KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/október
INGMAR BERGMAN 1918-2007
• Murai András: Érintésre vágyva Testbeszéd Bergman filmjeiben
• Gelencsér Gábor: Bergmania Jane Magnusson: Bergman 100
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 1.rész
• Soós Tamás Dénes: A Nyugat alkonya Nemes Jeles László: Napszállta
• Pető Szabolcs: Fába vésett történelem Beszélgetés Szabó Attilával
• Lichter Péter: A roncsolódás melankóliája Kerekasztal-beszélgetés a videókultúráról
• Barkóczi Janka: A nagy játék Beszélgetés Kurutz Mártonnal
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Kránicz Bence: Sötét varázsigék Alan Moore képregényei
• Varró Attila: Sötét oldalak Alternatív képregényfilm
• Huber Zoltán: Papok és kurvák Prédikátor: képregény és tévésorozat
HORROR-TRENDEK
• Hegedüs Márk Sebestyén: Véget nem érő rémálmok Horror és franchise
• Sepsi László: Nevelő szándék Slender Man – Az ismeretlen rém
• Varga Zoltán: Folytassa a sikoltozást! A horrorfolytatások átka
• Fekete Tamás: Egyedi példányok A Predator-filmsorozat
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A halál másfél órája Erik Poppe
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Embernek csúnya, szörnynek szép Határeset / Kékről álmodom
• Margitházi Beja: Idegenek, ismerősök A monostor gyermekei; Könnyű leckék
• Kolozsi László: Csiki-csuki Nyitva
MOZI
• Soós Tamás Dénes: A néma forradalom
• Huber Zoltán: Downrange
• Baski Sándor: Izlandi amazon
• Lichter Péter: Keresés
• Varró Attila: Egy kis szívesség
• Kovács Kata: Briliáns válás
• Vajda Judit: Bűbájosok
• Kovács Gellért: Nevem Thomas
• Pethő Réka: Alfa
• Kovács Patrik: Az utolsó pogány király
• Kránicz Bence: Sötét bűnök
• Benke Attila: Peppermint – A bosszú angyala
• Hegedüs Márk Sebestyén: Victor Crowley
• Sándor Anna: Sötét folyosók
DVD
• Pápai Zsolt: A rodeós
• Benke Attila: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás II.)
• Kovács Patrik: Telivérek
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Varga Zoltán: Grease

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror-trendek

Horror és franchise

Véget nem érő rémálmok

Hegedüs Márk Sebestyén

A Marvel sikertörténete a horrorfilmes alkotókat is megihlette.

 

Az elmúlt évek során cezúrához érkezett az amerikai horrorfilm műfaja: az előző évtizedet meghatározó trendek – a neo-slasher, a slasher radikalizálódott változataként is értelmezhető torture porn, a found footage-filmek, az újra feltámadó zombifilm – kifulladása, illetve a remake-hullám lassulása után a mainstream horrort az útkeresés és az óvatos kísérletezés határozta meg. Napjainkra két egymással szembenálló filmcsoport rajzolja ki a fősodorbeli amerikai horrorfilm képét: az egyik oldalt a „komolyabb” művészi ambíciókkal rendelkező, a műfaj határait feszegető presztízsfilmek (Valami követ, Az örökség), a másikat a vásári ijesztgetést büszkén felvállaló démonhorrorok (Démonok között, Az) képviselik.

A kritikai- és közönségsikerek nyomán ismét beindult a folytatás-gépezet: a démonhorrorok közül több mozi is sikersorozattá nőtte ki magát (lásd James Wan filmjeit), a franchise-osodás a presztízshorror filmjeit és alkotóit sem kíméli (a Hang nélkül folytatást kap, a Tűnj el! rendezője, Jordan Peele rendezheti a Kampókéz-remake-et), és újabb lendületet kaptak a régi sikereket felfrissítő rebootok is. Nem meglepő hát, hogy az őszi mozibemutatókat végigböngészve azt tapasztaljuk: a halloweeni horrorszezonban az új horrorfilmek csaknem mindegyike egy már létező, új (Victor Crowley, Az apáca) vagy újonnan feltámasztott (A ragadozó, Halloween) franchise-hoz kapcsolódik.

 

Franchise-forradalom

Sokat emlegetett közhely, hogy a stúdiókreatívok a kockázatredukálás érdekében mindig is előszeretettel zsákmányolták ki a jól bevált filmsikereket, ám a hollywoodi filmiparnak – tágabb kontextusban véve pedig az egyetemes műfaji filmnek – nemcsak az üzleti szempontok miatt lételeme az önismétlés: az egyes filmműfajok stiláris és narratív konvenciói részben a folyamatos ismétléseken keresztül szilárdulhattak meg a filmtörténet hajnalán. Bár a folytatások már a blockbuster-korszak kezdetétől fogva meghatározó hányadát tették ki a hollywoodi filmtermésnek, napjainkban mégis paradigmaváltásnak lehetünk tanúi: az elmúlt évtizedben a folytatások és előzményfilmek, rebootok, remake-ek és spin-offok korábban sohasem tapasztalt mértékű elburjánzását figyelhettük meg, és – hiába az értelmiségi fanyalgás – a bevételi mutatók alapján Hollywoodnak tényleg elsődleges érdeke, hogy a franchise-rendszer jegyében szervezze át üzleti stratégiáit.

A változást a Marvel Studios hozta el éppen tíz évvel ezelőtt, végérvényesen és eltörölhetetlenül: 2008-tól kezdve film-, de legalábbis filmipar-történetet írtak azzal, hogy vászonra álmodták, amit korábban a képregények oldalain vittek sikerre. A Marvel-moziuniverzum több mint egy franchise, sokkal inkább tetszőleges számú franchise-t összefogó brand, amelyben az újabb és újabb kalandok már nemcsak az éppen soros szuperhős történetét folytatják, a különböző történetszálak egymást is építik. Minden film önálló egység, egyben kirakósdarab egy gigantikus, mindent átfogó és gyakorlatilag a végtelenségig folytatható-bővíthető történetfolyamban. Ennyi persze még nem lett volna elég a sikerhez: a Marvel-moziuniverzum azzal válhatott korunk legnagyobb márkanevévé, hogy a kezdetektől homogenizálta a filmek stílusát és hangvételét, a klasszikus folytatások mintájára előre borítékolható élményeket kínálva ezzel a rajongóknak, egyben garantálva, hogy a brand adott esetben a legnépszerűbb szuperhősök elvesztését is túlélje.

Az eredmény inkább pénzügyi bravúr, mintsem művészi diadal, annak azonban lehengerlő. Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a képregényvilágból átemelt üzleti modell néhány év alatt radikálisan átírta a hollywoodi szabálykönyvet. A stúdiók egymással versengve próbálnak több-kevesebb sikerrel a Marvel babérjaira törni saját moziuniverzumaikkal: a Warner a Marvel mintájára kezdte el feldolgozni a DC-kánont, a Disney felvásárolta George Lucas álmait és futószalagon kezdte gyártani a Star Wars-kalandokat, a Universal pedig ismét leporolta azokat a szörnyfilmeket, amelyek az 1930-as években megalapozták a stúdió sikertörténetét. A „világépítősdiben” azonban eddig csak a Warner és a New Line Cinema sötét lova, a James Wan-féle Démonok között-moziuniverzum tudott igazán áttörő sikereket elérni.

 

Új keletű szörnylegendáriumok

Nem túlzás kijelenteni, hogy James Wan filmjei nélkül egészen másképp festene a kortárs amerikai horror képe, a maláj-ausztrál rendezőnek azonban elsősorban nem művészi érdemei, sokkal inkább elképesztő üzleti érzéke révén lehet bérelt helye a horrorfilmes rendezők panteonjában. Az ő nevéhez kötődik az új évezred legsikeresebb horrorszériái közül rögtön három is: 2004-ben írótársával, Leigh Whannell-lel közösen ő indította útjára a hírhedt Fűrész-sorozatot, a 2010-es Insidious időközben négyrészes franchise-zá terebélyesedett, 2013-tól kezdve pedig a Démonok között című kísértethorror folytatásaival Wan teremtette meg a horrorműfaj Marvel-moziuniverzumát. Utóbbival ma már bevallottan az a célja, hogy saját szörnylegendáriumot teremtsen, és egy szép napon képregényfilmes mintára össze is eressze a különböző spin-offokban bemutatott rémeket és szellemvadászokat. Eddig úgy tűnik, hogy a sorozat felett már „csupán” producerként bábáskodó Wan számításai bejöttek – az immár ötrészes Démonok között-univerzumot csak egy hajszál választja el attól, hogy minden idők legsikeresebb horrorsorozata váljon belőle.

Pedig a Démonok között annak idején nem tűnt többnek egy újabb horrorfilmnél, ami a „megtörtént eset alapján” elkoptatott jelszavával igyekezte hitelesíteni, s így még félelmetesebbé tenni a vásznon látott borzalmakat. Wan egy „démonológus” házaspár, Ed és Lorraine Warren egyik híres esetét dolgozta fel. Warrenék az 1950-es évektől kezdve önjelölt paranormális nyomozókként járták az Egyesült Államokat, az Amityville-üggyel kapcsolatos szenzációhajhász beszámolóiknak köszönhetően pedig nemzetközi ismertségre tettek szert. Az ő történeteik képezik Wan horroruniverzumának alapját: a filmekben látható – egyébiránt a való életben is látogatható – okkult múzeumban minden egyes elátkozott tárgy egy paranormális nyomozás emléke, ergo a démoni tárlat papíron kiapadhatatlan forrását nyújthatja a folytatásoknak.

2013-ban persze még szó sem volt közös univerzumról, a Warner és a New Line fejesei azonban már az első folytatással (pontosabban szólva: előzményfilmmel) fontos lépést tettek az világépítés irányába. Szinte látnoki módon, mondhatnánk, pedig valószínűleg csak türelmetlenségből. Történt ugyanis, hogy az első film elsöprő sikere után a vérszemet kapott pénzemberek nem voltak képesek kivárni a „hagyományos” folytatás – vagyis a Démonok között 2. – elkészültét, így a „holtidőben” hat és fél millió dolláros mikroköltségvetésből leforgatták az első filmben csupán mellékfiguraként feltűnő démoni baba, Annabelle eredettörténetét.

A 2014-es Annabelle szoros kapcsolatban áll a sorozat nyitódarabjával – arról szól, hogyan vált megszállottá a hátborzongató gyerekjáték – ugyanakkor szakít is annak hőseivel: nem a Warren-házaspár és Annabelle találkozását fejti ki, ők csak epizódszereplőkként tűnnek fel a film prológusában. A szellemvadászok marginalizálásával az alkotók még semmi formabontót nem tettek, elvégre a horrorfolytatásokra éppen az a jellemző, hogy a természetfelettivel szembeszálló hősök helyett a kollektív szorongásokat megtestesítő monstrumok történetét szövik tovább, az Annabelle azonban több is, kevesebb is, mint hagyományos horrorfolytatás. Több, mert egy új, önálló franchise kiindulópontjaként szolgál, és kevesebb, mert Warrenék történetéhez nem tesz hozzá semmit, csupán párhuzamosan, kitérőként létezik. Két évvel később a Démonok között 2. a rejtélyes Apáca és a Görbe ember képében már azzal a leplezetlen szándékkal szabadította az ördögűző házaspárra az újabb ikonikus(nak szánt) szörnyalakokat, hogy az ő eredettörténetüket is külön spin-off franchise-okban tárhassák majd fel az alkotók.

Az Annabelle- és a Démonok között-filmeket ugyanakkor nemcsak a cselekményvilág egysége kötötte össze, hanem formai-tematikai fixációik is. Az egyes filmek a családi egység és a démonok szembenállását dolgozzák fel újra és újra: visszatérő motívum, hogy az alvilági erők a legkisebbeket veszik célkeresztbe, így a szülőkre vár a feladat, hogy szkepticizmusukat legyőzve, a hit vagy egyenesen az Egyház segítségével vegyék fel a harcot a rémekkel. Világképüket tekintve a filmek már-már beérnek keresztény propagandatermékeknek is, és nem véletlenül – William Friedkin klasszikusa, Az ördögűző ugyanis több szempontból fontos előképnek bizonyult. Többek között stílusában is: a sorozat leplezetlenül másolja az 1970-es évek horrorklasszikusait, azok – mai szemmel nézve – visszafogottnak tűnő tempóját, így a kortárs horrortól „elvárt” primitív hatáskeltést, a jump scare-ek eluralkodását az utóbbi évtizedek horrorfilmjeitől merőben szokatlan hosszú beállítások, lassú kameramozgások és zoomok ellenpontozzák. Ezeket a stiláris és narratív fogásokat James Wan még a Blumhouse-nál készített Insidious kapcsán kovácsolta össze (így ez a film a franchise nulla kilométerköveként is tételezhető), de a Démonok között megasikerével épített brandet belőlük.

A sorozat legújabb darabja, Az apáca idén folytatja ezt a brandet, egyúttal kísérletet is tesz annak kibővítésére: időben, térben és stílusában is messzebb merészkedik a kiindulóponttól, mint a sorozat többi darabja. Az időpont 1952, a helyszín Románia, pontosabban a „mesebeli” Erdély, de a látottak alapján ugyanúgy járhatnánk a késő XIX. században, Drakula kastélyában is. Corin Hardy filmje a korábbi epizódok számára mintaként szolgáló filmek (a már említett Az ördögűző, A rettegés háza, vagy a Poltergeist) helyett az 1970-es évek európai neogótikájához fordul inspirációért. Az erdélyi lankákon, ködös sírkertekben, az apácazárda folyosóin mintha Terence Fisher és Lucio Fulci szelleme kísértene (Fulcit, pontosabban a Zombik városának legendás élve eltemetését konkrétan is megidézték az alkotók). A Hammer-horrorhoz a cselekmény közege és a mesei hangvétel köti a filmet, az italohorrorhoz pedig bizonyos narratív megoldások, a minimálisra redukált történet, valamint az óvatos álomszerűség, a látomásjelenetek eluralkodása, ami itt sajnos az agresszív beijesztések, olcsó ijesztgetések elburjánzását is jelenti.

A túlvilági démonok az amerikai nukleáris család helyett ezúttal egy tágabb értelemben vett „család”, az apácák rendjét támadják, az előző filmekben még mellék- és epizódszerepre kárhoztatott egyházi személyek – persze lényegében véve szintén szellemvadászok – pedig protagonistává lépnek elő. Egy ördögűzésekre specializálódott pap, Burke atya és egy látomások által gyötört novícia, Irene nővér szállnak szembe az egyházat megcsúfoló fityulás démonnal. Még hangsúlyosabbá válik tehát az előző filmeket is meghatározó konzervatív-katolikus értékrend és ikonográfia: a démoni apácát először buzgó imádkozással, majd egyenesen Jézus vérével(!) próbálják meg ártalmatlaná tenni. Az apáca több szempontból is tudatosan elrugaszkodik tehát az előző filmekben látottaktól, de sohasem annyira, hogy azzal sértse a brandet, a franchise alaptételeivel ugyanis a változtatások is harmonizálnak. A film egyúttal új hősöket is bevezet a történetfolyamba. Biztosan visszatér még például az itt még nagyon vázlatosan felskiccelt novícia, hogy kiderüljön, pontosan milyen kapcsolatban áll Lorraine Warrennel, a nyitott befejezés – mely ismét a Démonok közötthöz köti a filmet – pedig arra enged következtetni, hogy a címszereplőt sem most láttuk utoljára.

A Démonok között-franchise lépésről lépésre lekövette a Marvel sikerreceptjét. Behozhatatlan előnye azonban James Wan csapatának, hogy horrorfilmesekként nagyságrendekkel alacsonyabb költségvetésből gazdálkodnak, mint a szuperhősfilmek alkotói. Ennek köszönhetően nemcsak a pénzügyi kockázat alacsonyabb: legalább ilyen fontos, hogy sokkal gyorsabban tudnak reagálni a közönség igényeire, mint az évekre, évtizedekre előre tervező képregényfilmesek. Bevételi mutatóik alapján még a sorozat leggyengébb darabjai – az első Annabelle, vagy a most bemutatott Az apáca – is sikerfilmek, egyértelműen ott a helyük „legnagyobbak”, a blockbusterek és látványfilmek között, hiszen olyan emblematikus szörnyalakokra épültek, amelyek jobb filmekben már bizonyították életképességüket. A franchise megállíthatatlan gépezetté nőtte ki magát: a következő években trilógiává bővül a Démonok között és az Annabelle is, illetve önálló filmet kap a Démonok között 2.-ben vendégszereplő Görbe ember. S jóllehet a kritikusok szépen lassan elpártoltak a filmektől, a megbízható középszert függőként fogyasztó közönség még jó ideig kitart majd James Wan szörnyetegei mellett.

 

AZ APÁCA (The Nun) – amerikai, 2018. Rendezte: Corin Hardy. Írta: Gary Dauberman. Kép: Maxime Alexandre. Zene: Abel Korzeniowski. Szereplők: Taissa Farmiga (Irene), Demian Bichir (Burke), Charlotte Hope (Victoria), Ingrd Bisu (Oana), Bonnie Aarons (Valak). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 96 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13857