KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/október
INGMAR BERGMAN 1918-2007
• Murai András: Érintésre vágyva Testbeszéd Bergman filmjeiben
• Gelencsér Gábor: Bergmania Jane Magnusson: Bergman 100
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 1.rész
• Soós Tamás Dénes: A Nyugat alkonya Nemes Jeles László: Napszállta
• Pető Szabolcs: Fába vésett történelem Beszélgetés Szabó Attilával
• Lichter Péter: A roncsolódás melankóliája Kerekasztal-beszélgetés a videókultúráról
• Barkóczi Janka: A nagy játék Beszélgetés Kurutz Mártonnal
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Kránicz Bence: Sötét varázsigék Alan Moore képregényei
• Varró Attila: Sötét oldalak Alternatív képregényfilm
• Huber Zoltán: Papok és kurvák Prédikátor: képregény és tévésorozat
HORROR-TRENDEK
• Hegedüs Márk Sebestyén: Véget nem érő rémálmok Horror és franchise
• Sepsi László: Nevelő szándék Slender Man – Az ismeretlen rém
• Varga Zoltán: Folytassa a sikoltozást! A horrorfolytatások átka
• Fekete Tamás: Egyedi példányok A Predator-filmsorozat
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A halál másfél órája Erik Poppe
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Embernek csúnya, szörnynek szép Határeset / Kékről álmodom
• Margitházi Beja: Idegenek, ismerősök A monostor gyermekei; Könnyű leckék
• Kolozsi László: Csiki-csuki Nyitva
MOZI
• Soós Tamás Dénes: A néma forradalom
• Huber Zoltán: Downrange
• Baski Sándor: Izlandi amazon
• Lichter Péter: Keresés
• Varró Attila: Egy kis szívesség
• Kovács Kata: Briliáns válás
• Vajda Judit: Bűbájosok
• Kovács Gellért: Nevem Thomas
• Pethő Réka: Alfa
• Kovács Patrik: Az utolsó pogány király
• Kránicz Bence: Sötét bűnök
• Benke Attila: Peppermint – A bosszú angyala
• Hegedüs Márk Sebestyén: Victor Crowley
• Sándor Anna: Sötét folyosók
DVD
• Pápai Zsolt: A rodeós
• Benke Attila: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás II.)
• Kovács Patrik: Telivérek
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Varga Zoltán: Grease

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Nemes Jeles László: Napszállta

A Nyugat alkonya

Soós Tamás Dénes

Cáfolhatatlan remekmű után érdekfeszítő félsiker Nemes Jeles László második rendezése.

 

Merre fordulhat az, aki már legelső filmjével elment a végletekig? Revelatív erővel valósított meg egy sajátos esztétikát, és mindent megnyert, amit filmszakmai körökben meg lehet? A Saul fia cáfolhatatlan remekmű, amelyből évtizedek alatt egy vagy kettő, ha születik egy nemzet filmgyártásában. Érdemes ezek után tovább csiszolni a már születésekor tökéletesen kiérlelt elbeszélésmódot? Vagy inkább Hollywood csábításának kéne engedni, és európai rendezőként belülről frissíteni az amerikai film véráramát, ahogy anno Lubitsch, Hitchcock, vagy Polanski tette? Nemes Jeles László alighanem szükségszerű választ adott erre a dilemmára, amikor a kérdést félresöpörve úgy döntött: nem az angolszász filmgyártásba, hanem a konokul kísérletező szerzők elitklubjába váltja meg a belépőjét, és még radikálisabb formában, még enigmatikusabb történetben próbálja alkalmazni s egyben rendezői kézjeggyé emelni a Saul fiában csúcsra járatott elbeszélésmódot. Ha innen, a páratlan debüt és az alakuló ouvre felől szemléljük második rendezését, akkor a Napszállta – valószínűleg szintén szükségszerű – félsiker, amely megerősíti Nemes Jeles szerzői filmes stílusát és státusát, de számos kérdést felvet szubjektív esztétikájának határait illetően.

Nemes most is egy nagy kor kis tanújával vezet be a fortyogó történelem kulisszái mögé, hogy újfent egy családi krízisben jelenítse meg a lehanyatló európai kultúra apokalipszisét. Erdély Mátyás kamerája ezúttal az elárvult Leiter Írisz hátára, tarkójára, és profiljára tapasztja rá a tekintetünket, aki azért tér vissza a századelő Budapestjére, hogy szülei egykori kalapszalonjában dolgozzon, de figyelmét hamar elvonja egy rejtély: kiderül, hogy van egy bátyja, akinek a létezéséről nem tudott. Azt látjuk, azt halljuk mi is, amit a csökönyös kalaposlány: töredékeket a még alakuló történelemből, egy-két pillanatra felvillanó, megjegyezhetetlen arcokat, elmosódó tömeget, és villanásokat egy készülődő forradalomból és a régóta uralkodó, arisztokratikus önkényből. Korlátok közé szorítva észleljük ezt a dekadens világot, mert Nemes Jeles megtagadja a nézőtől a történelemkönyvek biztonságos távlatát, a mindent átlátó és megmagyarázó objektív nézőpontot, hogy egy sokkal kiszolgáltatottabb pozícióból, a bőrünkön érezzük, mennyire nem lehet tisztán látni, amikor belülről rohad egy társadalom.

A Napszállta a Saul fiához hasonló hatásmechanizmust működtet a tekervényes, főszereplőt követő hosszúsnittjeivel, a Robert Altman bravúros átfedő dialógusait idéző, és a teret mélységében kiterjesztő hangsávval, a digitális kép mozdulatlanságát a 35 mm-es celluloid nyughatatlan, izgő-mozgó képpontjaira cserélő analóg esztétikával. Csakhogy ez a stílus a két filmben egészen másból fakad, és más következtetésre is fut ki. A Saul fia szűkített perspektívája egy erkölcsi-esztétikai problémára született válaszként, amely kikerülte a holokauszt ábrázolhatatlanságára vonatkozó téziseket, amikor az elmosódott háttérben meg nem mutatta, csak sejtette a halálgyár iszonyatát, amely így a néző képzeletében teljesedhetett ki. A korlátozott látótér ráadásul a sonderkommandósok lelkiállapotát is érzékletesen fejezte ki: azért nem láttuk a gázkamrák működését, az őrök gyilkolását, a rabok szenvedését, mert Saul csak úgy tudta elvégezni a munkáját, ha nem nézett szembe az iparszerű emberirtással.

Más környezetben ugyanez a stílus nem képes ugyanolyan zsigeri hatást kiváltani, mert nem egy elképzelhetetlen borzalom metaforája lesz, amely a filmkészítés révén mégis elképzelhetővé válik a néző számára, hanem a történelembe vetett kisember zűrzavarának kifejezője. A Napszállta azért sem ismétli meg elődje formai tökéletességét, mert stílus és történet nem szervesül benne olyan egységesen. Írisz ugyanolyan kérlelhetetlenül törtet át a főváros forgatagán, mint Saul az auschwitzi haláltáborén, de mivel ő egy nyitott, szabad világban mozog, a forma (az intenzív szubjektivitás miatt a főhősnek mindig ott kell lennie, ahol a fontos dolgok történnek, ezért folyton elkóborol) erőltetettebbé válik. És küldetése sem kap olyan mitikus kontúrokat, mint a fiút eltemetni kívánó Saulé, akiben a totális reménytelenség közepette felhorgadó belső hang valahol mégis a reményt jelezte, hogy van, aki képes megőrizni emberségét a halálgyárban. Írisz ezzel épp ellentétes utat jár be: az ő története az ártatlanság szertefoszlásáról tudósít.

A Napszállta nem realista, inkább szürrealista: kiismerhetetlen mese, amit a hagyományos ok-okozati logika helyett a mélyben forrongó indulatok váratlan robbanásai hajtanak előre. Nemes Jeles most sokkal nehezebb kihívások elé állítja a nézőt, mert a Saul fiával ellentétben, ahol működésbe léptetett egy könnyen követhető thrillersémát a rabok lázadásával, a Napszálltában egyre inkább leépíti, dekonstruálja a krimi kódjait. Amikor Írisz megfejt egy rejtélyt, csak újabbakkal szembesül, és a végén már nem arra kell válaszolnia, köztörvényes bűnöző vagy lánglelkű forradalmár-e a testvére, hanem hogy létezik-e egyáltalán. A Napszállta frusztráló film, mert nem felfedi, hanem megsokszorozza a titkait, de épp a frusztrációról, az önpusztítást a partvonalról figyelő frusztrációjáról beszél, aki mégsem vonhatja ki magát az események alól: Nemes Jeles világában a tétlenség mintha maga is bűn lenne. Ahogy Saul egyszerre kiszolgálója és áldozata a nácik halálgépezetének, úgy Írisz is ártatlan szemtanúja és katalizátora az eseményeknek, aki már puszta felbukkanásával konfliktust gerjeszt a kalapszalonban és lázadást szít az anarchisták között. A lányt elsodorják a futótűzként elharapódzó események, és akaratlanul is (bűn)részesévé válik Európa önpusztításának.

Nemes Jeles kiradírozza filmjéből a boldog békeidők képeslap-romantikáját, helyére egy gazdaságilag szétszakított és belső feszültségektől forrongó Monarchiát állít, amelyben Írisz két véglet, a szükségszerűen elembertelenedő forradalom és a túlburjánzó szépség mögött elkorcsosult nemesség közt ingázik. A Napszállta narratív trükkje, hogy a lány bátyjának és a kalapszalon tulajának jellemét úgy forgatja át feketéből fehérbe, majd vissza, hogy a film végéig ne legyen egyértelmű: mindketten olyan radikális eszméket képviselnek, amellyel az enyészet felé taszigálják a világot. A kalapbolt behízelgésig udvarias vezetője előbb csontszívű antagonistának, majd a józan ész képviselőjének, végül a hatalom cinikus kiszolgálójának mutatkozik, és ez Íriszt is megtéveszti, aki a járható középutat keresné a szélsőséges ideológiák útvesztőjében. Ez a jellemábrázolási truváj összhangba kerül a félhomályban tartott történettel, amely ugyanúgy a valódi motivációk és jellemek elfedésére épül, mint a századelő szektásodó világa, amelyben Nemes Jeles korunk képmását fedezi fel. Írisznek ugyanúgy töredékes információk, radikalizálódó eszmék, és a nyugat hanyatlását hirdető szólamok között kéne kiigazodnia az 1910-es, mint a nézőnek a 2010-es években, és ettől a Napszállta időutazása meglepően időszerűvé válik. Nemes Jeles titoknarratívája ezt a sötétben tapogatózó rémületet jeleníti meg, amikor nem hajlandó megerősíteni az információit (soha nem mondják ki, hogy a kalapos lányokat prostituálják, vagy hogy politikai merényleteket követnek el a városban), így folyamatos kételyek gyötrik a nézőt: tényleg azt látta, amire gondol? A rendező a századelőn divatos doppelgänger-motívumhoz is azért nyúl vissza, hogy egyrészt a kívülálló felelősségét firtassa (mi a bátyjához egyre inkább hasonlatossá váló lány szerepe a világ pusztulásában?), és azt a kevés állítást, amit megtett a Napszálltában, a Kubrickot idéző, talányos fináléban kérdőjellé írja át.

A mindent átható bizonytalanságon felül más is közös nevezőre hozza a filmet a világban zajló folyamatokkal (#metoo, Time’s Up stb.): úgy próbál értelmet csiholni ebből a kettős természetű – dekadensen szép, de Európát világégésbe vezető – korról, hogy férfi-női ellentétpárokban rendezi azt. A Napszállta Nemes Jeles „női filmje”, amelynek hősnője elveszik az erőszakos ideológiák és férfiak vezette lázadások özönében. A rendező a mélyszegények védtelenségét, a pénzemberek önkényét, de még Magyarország helyzetét a Monarchián belül is a férfihatalomnak alárendelt nőiségen keresztül fogalmazza meg (Budapestet Bécs húgaként jellemzi a prológus felirata). A kultúra fejlettségét jelképező szalon, ahol a Habsburg-grófné kalapot, férje viszont kalaposlányt vásárol, az erkölcsi rothadást rejti el a kirakati szépségével, az Íriszt mindenhonnan kitiltó, eltanácsoló, hazaküldő férfiak pedig a nők korlátozott mozgásterét rajzolják körbe. Ha akad a Napszálltában szívszorító dráma, az ebből a kiszolgáltatottságból fakad: a Habsburgok szolgálójának választott lányok rémületéből, és Írisz néha felszakadó, kétségbeesett őrületéből, amiért nem tudja kivonni magát az erőszak sodrásából.

A Napszállta egyik kulcsa épp ezekben a tiltásokban rejlik, amelyek Íriszt lépten-nyomon akadályozzák, a nézőt pedig arra figyelmeztetik, hogy ennek a filmnek a sorai között érdemes olvasni. Nemes Jeles ugyanis allegóriát rendezett és baljós mementót, amely nemcsak a nőkkel, hanem és elsősorban a világtörténelem keresztútjára sodródó, és ott radikális eszmékkel karambolozó emberekkel szimpatizál. Az ő tragikus sorsukkal figyelmeztet rá, milyen veszélyeket rejtenek magukban a szélsőséges gondolatok, amelyek fel akarják borítani a status quót, de közben azt is félreérthetetlenül jelzi, hogy a politikailag és gazdaságilag kettéosztott társadalom tarthatatlan állapotban sínylődik. Ebből a patthelyzetből pedig olyan feszültség szikrázik fel, amely akkor is érdekfeszítő regiszterekben tartja a filmet, ha a néző végül nem talál ki a Napszállta értelmezésének kacskaringós labirintusából.

 

NAPSZÁLLTA – magyar, 2018. Rendezte: Nemes Jeles László. Írta: Clara Royer, Matthieu Taponier és Nemes Jeles László. Kép: Erdély Mátyás. Zene: Melis László. Vágó: Matthieu Taponier. Producer: Sipos Gábor, Rajna Gábor. Szereplők: Jakab Juli (Írisz), Vlad Ivanov (Brill), Bárdos Judit (Szeréna), Balsai Mónika (Müllerné), Molnár Levente (Gáspár), Urs Rechin (Ismael), Susanne Wuest (Hercegné), Björn Freiberg (Fehér ruhás). Gyártó: Laokoon Filmgroup / Playtime Production. Forgalmazó: Mozinet Kft. 144 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13827