KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
   2018/szeptember
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Az utolsó modernista Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Szivák Bernadett: Sellők és rinocéroszok Beszélgetés Traub Viktóriával
• Varga Zoltán: Oroszlán/idomár A Leo és Fred-sorozat
• Tóth Péter Pál: A Hugó Jutalomutazás Dárday Istvánnal
• Mészáros Márton: Könnyű leckék Beszélgetés Zurbó Dorottyával
A SOÁ EMLÉKEZETE
• Ádám Péter: A feledés mélyvizében Claude Lanzmann (1925 – 2018)
• Rózsa János: A szerződés
• Závada Pál: A szerződés
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Próféta voltál? Zolnay Pál (1928-1995)
A MESEÍRÓ MESÉJE
• Fekete Tamás: Mese-terápiák Meseírók filmes életrajzai
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Pethő Réka: Feminista mesevilágok Angela Carter
A TITKOS ITÁLIA
• Paár Ádám: A szicíliai tragédia Olasz maffiafilmek
• Kovács Patrik: Kallódó emberek Paolo Sorrentino
PERZSA TÜKÖR
• Varró Attila: Harminc madár Teherán – Fajr 2018
• Benke Attila: Csador nélkül Iráni rendezők amerikai zsánerfilmjei
FESZTIVÁL
• Schreiber András: A változatlanság diadala Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Baski Sándor: Kijutni a labirintusból Tegnap
• Czirják Pál: Magányos kamaszok Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
• Kránicz Bence: Az ébredő erő Csuklyások – BlacKkKlansman
MOZI
• Vajda Judit: A jelenés
• Varró Attila: Kaliforniai rémálom
• Soós Tamás Dénes: Eldoradó
• Kovács Patrik: Sötét elmék
• Roboz Gábor: Ahol a gonosz lakik
• Baski Sándor: Meg - Az őscápa
• Géczi Zoltán: A kíméletlen
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 3: Szörnyen rémes vakáció
• Huber Zoltán: A védelmező 2.
• Benke Attila: Mission: Impossible: Utóhatás
• Sándor Anna: Az én hősöm
• Árva Márton: Végállomás: esküvő
DVD
• Hegedüs Márk Sebestyén: M:I-1 Mission: Impossible
• Pápai Zsolt: Tébolyult
• Géczi Zoltán: Lázadók
• Gelencsér Gábor: Pál, Krisztus apostola
• Kovács Patrik: Csak most kezdődik
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Perzsa tükör

Teherán – Fajr 2018

Harminc madár

Varró Attila

Az idei teheráni fesztivál hazai kínálata igen sokszínű képet mutat az iráni filmről

 

A legnagyobb múltú ázsiai filmfesztivál, a Teheránban megrendezésre kerülő Fajr („hajnal”) nagydíja, a Kristály Szimurg a perzsa mítoszvilág legcsodásabb lényéről kapta nevét, egy karmos-pikkelyes óriássasról („sin murgh” – sasmadár), amelyet általában az őselemekkel, sőt magával Istennel azonosítanak: a levegő mindenható ura, aki megtisztítja a vizeket, termékennyé teszi a földet és 1700 évente újjáéled saját lángjaiból. Van azonban a nevének egy másik jelentése is, amely nem hatalmas isteni mivoltára utal. Ferid ed-Din Attar szufi teológus és költő híres műve, a 12. században íródott A madarak tanácskozása című allegorikus történet szerint egy nap a Föld madarai elhatározzák, hogy felkeresik a Nagy Szimurgot a Kaukázus bércei között és felkérik, legyen az uralkodójuk. Miután átkelnek hét szörnyű völgy akadályán, több ezerről harmincra fogyatkozva elérik úti céljukat: a szimurg helyett azonban egy (tó)tükör fogadja őket, benne saját képmásukkal („si murgh” – harminc madár). Az elmúlt harminc évben az „iráni film” kifejezést Nyugaton egyfajta vallásos hódolattal emlegetik a filmművészet templomaiban, főként mivel a 60-as évek nagy modernista hullámának legjelentősebb kortárs továbbélését látják benne, hála a szentháromságát jelentő Kiarostami, Makhmalbaf és Panahi munkásságának. A 2018-as Fajr tekintélyes nemzetközi kínálatába beválogatott hazai alkotások tanúbizonysága szerint azonban a kép ennél jóval gazdagabb, árnyaltabb és ellentmondásosabb. Harminc idei fesztiválopusz közös tükrében az „iráni film” nem a Lét egyetemes kérdéseit boncolgató önreflektív szerzői mesterművekből kialakított nyugati (isten)képet mutatja – sokkal inkább egy évi százegynéhány nagyjátékfilmet produkáló nemzet sokszínű szemléjét, amelynek egyaránt része a pénzhajhász Bagoly és az uralkodó kezéből lakmározó Sólyom, a pazar szépségű Páva és a szerény Veréb, a szerelmes szívű Fülemüle és a harcos lelkű Saskeselyű.

*

Noha a Kulturális Minisztérium szűrőjén átjutott filmek között egyetlen kiemelkedő alkotás sem akadt – nem csak a hazai kultúrpolitikában mostohán kezelt triumvirátus műveihez, de bármelyik A-kategóriás fesztivál kínálatához képest sem (ahol manapság olyan iráni kuriózumok akadnak, mint a torokszorító Asphyxia vagy A disznó szürreális fekete komédiája) –, az összkép mégis egy meglepően erős és érdekes nemzeti filmtermésről tanúskodik. Ennek legnyilvánvalóbb oka az lehet, hogy még a helyi kasszasikernek szánt tömegfilmek között sem akadt gyenge vagy kínos darab, még akkor sem, ha messziről virít róluk a propagandacélzat. A Szélhámos (Kamal Tabrizi) politikai szatírája például vérbő, helyenként abszurd humorral pellengérezi ki a konzervatív ideológia szólamai mögé rejtőző hatalomvágyat és primér emberi ostobaságot (leplezetlen utalásokkal az idén januárban letartóztatott Ahmadinejad ex-miniszterelnökre); a Nagyobb játszma (Abbas Nezam Doost) klausztrofób thrillere egy gyilkosos (a filmben: „vérfarkasos”) társasjáték kedvéért összegyűlt baráti kör valódi bűntényig fajuló drámájában a rejtélyt nyitva, a nézőt pedig magára hagyja egy olyan világban, ahol mindenki egymás (vér)farkasa; a Damaszkuszi idő (Ebrahim Hatamikia) bombasztikus akciófilmje pedig egy nemes szívű iráni pilótát küld a vérszomjas ISIS-terroristák karmaiból szökni próbáló szíriai menekültekért egy leharcolt orosz utasszállítóban, hogy aztán számtalan robbanás, tűzharc és lefejezés után egy meglepő fordulattal feláldozza főhősét, akit – akcióhőstől merőben idegen módon – teljesen összetörnek a vallási fanatikusok rémtettei. Az alig féltucat kommersz zsánerfilm a maga módján mind keményen fogalmazó, sötét darab: miközben egyszerre igazodnak a Kulturális Minisztérium és a multiplex-közönség elvárásaihoz, nem érik be súlytalan szórakoztatással – élen a friss Asghar Farhadi-trendet követő fárszi noirokkal, lásd a filmszakos diákok emberrablási bűntörténetéből generációs drámáig fajuló Félreértést (Ahmad Reza Motamedi) vagy a két fiatal pár közös éjszakáját nyomon követő Kalaptrükköt (Ramtin Lavafi), amely egy buli utáni rejtélyes gázolástól jut el a kapcsolatok kíméletlen feltárásáig.

*

Hasonló kíméletlenség jellemezte a 36. Fajr páváit és verebeit is. Azok a presztízsfilmnek szánt fesztiváldarabok, amelyek a közel-keleti filmművészetre széles körben jellemző ornamentalizmusban látják a siker zálogát, idén nem pompáztak olyan festői színekben – mintha a meséikből áradó kilátástalanság letompította volna lenyűgöző vidékek és színes életképek káprázatát. Majid Majidi indiai koprodukcióban készült melodrámája, a Felhőkön túl visszanyúlt a neves alkotó nemzetközi rangját hozó gyerekdrámákhoz (A mennyország gyermekei, A Paradicsom színe) és a rájuk jellemző dekoratív formai megoldásokhoz (amelyek közé még egy bollywoodi táncbetét is befért), ám ahogy 18 év körüli testvérpár-hősei is idősebbek és romlottabbak tisztaszívű elődeiknél, úgy Mumbai végtelen nyomornegyedeinek erős színvilágú, bravúrosan komponált képsorai sem tükrözik már a rendező vidéki mikrovilágainak hajdanvolt idealizmusát. Szintén egy törvényen kívüli kamaszfiút követ nyomon a Hendi és Hormoz (Abbas Amini) fejlődéstörténete is, párja azonban nem börtönbe került nővér, hanem általánosba járó feleség: a tizenévesen – megélhetési okból – összeadott gyerekpár reménytelen küzdelme a boldogulásért a Perzsa-öböl lenyűgöző szépségű sziklapartjain zajlik, ám égővörösben és mélykékben úszó nagytotál-világánál szürkébb és kilátástalanabb közeget a fesztivál legkomorabb városi sorsdrámái sem tudtak festeni – legyen szó kőkemény chiaroscuróban ábrázolt iskolai zaklatás-sztoriról (Ordukli, Behrouz Gharib Pour), amely elegáns hosszú beállításaival, díszletszerű tereivel és színpompásba váltó flashbackjeivel a fesztivál legerősebb vizualitású darabját jelentette, vagy a minimalizmus idei csúcspontjának nevezhető Andranicról (Hossein Makham), amely egy nagyrészt szűk belsőkben zajló szellemi-lelki párbajt mutat be egy frissen kinevezett rendőrfőnök és egy örmény pap között, a környéken rejtegetett forradalmár-költő ügyében.

A fesztiválfilmek másik bejáratott útját jelentő naturalista sorsdrámák közül került ki a Fajr Legjobb Ázsiai Rendező díját kiérdemlő Terasz (Maryam Bahrololumi) és a 47 (Ahmad Otrhaghchi) című alkotás, amelyek egyaránt a férfivilágban identitásukat kereső hősnők sorsát követik nyomon (az utóbbi egyszerre háromét). A két legszikárabb és legkeményebb női történet azonban nem a házasság és karrier ütközőzónájába szorult asszonyokról mesélt, hanem szerelemre, családra fittyet hányó renegát-lányokról, akik akár az állam törvényeivel is szembefordulnak, hogy megtalálják egyéni szabadságukat (majd egyformán rádöbbennek a belső határokra, amelyek minden külső korlátnál erősebbnek bizonyulnak). A Dresszírozás (Pooya Badkoobeh) elidegenedett fruska-hősnőjét kizárólag imádott lovához fűzik mélyebb érzések, mígnem egy huligánbanda unatkozó tagjából egyetlen éjszaka bűnrészes lesz egy súlyos testi sértéssel párosuló rablásban és az elfajuló események végül saját lázadó énjével fordítják szembe; a Kötéltánc (Ahmad Reza Motamedi) underground zenésznője egyedül a disszidálásban lát lehetőséget álmai megvalósítására, ám a zenésztársak árulásával, képmutatásával, élethazugságaival szembesülve belátja az antitézisét jelentő ifjú népzenész erkölcsi igazát. Fésületlen, apró epizódokra épülő, időnként kézből vett jeleneteikkel ezek a filmek mintha egy egész másfajta Dogma tételeit is követnék a teokratikus államé mellett, ugyanakkor távol tartják magukat a művészi pózoktól és elidegenítő effektektől: jellegtelen képsoraik és egyszerű történetvezetésük felszíne alatt mélységes empátia rejtőzik.

*

A harminc madár között természetesen akadt egy mutatóba a modernista iráni filmművészet osztályából is, méghozzá a fesztivál fő tematikáját jelentő szerelmi krízistörténetek köréből (mint az Asztigmatizmus harsány családi drámája, amelynek válási sztoriját a tanárnőjébe szerelmes kisfiuk tragédiába forduló sztorija ellenpontozza vagy az Afrikai ibolya csendes háromszög-története egy újraházasodott asszonyról, aki új otthonába fogadja a magatehetetlenné vált első férjet): a Termeszek Kiarostami-féle road moviejában egy harminc körüli szerelmespár szeli át terepjáróján az északi Alborz-hegységet, ám (belső) útjuk során olyan váratlan eseményekbe ütköznek, amelyek rendre a stáb és a rendező aktív beavatkozását igénylik elakadt, meghibásodott járművektől a két főszereplő között kipattanó szakmai vitáig. Helyenként a Woody Allen-filmek kikacsintó önreflexivitását idézi a fesztivál talán legszerethetőbb alkotása, Alireza Motemedi színész-író elsőfilmje, a Reza, amely ugyancsak egy válás keretébe helyezi szerelmi történetét, méghozzá egy édesbús komédia formájában, amely akár az Egy elvált férfi ballépéseinek iszfahani párdarabja is lehetne. A szakítás/elválás mellett a másik legnépszerűbb tematikát jelentő irak-iráni háború filmjei is számos különféle látásmódot képviseltek: a skála egyik szélén a rekordmennyiségű hazai díjat nyert Elveszett szoros (Bahram Tavakkoli) látványos-mozgalmas kalandtörténete helyezkedik el, afféle perzsa Ryan közlegény megmentéseként, amelyben öt katonatárs a háború utolsó napjaiban kerül szolgálatának legvéresebb összecsapásába az Abu Gharib szorosnál, hogy aztán heroikus-hazafias szólamok közepette sorra életüket veszítsék egy szimbolikus jelentőségűvé vált ütközet során – a másik véglet a Ciprus a víz alatt (Mohammad Ali Bashe Ahangar) lehengerlő erejű, költői képsorokkal megtűzdelt melodrámája, középpontban egy fiatal katonamártír holttestével, amelyet egy adminisztrációs tévedés folytán egyszerre két család is magának követel. Bármilyen műfajból kerültek ki, stílust követtek vagy eszméket képviseltek, a Fajr szimurgját alkotó harminc madár minden hibája ellenére ott hordozott valami pozitívumot magából az iráni filmművészetből, legyen az szociális érzékenység, expresszív formanyelv, erőteljes verbalitás – sőt a fesztivál végére az is kiderült, mi az a közös érték, amely egységet teremt sokszínű seregükből: a szenvedély, amelyet nem indulatok vagy vágyak hajtanak, inkább a mára divatjamúltnak tartott hit abban, hogy a film hegyeket mozgat.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/09 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13798