmek után vékonykának és túlságosan ismerősnek hat (mintha mesterei előtt hajtana fejet).

Miután még ebben az évben megírta Milius Isten veled, király című második világháborús felejthető akció-drámájának sajnos csak részben jó zenéjét, Poledouris 1990-ben a Vadászat a Vörös Októberre zenéjével tért vissza, melyet merészen szokás a legjobbjaként emlegetni. Poledouris új vizekre evezett John McTiernan Tom Clancy-adaptációjában. Az Államok partjai felé közeledő renegát orosz tengeralattjáró hidegháborús thrillerjének zenéje távol áll a Vörös hajnalban hallottaktól. Feszült akciózenéjében a szintetizátor és az orosz énekesekből álló kórus dominál a nagyzenekar mellett. Nagyszerű főtémájában („Hymn to Red October”) a zaklatott, szaggatott, paranoid és mégis himnikus prokofjevi korálok heves lendülettel rántanak át Oroszország Anyácska kényelmetlen ölébe. A Poledouristól meghökkentően ható, zenekarra kevert szintetikus-elektronikus hangok és dallamok képesek csak kirántani a szovjet katonafolk súlya alól a nézőt, aki inkább hallgatná ezeket a kísérletező, militáns, menetelős, olykor riogató dalokat, mint azt, ahogy Sean Connery, Sam Neill és Tim Curry szenvednek az orosz akcentussal. A Vadászat a Vörös Októberre zenéjében Poledouris páratlanul egyensúlyoz az orosz himnuszok, a kemény akciótémák, valamint a melodramatikus darabok között, miközben zenéjébe olvasztja a film hangeffektusait is: a szonárok sztereóban szóló pittyegése, a gépzaj és a hajócsavarok hangja helyet kap szerzeményeiben, ilyesmire pedig életművében nincs példa.

Utolsó Miliusszal közös munkája, az 1991-es Intruderek támadása után Poledouris egy időre a könnyedebb, szentimentálisabb filmek felé fordult, melyek nagyjából ilyen zenét is kívántak meg. A vitorlázás szerelmeseként írta meg Simon Wincer 1992-es Szelek szárnyán című vitorlázós sportdrámájának zenéjét (árad belőle a tenger iránti elragadtatott, érzelmes-érzelgős vonzalom), majd egy évvel később szintén Wincerrel dolgozott együtt a Szabadítsátok ki Willyt! zenéjén (ami népszerűsége ellenére egyszerű és üres ujjgyakorlatnak hat), 1993-ban pedig mindenkit sokkolt a Nagy durranás 2. – A második pukk kitűnő zenéjével. Utóbbiban korábbi, nagyzenekarra írt epikus remekeit forgatja ki, de Jim Abrahams áldásosan hülye filmjével ellentétben nem parodizál, egyszerűen csak jól szórakozik, és kitűnő dallamokat halmoz egymásra (a film elején látható verekedés során mintha a Robotzsaru főtémájának töredéke szólalna meg, de van itt a Conan-lírából is elég). Poledouris John Waters 1994-es Titkos gyilkos mamája és a Steven Seagal rendezte Lángoló jég (nincs zenekar, szinte csak inuit torokénekesek dalolnak) után három évvel alkotott újfent hatalmasat. Az 1997-es nagyszerű Verhoeven-szatíra, a Csillagközi invázió zenéje egyértelműen a Robotzsaru utódja: pumpáló, epikus, gigantikus hősi témák tárháza. Visszatérnek a Poledouris névjegyévé vált rézfúvós-dallamok, a hangos, taroló vonósok, az ezerrel pofozott üst- és pergődobok, a csattogó cintányérok. Poledouris a témazenék és vezérmotívumok mestere, a Csillagközi invázióban pedig Verhoeven ezt ki is használja és komponista barátjának köszönhetően gúnyt űz a katonai indulókból, a propaganda- és patriótazenékből, a „lélekemelő” vagy épp romantizáló militáns menetdalokból. Minden szerzemény főtéma, mindegyik direkt, kegyesen harsány játék és paródia, ugyanakkor lenyűgözően ütősek. Ki kell emelni a Klendathu gyilkos bogárbolygójának megszállása során felbődülő harci témát („Klendathu Drop”), mely könnyedén rokonítható a Robotzsaru vezérmotívumával, de még ismerősségében is akkora erőt és lendületet áraszt, amitől a legnyúlbélább filmrajongó is vakon vonulna harcba az agyszívó bogárkirály ellen. Szomorú, hogy immáron több mint 20 éve készült el Poledouris utolsó igazán emlékezetes filmzenéje. A zeneszerző ezután az 1998-as Bille August által jegyzett A nyomorultak sodró, megindító, zavarba ejtően gyönyörű zenéje után besegített még egyszer John Watersnek a 2000-es Cecil B. DeMentedben, majd 2 évvel később levezényelte utolsó szerzeményét. Ez volt a Tigris és sárkányt meglopó kínai filmek egyik leggyengébb utánzataként aposztrofálható The Touch, melynek nagyzenekarra átültetett orientális elemekből építkező, keleti hangszerekkel is kiegészített zenéjét már a rákkal küzdve írta. Silány filmben búcsúzott, óriási vonós-crescendókkal. Poledourisra pedig jó így emlékezni: a zeneszerző, aki nagy filmeket tett még nagyobbá és rossz filmeket nézhetővé.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 41-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14089