KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2018/szeptember
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Az utolsó modernista Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Szivák Bernadett: Sellők és rinocéroszok Beszélgetés Traub Viktóriával
• Varga Zoltán: Oroszlán/idomár A Leo és Fred-sorozat
• Tóth Péter Pál: A Hugó Jutalomutazás Dárday Istvánnal
• Mészáros Márton: Könnyű leckék Beszélgetés Zurbó Dorottyával
A SOÁ EMLÉKEZETE
• Ádám Péter: A feledés mélyvizében Claude Lanzmann (1925 – 2018)
• Rózsa János: A szerződés
• Závada Pál: A szerződés
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Próféta voltál? Zolnay Pál (1928-1995)
A MESEÍRÓ MESÉJE
• Fekete Tamás: Mese-terápiák Meseírók filmes életrajzai
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Pethő Réka: Feminista mesevilágok Angela Carter
A TITKOS ITÁLIA
• Paár Ádám: A szicíliai tragédia Olasz maffiafilmek
• Kovács Patrik: Kallódó emberek Paolo Sorrentino
PERZSA TÜKÖR
• Varró Attila: Harminc madár Teherán – Fajr 2018
• Benke Attila: Csador nélkül Iráni rendezők amerikai zsánerfilmjei
FESZTIVÁL
• Schreiber András: A változatlanság diadala Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Baski Sándor: Kijutni a labirintusból Tegnap
• Czirják Pál: Magányos kamaszok Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
• Kránicz Bence: Az ébredő erő Csuklyások – BlacKkKlansman
MOZI
• Vajda Judit: A jelenés
• Varró Attila: Kaliforniai rémálom
• Soós Tamás Dénes: Eldoradó
• Kovács Patrik: Sötét elmék
• Roboz Gábor: Ahol a gonosz lakik
• Baski Sándor: Meg - Az őscápa
• Géczi Zoltán: A kíméletlen
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 3: Szörnyen rémes vakáció
• Huber Zoltán: A védelmező 2.
• Benke Attila: Mission: Impossible: Utóhatás
• Sándor Anna: Az én hősöm
• Árva Márton: Végállomás: esküvő
DVD
• Hegedüs Márk Sebestyén: M:I-1 Mission: Impossible
• Pápai Zsolt: Tébolyult
• Géczi Zoltán: Lázadók
• Gelencsér Gábor: Pál, Krisztus apostola
• Kovács Patrik: Csak most kezdődik
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Sehenswert/Szemrevaló

A változatlanság diadala

Schreiber András

Idén is a német és osztrák film színe-javát hozta Magyarországra a Szemrevaló filmfesztivál, amelynek legizgalmasabb darabjait sikerült egy témára felfűzni.

 

Legyen szó történelmi helyzetet újragondoló filozofikus mozgóképről, road-movieról, kíméletlen akciófilmről, áldokumentumfilmről vagy művészportréról, aki az idei Szemrevaló alapján próbálja lemérni, mi foglalkoztatja leginkább a német nyelvű (német és osztrák) filmeseket a 2010-es évek végén, az könnyen arra a következtetésre juthat, hogy az egyes darabok valamiféle új-egzisztencialista felfogásban a legújabb konzervativizmus mentén rendeződnek össze. Feltéve, hogy sem az új-egzisztencializmusnak, sem a neo-konzervativizmusnak az égvilágon semmi köze a nagy és kis politikához, legfeljebb a történelemhez: egyszerűen arról a felismerésről van szó, hogy ha az ember kapkodva-hirtelen akar élethelyzeteket megoldani, akkor rosszabb lesz minden, ezért inkább maradjon, ahogy van.Vagy, hogy eleve elrendeltetett – ugyanazokat a köröket futjuk, unos-untalan. Az új-egzisztencializmus és legújabb konzervativizmus a német filmben tulajdonképpen neo-klasszicista: a mozgókép korai (német) melodrámáinak szellemében szólnak arról, hogy az ember akárhogy is próbál a fényre törni, valami, vagy valaki (gyakorta önmaga) visszahúzza a sötétségbe; és ugyanígy, az árnyékban is látjuk a fényt (a Szemrevaló történelmi filmjei mindkét esetre hoznak példát).

Christian Petzold, a Berlini Iskola legkiemelkedőbb alkotója tulajdonképpen formailag és tematikailag is erre épít a kezdetektől: az újat és a régit (formanyelvet, történeti analógiákat) összeolvasztva ébreszti rá nézőjét a folyamatosságra, az újraismétlődésre. Legújabb alkotása, az Anna Seghers regénye alapján készültTranzit hőse a nácik elől menekülve próbál átjutni Franciaországon, csakhogy ez nem a második világháborús Marseille, elektromos autók cikáznak a modern épületek között, a dialógus kortalan ugyan, de a filmnyelv anakronisztikusan a negyvenes éveket idézi: mintha a háború soha nem is ért volna véget, a fenyegetettség a mában is ugyanaz, a menekülés folyamatos, csak épp megérkezni nincs hová. Vagy ahogy a filmbeli anekdota is szól, amelybena bűnös ember megérkezik a purgatóriumba és az ítéletére vár, mi lesz a sorsa az örök időkig – évszázadnak tűnő idő után derül ki számára, hogy már a pokolban van, és az ítélet tulajdonképp maga az értelmetlen várakozás. Az ember egy egész életet le tud élni úgy, hogy változásra vár, és közben próbál úgy tenni, mintha csinálna valamit: Petzold filmjében a szerelem is csak átmeneti időtöltés, ki kell tölteni az időt, csakhogy az idő nem múlik, minden nyomasztóan folytonos, a végefőcím is a TalkingHeads zenéjére pereg, úton vagyunk a semmibe.

Az osztrák Hans Weingartner (Edukators)road-movieja, a 303 ugyan épp egy „idillikus” nagy utazást elevenít fel, amelyben véletlenül egymás mellé sodródó fiatalok osztják meg egymással a címben megidézett Mercedes modellt, és magvas gondolataikat olyan súlyos témákról, mint az öngyilkosság, a drogfüggőség, a konzumerizmus vagy a háború, és ahol a lány és a fiú eltérő okból indult útnak, de végül együtt érnek célba.Weingartner első blikkre könnyű szerelmes road-moviet készített, csakhogy nagyon is komoly dilemmából kiindulva: sorszerű, vagy akarattal irányítható-e a szerelem? A szabad akarat és az eleve elrendeltetés ütköztetése pedig – nem véletlen a rengeteg társadalomfilozófiai dialógus, amivel tulajdonképp a rendező kitölti a filmjét – más élethelyzetekre is átültethető (ahogy az sem véletlen, hogy a 303 csak a kerettörténet dilemmáját igyekszik feloldani).

Az egymásra ismerő szerelmeseknek még könnyű dolguk van, átvergődnek a semmin, de annak, aki „bűnre van ítélve” biztos a végzete, és az út is rögös. Legalábbis, ha hihetünk a másodgenerációs német-török ÖzgürYildirimnek. A hamburgi iskola fenegyereke már erőszakban tobzódó debütálásával (Chiko, 2008) is igyekezett bizonyítani, hogy otthonosan mozog a német alvilág bugyraiban, legújabb filmje (NurGottkannmichrichten) sem nélkülözi az efféle csontig hatoló hitelességet. A gengsztermozik szabályai szerint a bukás elkerülhetetlen, persze szó sincs Tony Montana kaliberű nagymenőkről (ráadásul a királydrámákra hajazó gengszterfilmek felemelkedés-bukás-történetében – legalábbis kafkai és petzoldi olvasatban – is a felemelkedés csak illúzió, a nagymenők a hatalmat hajszolva észre sem veszik, hogy már a pokolban vannak), csupa kisstílű alak próbál előrébb jutni. Az utolsó nagy dobás (az albán drogmaffia látszólagos kirablása) balul sül el, aki csak belekeveredik az ügybe, rajta veszt. Csak isten ítélkezhet – állítja a cím, de Yildirimjéghideg, sötét világa nélkülözi a spirituális utazást, nincs megtérés, sem megváltás, de még katarzis sem, legfeljebb eleve elrendelt kárhozat, hiába próbálnak a frankfurti üldözés szereplői a tisztességtelenségben is tisztességesek maradni, épp a legemberibb bűnük és erényük, a ragaszkodás (szeretet) okozza a vesztüket.

Yildirimnél a gengszter és a rendőr egyaránt a körülményei és az azokból eredeztethető saját rossz döntéseinek áldozatául esik. A Szemrevaló legszórakoztatóbb filmjében, a Lux – A fény harcosábanaz első német szuperhős az internetes médiagépezet elvárásai miatt hajszolja magát egyre kellemetlenebb helyzetekbe, s hagyja magát eltéríteni eredeti missziójától. Daniel Wild szatírájában az egyszerű berlini árufeltöltő szuperhős-kosztümöt készít magának, és Lux néven segít a rászorulóknak, élelmet visz a hajléktalanoknak, beszerzi a szükséges gyógyszereket, demonstrációt szervez a kilakoltatások ellen, az őt felfedező filmesek viszont a naiv balekot látják benne, akiből olcsó viccet csinálva tudnak nézettséget és profitot termelni. És akkor sem ijednek meg, amikor a projekt kicsúszik a kezük közül – a show-businessben mindenki pótolható, még Németország első igazi szuperhőse is. Wild szerint a videómegosztókkal nem csak a szenzációhajhász „realityk” száma, de a közönség cinizmusa is megnőtt. Hol van már a Truman Show megnyugtató zárlata, amikor a tévénézők egy emberként szurkoltak, hogy JimCarey megtalálja az ajtót a stúdió végtelen horizontján?! Ha egy show főhőséből bohócot lehet csinálni, akkor ugyan kit érdekel, miféle tragédiák áldozata, és milyen nemes ügyeket karol fel – egy a lényeg, az instant szórakozás, a káröröm diadala. A Lux a szuperhősfilmek zsánerét is a feje tetejére állítja, vagy legalábbis azt mutatja meg, hogy a valóságban egyáltalán nincs szükségünk szuperhősökre, aki maszk mögé bújva visz véghez nemes cselekedeteket, az nem lehet más, csak kiröhögni való balek, vesztes, kevesebb a nézőnél, hiszen az internet szokásjoga szerint, aki nem vállalja magát, az hazudik. Aki pedig le akarja leplezni a producerek mesterkedéseit, az csupán sértődött konteogyáros, amit mi sem bizonyít jobban, mint youtube-csatornájának szánalmas nézettsége.

A Fény hősnője is leginkább addig érdekes közönsége számára, amíg tehetségéhez fogyatékosság is társul. Barbara Albert filmje a gyerekkorában megvakult Maria TheresiaParadisnak (1759-1824) állít emléket, annak az osztrák zongoraművésznőnek, akinek játéka Mozartot is lenyűgözte (neki ajánlotta a Zongoraverseny op. 18-at), s akit Franz Anton Mesmer sikeresen kezelt huszonéves korában. Paradis visszanyerte a látását, de Albert filmjében a látással tehetségromlás párosul, Paradis maga akar visszatérni a megnyugtató sötétbe, hogy csak a hangokra koncentrálhasson. A csoda nem a látás, hanem a tehetség visszanyerése, a visszatérés a biztos recepthez – a nem túl szép, kiválóan zongorázó nő senkit nem érdekel, talán még a kérőket sem, de egy vak zongoristanő: kuriózum. Albert persze nem is annyira Paradisra koncentrál, hanem a nők helyzetére a 18. századi Bécsben, de a feminista dráma tágabb értelemben a mindenki számára elfogadható állapotok konzerválását pártfogolja. Beletörődő hozzáállás ez ma a német filmben, lecsengtek a nagy forradalmak, a változással sokszor többet veszítünk, mint nyerünk – ez az új-egzisztencialista legújabb konzervativizmus, csendes belenyugvás abba, hogy a nap nem miattunk kel fel.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/09 50-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13801