KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
   2019/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Wittman fiúk az Orfeumban Történelmi filmek: Boldog békeidő
• Kovács Ágnes: Piros, fehér – szürke A Fényes szelek színdramaturgiája
• Kincses Károly: Turától Bombayig Sára Sándor fotográfiái
• Szekfü András: Társ és koronatanú Hamvassy Anna és a Balázs Béla-hagyatékok
• Kránicz Bence: Kitaposott ösvények Friss Hús
BIOMOZI / GENETIKA
• Borbíró András: Isten munkaasztalán Biohekkerek hajnala
• Sághy Miklós: Zöld filmek Hódosy Annamária: Biomozi
• Sepsi László: Testképzavar Charles Burns: Black Hole
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: A fal adja a másikat Neil Marshall
WESTERN-LEGENDÁK
• Kovács Patrik: Elvadult tájon gázolok A Ranown-ciklus westernjei
• Varga Zoltán: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
• Vízkeleti Dániel: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
REBELLIS KLASSZIKUSOK
• Varga Dénes: A tisztánlátás bátorsága Elio Petri
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Murphy jéghideg könnycseppjei Film/zene: Basil Poledouris
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Újratervezés Graz
TELEVÍZÓ
• Kovács Bálint: Szex, hazugság, pedofilia Neverland elhagyása
• Roboz Gábor: High concept Katja Blichfeld – Ben Sinclair: High Maintenance
• Benke Attila: A kis cézár felesége Alvilág
KRITIKA
• Baski Sándor: Lehetnél te is Mi
• Lichter Péter: Karibi dadaizmus Túltolva
• Kránicz Bence: A rája költészete Manta Ray
MOZI
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: A gyűlölet, amit adtál
• Benke Attila: Hannah Grace holtteste
• Géczi Zoltán: A kokainkölyök
• Nagy V. Gergő: Kedvencek temetője
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új raj

Neil Marshall

A fal adja a másikat

Huber Zoltán

A brit horrorhullám egykori vezéregyénisége sallangmentes, zsigeri hatású zsánerekben értelmezi újra a menekülés motívumát.

 

Guruló fejek, nyílt törések, kamerára fröccsenő vér. A newcastle-i származású Neil Marshall az ezredfordulón felfutó független horrorfilmes hullám fontos alakja, a brit műfaji megújulás egyik megkerülhetetlen kulcsfigurája. Marshall hamisítatlan szerzőként maga írta az első filmjei forgatókönyveit, a költségvetés és a sokk fordított aránya pedig a legmarkánsabb kézjegyének számít. Alkotónk mégis kivétel a Splat Pack mezőnyében, hisz a vérbő gore és a tematikai állandók ellenére eddig tulajdonképp csak egyetlen telivér horrort készített.

Az 1970-es születésű Marshall filmes ízlését a nyolcvanas évek formálta. Az angol író-rendező Az elveszett frigyláda fosztogatói, illetve a televízióban vetített werkfilm hatására döntött a filmkészítés mellett. Ha az érdeklődési kört vagy szemléletmódot tekintve nem is, de Spielberg közvetetten nagyban meghatározza Marshall alkotói hozzáállását. Az amerikai geek-pápához hasonlóan ő is megmaradt olyan rajongó kamasznak, aki a szülői ház alagsorában barbár amazonokról és apokaliptikus harci küldetésekről fantáziál.

*

Marshall nem a világról vagy önmagáról akar mesélni, bevallottan szórakoztató és látványos filmeket akar csinálni, amiket minél többen élvezhetnek. Rendezői módszerének lényege a rendelkezésre álló erőforrások minél hatékonyabb kihasználása, ami általában jótékony kreativitásra és a régi ketchupos módszerek használatára ösztönzi. Marshall maga is lelkes néző, aki a digitális egérutak helyett hiteles vért, verítéket és könnyeket szeretne a vásznon látni. Talán mindennél többet elárul róla, hogy főiskolai vizsgafilmje egy akciódús zombihorror volt (Brain Death), a nagy álomprojektje pedig egy második világháborús menekülős kalandfilm, valahol az Indiana Jones, a Die Hard és a Kémek a sasfészekben határvidékén.

Öt film, néhány rövid, számos tévés munka, leginkább neves sorozatokban. Neil Marshall látszólag nagyon különböző műfajokban alkot, mégis ugyanazt a történetet meséli el, mindig máshogyan tálalva. Forgatókönyveiben két-három kultikus zsánerklasszikus jellegzetes paneleit keveri, miközben kitartóan követi a vonatkozó dramaturgiai csapásirányt. Marshall szinte mániákusan ragaszkodik A Harcosok (The Warriors, 1979) alapképletéhez és a végletekig lecsupaszított elbeszélői módszeréhez.

A büszkén vállalt, a vele készült interjúkban állandóan emlegetett filmes előképek mellett a családi hagyomány és a lakóhely is nagyban felelősek Marshall jellegzetes rögeszméiért. A férfi felmenők mind szolgáltak a hadseregben, apja ráadásul szenvedélyes westernrajongó, aki a háborús klasszikusok mellett igen korán számos vadnyugati alapművet megismertetett a fiával. Ha a fentiekhez még hozzátesszük, hogy a Newcastle közelében futó Hadrianus fala mindig is izgatta a kis Neil fantáziáját, nagyjából meg is kaptuk a tipikus Marshall-film esszenciális motívumait.

 A barbár, kegyetlen vidéket és a civilizációt elválasztó határvonal átlépése akár komplex, több szinten is továbbgondolható szimbólum lehetne, Marshall azonban nem ebben utazik. A rendező a nyílegyenes és erősen akcióorientált történetek híve, hőseinek mindig ellenséges területeken áthatolva kell biztonságba jutniuk. A csapat persze szép fokozatosan amortizálódik, a küldetés és az ellenfél pedig mindig attól függően változik, hogy Marshall épp milyen műfajban értelmezi újra a menekülés központi motívumát.

Első filmje, a kisebbfajta kultuszt generáló Démoni harcosok (Dog Soldiers, 2002) a farkasemberes horrorokat a frontvonal mögött ragadt katonai alakulat kliséjével keresztezi. A Skót-felföldön gyakorlatozó, majd egy falka vérfarkasba botló osztag sztorija nagyjából három mondatban összefoglalható, az író-rendezőt a fordulatok helyett ugyanis a párbeszédek, a karakterek közötti dinamika és a menetrendszerű összecsapások izgatják. Marshall a Ragadozó űrből érkező vadászát a teliholdnál átváltozó legendás szörnyetegre cseréli, de az erdei akciózást hamar megszakítja. A második félidő feszes ostromszituációja már a Rio Bravo, Az élőhalottak éjszakája és a Bolygó neve: Halál szórakoztató kevercse, de a tempónak és humornak hála a film egy pillanatra sem tűnik olcsó utánérzésnek.

Az alacsony költségvetés ellenére Marshall rendkívül akciódús és vizuálisan is élvezetes filmet készített. A rendező taktikusan végig homályban tartja a farkasembereket és a folyamatosan pofázó kommandósokra fókuszál. A kötelező átváltozós jelenet költséghatékony megoldása pontosan rávilágít arra, miért foglalkoztatják a legkülönfélébb producerek a rendezőt. A fokozatosan felvezetett, végül egy asztal mögé rejtett transzformáció ezerszer hatásosabb, mint a legaprólékosabban ábrázolt CGI-mutáció. A Démoni harcosok szögegyenes és végtelenül tökös film, amiért nem a generikus sztori ellenére, hanem azzal együtt lehet rajongani.

*

Marshall következő filmje, A barlang (The Descent, 2005) is sallang- és kompromisszummentes, éppen ezért brutálisan intenzív és rémisztő. Egy baráti társaság barlangászni indul, de egy váratlan sziklaomlás miatt másik kiutat kell találniuk. A szűk helyszínek törvényszerű klausztrofóbiája  már önmagában is félelmetes, ahogyan a mélység kíméletlen feketesége is remekül érvényesül a moziterem sötétjében. A különféle fizikai fenyegetések mellett Marshall a karakterek önmagukkal és egymással vívott pszichológiai hadviselésére is kiemelt figyelmet fordít, így nincs is szüksége semmiféle béna ijesztgetésre.

A hideg barlangban rekedt nőket nemcsak az ott élő gyilkos lények, de a köztük feszülő megoldatlan konfliktusok is fenyegetik. A film eredeti címe (The Descent) egyszerre jelent esést és alászállást, ami nagyon érzékletesen ragadja meg a szereplők helyzetét. A férje és gyermeke halálát feldolgozni képtelen hősnő a föld mélyén a saját gyászával kénytelen szembenézni, a félresikerült kalandtúra így szimbolikus jelentőséggel bír. Mint minden igazán jó horror, úgy Marshall filmje is túlmutat a műfaj keretein. A csontokon és belsőségeken túllépve, a rémségeket metaforaként kezelve a film vérfagyasztó drámaként is nézhető. Hőseink a szorult helyzetben látszólag összefognak, mégsem segítenek egymáson. Kezdetben a saját egójuknak, később az eluralkodó pániknak engedelmeskedve egyre mélyebben zuhannak az őrület bugyrába.

A dermesztő végeredményt látva szinte hihetetlen, de A barlang teljes egészében stúdióban készült. A hat különböző díszletet Marshall más-más szögekből, apróbb változtatásokkal hasznosította újra, illetve csak olyan fényforrásokat használt, melyekkel a szereplők világítottak. A jeleneteket ráadásul a történet sorrendjének megfelelően vették fel és rendező előzetesen nem mutatta meg a színésznőknek, milyen lények támadnak majd rájuk a sötétben. A ruhák és a felszerelés mellett éppen ezért az arcokra kiülő rémület sem véletlenül tűnik maximálisan hitelesnek.

A film azért is különleges, mert csak egyetlen férfi szerepel benne, úgy nagyjából tíz másodpercig. Marshall keményen küzdött, hogy a női főhősöket egy pillanatra se tárgyiasíthassa a kamerája. Az extrém sportokért rajongó hősnők nem holmi rövid nacikban és tapadós felsőkben vágnak neki a kalandnak és a műfajtól kissé szokatlan módon egyetlen ruhadarab sem kerül le róluk. A főszereplők mégis vonzóak, hiszen céltudatosak és erősek, ám ezt a filmnek nem kell folyamatosan az orrunk alá dörgölnie.

 

A Barlang sikere folytán (amelyet néhány nappal a King’s Cross metróállomás környékén elkövetett terrortámadások előtt mutatták be a brit mozikban) Marshall jóval komolyabb anyagi erőforrásokkal vághatott bele egy hamisítatlan rajongói projektjébe: Végítélet (Doomsday, 2008) apokaliptikus víziójában Glasgow utcáin egy halálos vírus terjed, a brit kormány afféle modern Hadrianusként hatalmas falat épít és hermetikusan elzárja Skóciát a külvilágtól. A kegyetlen akció miatt a többi nemzet hátat fordít az Egyesült Királyságnak, London így néhány évtized alatt zsúfolt nyomornegyeddé rohad, ahol újabb járvány fenyeget. A miniszterelnök egy különleges osztagot bíz meg a veszélyes feladattal, hogy a skót vadonba visszatérve keressék meg az orvost, aki talán megtalálta az ellenszert.

Lehetetlen küldetés feltérképezetlen ellenséges területen: a Végítélet hamisítatlan főhajtás a hetvenes-nyolcvanas évek poszt-apokaliptikus filmjei előtt, a forgatókönyv fordulatai így a megidézett előképekből ismerősek. A szemkötőt viselő hősnő Snake Plissken lánya is lehetne, az elhagyott város punk bandája a Mad Max hangulatait idézi, amit egy roncsderbis autós üldözés is kiemel. Marshall szépen végigzongorázza a műfaji palettát, akad itt kannibalizmus, szürreális koncertjelenet és halálos gladiátorviadal. Sőt, még A sötétség serege időutazása is visszaköszön, a skót túlélők egy része ugyanis a középkort idéző módon szervezi újjá az életét.

A veterán színészeket (Bob Hoskins, Malcolm McDowell) felvonultató film valahogy úgy zsákmányolná ki a zsáner állócsillagait, ahogyan az olaszok csinálták anno. Enzo G. Castellari és kollégái mesterien koppintották és háziasították A Harcosok és a Menekülés New Yorkból világát, Marshall azonban túl sokat próbál markolni. A Végítélet csapongó és szertelen, de nem eléggé barkács és karcos ahhoz, hogy igazán élvezetes legyen. Mintha a nagyobb költségvetés a stílus ellen dolgozott volna, a film a komolykodó akció és az idézőjelező paródia között húzódó senkiföldjén reked: amolyan alsó polcos filmként komoly erényekkel bír, különösen akkor, ha nem A barlang bűvöletében nézzük, mint oly sokan annak idején.

*

A Végítélet fájdalmas bukása után az író-rendező szolidabb költségvetéssel ugyan, de ismét nekiveselkedett legkedvesebb rémmeséjének. A barbár vidéken nyomtalanul eltűnt kilencedik légió ókori legendája nem véletlenül ragadta meg Marshall képzeletét. A római katonákat ezúttal a piktek, vagyis a skótok ősei üldözik, hogy aztán a fináléban afféle szerzői pecsétként Hadrianus falánál érjenek biztonságos terepre. A kilencedik légió (Centurion, 2010) Walter Hill kultuszfilmje mellett az indiános lovassági westernekből, illetve Xenophón híres művéből, az Anabasziszból merít.

Marshall itt is mindent próbál kifacsarni a vékony sztoriból. Epikus nagytotálokban mutatja a gyönyörű skót tájakon vándorló szereplőit, véres csatákat és dinamikus összecsapásokat rendez, a film mégsem kel életre. Hiába Michael Fassbender, Dominic West vagy Liam Cunningham, hiába a bármely szabadon választott népcsoport kőkemény főnökét mindig élvezetesen megformáló Ulrich Thomsen, valódi motivációk és karakterjegyek híján a kiváló színészgárda gyakran légüres térben találja magát. A néző legfeljebb az ősi skót vidéken kommandózó római katonák látványával vigasztalódhat, ami korántsem lebecsülendő, ám távolról sem elég a B-filmes dicsőséghez.

A kilencedik légió nem muzsikált ugyan jól a kasszáknál, de a történelmi téma költséghatékony levezetése felkeltette egy másik kosztümös-kardozós történet producereinek a figyelmét. Marshall beugróként került a Trónok harca rendezői székébe, holott utólag elkerülhetetlennek tűnik a találkozás. Ő vezényelhette le a feketevíz-öbölbeli csatát (Blackwater, 2012) , a sorozat egyik kulcsepizódját, amivel a padlóra küldte a rajongókat. Marshall később egy nagyon beszédes című részt (A Fal őrzői, 2014) is dirigált és szép csendben az ambiciózusabb tévésorozatok megbízható specialistája lett. Fekete vitorlák, Hannibal, Westworld a címek önmagukért beszélnek.

Közel egy évtizedes kihagyás után a brit rendező a hányattatott sorsú Hellboy-reboottal tért vissza a nagyvászonra. Guillermo del Toro és Ron Perlman kiszállása után a producerek fő koncepciója az eredeti képregények világához idomuló tizennyolcas karika lett, melyhez Marshall szállította a nyers belsőségeket. A végeredmény a presztízsértékű televíziós munkák profizmusát és a korábbi filmek kamaszos lelkesedését ötvözi, csak épp nem a megfelelő arányban.

Az alkotóknak láthatóan nem sikerült megfejteni, miért és hogyan működik a forrásmű, a tanácstalanságot pedig a néző is érzi. Míg Del Toro teljesen a saját világához idomította az alapanyagot, Marshall jóval hűségesebb akar maradni Mike Mignola zseniális képregényeihez. Az új Hellboy bőven méri a trancsírt és a szörnyeket, a káromkodások is záporoznak, mégsem sikerül megidéznie a comics-füzetek szellemiségét. A készen kapott forgatókönyvet Marshall nem tudja egységes történetként tálalni, az átemelt jelenetek köré írt kusza cselekményben szinte teljesen elvesznek a karakterek.

Mignola rendkívül tudatosan átgondolt kollázsaival szemben a film csak esetlegesen egymás mellé dobálja az egyes alkotóelemeket. Mintha a nagyobb költségvetés bénítólag hatna a rendező kreativitására, a nyakló nélkül használt CGI egy kimondottan steril, a mai átlagos tévésorozatokra jellemző látványvilágot eredményez. Marshall ezúttal is lelkesen merít az általa szeretett elődökből és nagy lendülettel gázol bele a gore ragacsos dagonyájába, de a Hellboy csak apró részleteiben hozza a borzongató karneváli hangulatot.

A jótékony gátlástalanság és üdítő szalonképtelenség helyett egy olyan torz képregényfilmet kapunk, ahol kizárólag a szándék becsülendő. A Hellboy vélhetően mégsem jelent komolyabb törést a rendező pályáján, hisz a korábbiakhoz hasonlóan otthoni forgalmazásban ez is szép csendben megtalálja majd a maga szűkebb közönségét. Marshall ma is ugyanaz a hithű filmrajongó, aki egykor volt. A rutin és a lelkesedés adott, a kérdés már csak az, megtalálják-e majd azok a történetek, amelyek igazán jól állnak neki.

 

HELLBOY (Hellboy) – amerikai, 2019. Rendezte: Neil Marshall. Író: Andrew Cosby. Kép: Lorenzo Senatore. Zene: Benjamin Wallfisch. Szereplők: David Harbour (Hellboy), Milla Jovovich (Nimue), Ian McShane (Bruttenholm), Ben Daimio (Daniel), Thomas Haden Church (Lobster). Gyártó: Lionsgate. Forgalmazó: Freeman Film. Szinkronizált. 121 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 25-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14075