KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2019/március
MESTERSÉGES INTELLIGENCIA
• Parragh Ádám: Csontbarlang a Szilícium-völgyben Mesterséges Intelligencia
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Mielőtt bástyák dőlnek A történelmi film
• Kovács Ágnes: Fények, világok Beszélgetés Kende Jánossal
• Benke Attila: Emberközeli történelem Beszélgetés Szász Attilával
• Mészáros Márton: A víz fölé kerülni Beszélgetés Kárpáti György Mórral
OLASZ PANTEON
• Csantavéri Júlia: Filmstratégia Bernardo Bertolucci (1941–2018)
MESTERKURZUS
• Zalán Márk: Rendhagyó viszonyok Jacques Audiard
FÉRFIAS JÁTSZMÁK
• Barotányi Zoltán: Felfelé száll a buborék Orosz tengeralattjárók a filmvásznon
• Roboz Gábor: Nem csak a pénz Megtörtént bűnesetek
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Huber Zoltán: Neo-Tokió, 2019 Katsuhiro Otomo: Akira
• Kránicz Bence: Mocskos arcú angyal Yukito Kishiro: Battle Angel Alita
PANORÁMA
• Géczi Zoltán: Kultfilmművészet Indonéz zsánerfilmek
FESZTIVÁL
• Szalkai Réka: Mint te vagy én Finn Filmhét
KÖNYV
• Báron György: Kortársunk, Bergman Bergman 100
• Gelencsér Gábor: Az X generáció Z terve Kalmár György: A férfiasság alakzatai
KRITIKA
• Baski Sándor: Magánvágyak, közügyek Guerilla
• Fekete Tamás: Lakásszínház Kölcsönlakás
• Margitházi Beja: Felejtéspolitika Jó estét, Mr. Waldheim!
• Barkóczi Janka: Eksztázis Az előadás vége
• Kovács Kata: A család kicsi petesejtjei Private Life
MOZI
• Gelencsér Gábor: Sztrájk a gyárban
• Benke Attila: A világ gyengéd közönye
• Alföldi Nóra: Colette
• Fekete Tamás: Vihar előtt
• Sándor Anna: Két királynő
• Kovács Bálint: Heavy túra
• Roboz Gábor: Az eltűntek
• Baski Sándor: Meztelen befutó
• Barkóczi Janka: Csak a baj van veled!
• Hegedüs Márk Sebestyén: A csodagyerek
• Varró Attila: Dermesztő hajsza
• Pazár Sarolta: Szabadúszók
DVD
• Benke Attila: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás III.)
• Géczi Zoltán: Hangosan dobogó szívek
• Kovács Patrik: Drakula
• Varga Zoltán: Idétlen időkig
• Pápai Zsolt: A fehér grófnő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Finn Filmhét

Mint te vagy én

Szalkai Réka

Mi a közös a finn filmekben? Nem könnyű a válasz, de megtudhatjuk, ha rendszeresen járunk a filmnapjaikra.

 

A Finn Filmnapokat immáron nyolcadik alkalommal rendezte meg a Finnagora a Toldi moziban. A koncerttel, szaunázással és szakmai programokkal színesített programban hét játékfilm, két doku- és egy rövidfilmes csokor is helyet kapott.

A fesztivál nyitófilmje a Jukka Vidgren és Juuso Laatio rendezte Heavy túra (Hevi Reissu) volt, mely egy 12 éve alapított, de színpadra még soha fel nem lépett metál banda első fesztiválfellépés-lehetőségéről szól. Noha a koncertet végül a norvég szervezők lemondják, a zord külsejű, de érzékeny lelkű, sőt a fellépés lehetőségétől megszeppent nehézfiúk mégis útra kelnek a szomszédos ország felé, és útjuk során nem mindennapos élményekben lesz részük. A film elején az észak-finn táj s az ottani kisvárosi élet bemutatása igazi „feel-good” élményt nyújt a nézők számára, noha az azt követő road movie rész már tragikus elemekkel is bír: az egyik zenekari tag életét veszti útközben, bár fekete humorban pácolt filmben ez is inkább tragikomikus, mint drámai felhanggal bír. A „happy end”, a hőn áhított koncert végül mégis összejön. (Kritikánk az 58. oldalon. – A szerk.)

Szatirikus alkotás a Fejjel előre is. Sötét humora hajazott a nyitófilmére, azonban a jó érzés helyett inkább kényelmetlen feszengés, olykor épp undor járta át a nézőt, miközben kitűnően szórakozott a film fanyar viccein. A Fejjel előre (Päin seinää) női főszereplője, Armi Toivanen a fesztivál vendége volt. Törékeny alakja acélkeménységgel párosul, melynek köszönhetően rendkívül hihetően alakította a megzabolázhatatlan lányával-lányáért folyamatosan küzdő egyedülálló anyát, Essit. Aki szintén apa nélkül nőtt fel, és csak annyi biztos, hogy a mintegy harminc éves családi autó hátsó ülésén fogantatott meg. Épp ebből az apró részletből jön rá arra, hogy ki az apja – a roncstelepen az alkohollal és anyagi problémákkal küszködő szakállas fickó azzal dicsekszik, hogy pont egy ilyen kocsiban csinált fel egy kis fruskát pár évtizeddel ezelőtt. Hogy a szálak összeérjenek, az öreg fia, vagyis Essi féltestvére a lányának az új tornatanára is egyben, aki mindent elkövet azért, hogy a fékezhetetlen kamaszt nevelőintézetbe küldje. Oka van rá, hiszen a leányzó nemrég ütötte ki a tornatanár egyik fogát egy nézeteltérés során. Miközben a film következetesen halad a megbékélés és az egymásra találás felé, gyakran láthatunk gyomorforgató jeleneteket. Armi Toivanen szerint a rendező, Antti Heikki Pesonen művészetének épp ez naturalizmus a lényege, az élet sötét oldalát, viszolyogtató részleteit nem elfedni kell, hanem egy az egyben bemutatni, érezze a publikum akármennyire is kényelmetlenül magát.

Aki két éve is ellátogatott a Finn Filmnapokra, emlékezhet A házsártos kesernyés vígjátékára, mely egy elviselhetetlenségig akaratos és mogorva nagypapáról szól, aki egy baleset következtében megsérül, és emiatt kénytelen lesz fia családjához költözni, ahol hamarosan háborús viszonyok alakulnak ki az idős ember és az ifjabb generációk között. Az idei Filmnapokon A házsártos 2. – Jobb napok (Ilosia aikoja, Mielansäpahoittaja) című filmben tért vissza a zsémbes nagyapa, bár itt már nem is olyan morcos, sőt a riasztó felszín mögött hatalmas szív dobog. A második részben nem is annyira ő, hanem kamasz unokája a főszereplő, akinek életét egy nem kívánatos terhesség nehezíti meg. A folytatást már nem a finnek sztárdirektorának számító Dome Karukoski rendezte, hanem a hazájában inkább színésznőként hírnevet szerző Tiina Lymi. Ennek köszönhetően a női vonal sokkal nagyobb hangsúlyt kapott, és a házsártos nagyapa is rendre a gyengébb nem mellé áll. A film elején Alzheimer-kóros felesége halálát gyászolja, majd eleinte ő az egyetlen, aki kiáll terhes unokája mellett és most már a menyével is jól megérti magát. Nagyapa empatikus az elesettekkel is, hiszen mindennap kedvesen integetve köszön a farmja melletti erdőben bujkáló ázsiai menekülteknek, nem tesz feljelentést.

Szintén egy idős ember a főszereplője az Egy utolsó jó fogásnak (Tuntematon Mestari), melynek rendezője az a Klaus Härö, akinek A vívó című filmjét 2016-ban Golden Globe-díjra is jelölték. (Annak a filmnek a forgatókönyvét Anna Heinämaa jegyezte, aki a mostani filmnapokon bemutatott Härö-filmet is írta, s a fesztivál vendégeként Budapesten járt, hogy az érdeklődők számára mesterkurzust tartson.) Az Egy utolsó jó fogás főszereplője, Olavi (Heikki Nousiainen) azonban nem bumfordi, kulturálatlan farmer – Helsinki belvárosában van galériája, festmények adás-vételével foglalkozik. Mostanában azonban már egyre veszteségesebb az üzlet, Olavi álma egy utolsó jó fogás. Mely végül meg is adatik neki, csak hát a szomszédos aukciós ház főnöke gonosz intrikájának köszönhetően, nem egészen úgy, ahogy remélte. Hiába fedezi fel és veszi meg, a festmény értékéhez képest potom áron a 19. századi orosz realizmus nagy festőjének, Ilja Repinnek egy elkallódott művét, azon nem tud túladni. A képbe fektetett szerény ár is elég ahhoz, hogy rámenjen a galériája. Olavi nem éli túl a kudarcot. A film szépsége, hogy az idős ember halála nem tragikus, inkább felemelő: a Repin-képet unokájára hagyja. Ugyanakkor ez a kamasz fiú és a nagyapa kései egymásra találását is jelképezi (Olavi nemigen kereste korábban lánya és unokája társaságát), viszont a srác segít neki a kép felkutatásában is, és nagyapjának méltó üzlettársává válik az utolsó hetekben. Harö filmje a művészet varázslatos hatalmát hirdeti: bár az igazi jackpot, a tízszeres haszon nem jött be, és Olavi lánya és unokája valószínűleg továbbra is nehéz anyagi körülmények fognak élni (a nő egyedül neveli a fiút, akinek apja, mielőtt lelépett volna, csak tartozást hagyott rájuk), de mindez nem ér fel azzal a szellemi és érzelmi gyönyörrel, amelyet ez az ikonikus kép nyújthat a számukra. Egy remekmű nemcsak a galéria, múzeum vagy éppen egy újgazdag műkereskedő falán mutathat jól, hanem egy lakótelepi lakásban is, ha ott van az a szem, aki meglátja benne az igazi értéket és minden nap újabb csodát fedez fel benne.

A művészet, a klasszikus zene világába kalauzolja a nézőt Paavo Westerberg filmje is. A hegedűsben (Viulisti) a fiktív hősnő, a hegedűművész Karin Nordström európai turnéja végén, ugyanakkor karrierje csúcsán autóbaleset áldozata lesz, s mivel bal keze részlegesen lebénul, soha többet nem koncertezhet. Karin nehezen viseli a tragédia következményeit, férjétől elhidegül, már gyermeke sem igen érdekli. Ekkor váratlanul tanári állást ajánlanak neki a Finn Zeneakadémián. Itt ismeri meg Anttit, aki nemcsak a diákja, hanem 18 év korkülönbség ellenére a szeretője is lesz. Kettejük vonzalmának az sem vet véget, hogy a fiú is foglalt, vele egykorú barátnője osztálytársa a Zeneakadémián, s bizony, Anttinál tehetségesebb hegedűs. Amikor Karin híres karmester barátja a lányt választja ki a Koppenhágai Operába egy Mendelssohn-est szólistájának, a nőnek minden vonzerejét be kell vetnie kollégájánál, hogy végül mégiscsak a fiú utazhasson, természetesen az ő társaságában. Bár Karin célja a fiatal hegedűs felkészítése mellett nyilván kettejük romantikus együttléte is, mégis, amikor karmesteri állást ajánlanak neki az Egyesült Államokban, csúnyán faképnél hagyja a fiút. Hálásnak kell lennünk a film második órájának, mert attól a ponttól kezdve, amikor a dán karmester megjelenik, s szólistát keres, a film megtelik valódi feszültséggel. Nemcsak azért, mert a híres zenészt a dánok egyik legnagyobb sztárja, Kim Bodnia alakítja, hanem mert innentől lesznek drámaibbak az erőviszonyok, itt kap hozzá méltó ellenfelet a főhősnő. Westerberg színházi rendező, és az ilyesfajta kamarajelenetekhez ért a leginkább.

A Fordulópont (Kääntöpiste) izgalmas kriminek indul – éjszakai vonaton vagyunk, a finn szteroidcsempész és az angolai illegális bevándorló kupéjába belóg egy valószínűlég drogok hatására igencsak zavarodott férfi, aki elviselhetetlenül viselkedik. Útitársai csak le akarják állítani, de balul sül el a dolog: Aleksi szíve leáll. A holttesttől az egyik állomáson megszabadulnak: egyik férfi se engedheti meg magának, hogy kihívja a rendőrséget, így akarják lezárni az ügyet. Mégis, az érkezés után sorsuk állandóan egymásba fonódik, sőt, hamarosan Aleksi volt barátnője is fontos szerepet kap az életükben. A hegedűssel ellentétben, a Fordulópontban a film eleje nagyon erős, leköti a nézőt, s a címnek megfelelően nemcsak egy, hanem több fordulóponttal tartja ébren a figyelmünket, míg az ugyanazon a történések különböző szemszögekből való többszörös bemutatása, ki- és visszafejtése érdekes narratív megoldásokhoz vezet. Az író-rendező Simo Halinen azonban mindezzel teljesen felhagy a film közepétől, a történet végét ráadásul egy-két dramaturgiai baki is megzavarja.

A fesztivál zárófilmje az HBO nézői számára Karácsonyfalva címmel ismerős Csodaország (Jouluama), Inari Niemi alkotása volt. Két, ötvenes éveiben járó barátnő és egy ismeretlen férfi érkezik a vidéki biofarmra, melyet egy látszólag boldog fiatal pár üzemeltet. A hely és idő különleges karácsonyi hangulatában a férfiak és a nők közötti viszonyok teljesen átalakulnak, és hiába keresi fel Helenát, az egyik barátnőt férje, aki nemrég hagyta ott egy fiatalabbért, s hiába gondolja a házigazda Tuure, hogy egy újabb kisbaba megmentheti a kapcsolatukat Sofiával, az ünnepek alatt rájönnek, vannak dolgok, amik már sohasem fognak működni. A film igazi kamaradarab, kevés szereplővel és akcióval, kellemes vasárnap esti szórakozás, a fesztivál levezetésére tökéletesen alkalmas volt.

*

Ha valaki a Finn Filmnapok összes alkotását végignézte, és azon kezd el gondolkodni, vajon mi is a közös ezekben a filmekben, mi az, ami igazán „finn” bennük, nincs könnyű dolga. Hiszen eltérő mértékben van bennük a humor, a társadalom különböző rétegeiben játszódnak, még a műfaji háttér is más és más. Egy dolog viszont szembeötlő: az a mélységes emberség, hogy lehetsz akármilyen nyomorult, elesett, hanyag vagy éppen bűnös is, valaki mindig ott lesz melletted. Ezekben a filmekben még a leggonoszabb karakterek sem reménytelenül elvetemültek, hanem olyan emberek, mint te vagy én.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14006