KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
   2018/június
MILOš FORMAN
• Bikácsy Gergely: A prágai Forman Miloš Forman (1932-2018)
• Hegyi Zoltán: Miloš tűzoltói Forman két világ közt
• Vágvölgyi B. András: Száll a kakukk Miloš Forman
ANIMÁCIÓ
• Gerencsér Péter: Hatvan éve a föld alatt A Kisvakond kicsisége és nagysága
• Varga Zoltán: Álmok és rítusok szövedéke Horváth Mária animációs rövidfilmjei
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: „Nekem a Balaton a Riviéra!” Kádár-kori álmok: nyári vakáció
• Pető Szabolcs: Vad Balaton Beszélgetés Mosonyi Szabolccsal
• Soós Tamás Dénes: Sors-játék Nagyi Project
• Erdélyi Z. Ágnes: Portásfülkétől a vörös szőnyegig Beszélgetés Szalai Károllyal
OLASZ WESTERN
• Benke Attila: Kenyér helyett dinamit Az olasz ‘68 és az italowestern
ÚJ RAJ
• Szabó Ádám: Traumaköltészet Lynne Ramsay
FILM NOIR
• Kovács Patrik: Karambol a végzettel A véletlen szerepe a film noirban
• Pernecker Dávid: A test nem templom Valós halál
A FILMKRITIKA MESTEREI
• Morsányi Bernadett: Bustert látni Beszélgetés Bikácsy Gergellyel
• Schubert Gusztáv: Saját mozi Bolond Pierrot különös kalandja I.
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: A rejtett tartomány Linz
• Baski Sándor: Bűnös viszonyok Titanic
• Kovács Patrik: Omlós és ropogós Friss Hús
KRITIKA
• Vajda Judit: Íme az ember! Egy fantasztikus nő
MOZI
• Baski Sándor: Viktoria
• Roboz Gábor: Merülés a szerelembe
• Varró Attila: Egy lélegzetnyire
• Vajda Judit: Színpadon az életem
• Pethő Réka: Szörnyek és szerelmek
• Kovács Patrik: Három hegycsúcs
• Huber Zoltán: Taxi 5
• Benke Attila: 7 vérfagyasztó nap
• Fekete Tamás: Így csajozz egy földönkívülivel
• Lichter Péter: Bosszúállók: Végtelen háború
• Kránicz Bence: Kszi, Simon
• Herpai Gergely: Deadpool 2.
DVD
• Pápai Zsolt: Kísértettörténet (Szellem/Világ)
• Kovács Patrik: A katasztrófaművész
• Géczi Zoltán: A préri urai
• Horányi Péter: Lesz ez még így se!
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Horváth Mária animációs rövidfilmjei

Álmok és rítusok szövedéke

Varga Zoltán

Mesét és költészetet ötvöznek, álmot, rítust és tudatáramlást fonnak össze Horváth Mária kecskeméti animációs rövidfilmjei.

 

Vitán felül a kecskeméti animációs film legmeghatározóbb művészei közé tartozik Horváth Mária. A Pécsi Művészeti Szakközépiskolában ötvösnek tanult, de amikor a csapatot toborzó Mikulás Ferenctől értesült a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermének tervezett létesítéséről, jelentkezett a „hívószóra” – s egyike lett a műtermet 1971-ben megalapító kollektívának. Az időközben eltelt évtizedek során a „HoriMari” becenéven is emlegetett alkotó a stúdió egyik legtermékenyebb munkatársává vált. Első munkái közé tartozott például a részvétel a János vitéz (1973) kifestésében, később az Egér a Marson 1975-ös sorozatában már mozdulattervezőként tevékenykedett. Kezdettől fogva dolgozott az 1977-ben induló (s bőven az ezredforduló után, 2011-ben lezárult) Magyar népmesék-sorozatban, az évadok előrehaladása során egyre nagyobb feladatokat vállalva: több mint 40 epizódot jegyez társ- vagy főrendezőként. A Népmesék-sorozat mellett olyan szériák is a nevéhez fűződnek, mint a 2011-ben elkezdett A Négyszögletű Kerek Erdő és a 2013-tól készülő Cigánymesék. A kecskeméti sorozat-animációban betöltött alapvető szerep mellett Horváth Mária rövidfilmjei is a stúdió renoméját öregbítették. Egyedi filmekkel az 1982-es Az éjszakai csodái óta jelentkezik. Munkásságának ebbe a vonulatába illenek a következő művek: az Ajtó-széria egyedi filmekként felfogható darabjai (Ajtó 8 és 9, 1983; Ajtó 2 és 3, 1987), a Zöldfa utca 66 (1992), a Kis emberek dalai (1997), az Állóképek – „rajzok egy élet tájairól” (2000), a Mesél a kő (2004) és A kékruhás kislány története (2007). Az alkotó animációs munkásságát 1990-ben Balázs Béla-díjjal ismerték el, s filmjei is számos díjat nyertek. (A rendező életút-interjúját lásd a Forrás folyóirat 2016/1-es számában.)

A könyvillusztrációkkal, plakáttervezéssel és bábszínházzal is foglalkozó Horváth Mária a kecskeméti animáció azon képviselői közé tartozik, akik úgymond túlléptek a „tiszta” rajzanimációs formavilágon, s az animáció más típusait is bevezették alkotómunkájukba (hasonló ív figyelhető meg Szoboszlay Péter kecskeméti animációi esetében). A 80-as években készült rajzfilmeket a 90-es évektől kombinált animációk követik, amelyek a térbeli animációt – kiváltképp a pixillációt – keverik a grafikus animáció eszközeivel (Zöldfa utca 66), illetve rajzok és tárgyak mozgatását váltogatják (Állóképek; Mesél a kő). A 3D-s számítógépes animáció (CGI) is megjelenik az alkotói palettán a Magyar népmesék után készülő újabb szériákban, A Négyszögletű Kerek Erdő és a Cigánymesék képi világában. Veje, Tóth-Pócs Roland játszott szerepet abban, hogy Horváth Mária megismerje a 3D-s animáció lehetőségeit és azokat bevezesse művészi praxisába.

A sorozatok és az egyedi filmek kettőssége, illetve az animációs formák sokfélesége mellett az életmű nagyon is egységes: rámutathatunk vezérfonalakra, amelyek keresztülszövik Horváth Mária mozgóképes munkásságát. A mese és a költészet – szorosan nem is mindig elválasztható – két kiapadhatatlan forrása jelenti a rendező animációinak legfőbb inspirációit. A népmesék mellett visszatérő forrás Lázár Ervin mesefantáziája; a költészet és az animáció összekapcsolása jegyében pedig Horváth Mari számos alkalommal fordult konkrét költeményekhez és verssorokhoz – akár nyíltan feltüntetett tényleges adaptációként, akár rejtettebb ihletforrásként. Így találkozhatunk az életműben Weöres Sándor (Az éjszaka csodái, Kis emberek dalai), Kányádi Sándor (Zöldfa utca 66) vagy éppen Szabó Lőrinc (Állóképek) lírájával, s egy megvalósulatlan filmterv is versadaptáció lett volna, Lezsák Sándor A fészkéből kizuhant város című verse nyomán. Túl az egyes költők megidézésén, a Horváth-animációk építkezésmódja is versszerű: nem epikus jelleg szervezi őket, hanem lírai jegyeket mutatnak, a versek asszociációs szerkesztésmódja figyelhető meg bennük (ennek ellenére mégsem improvizatív a filmek kidolgozása, még a leginkább „légiesnek” tűnő filmek is átgondolt forgatókönyvön alapulnak).

A Horváth Mária-életmű animációsfilmes részének nem kevésbé elhanyagolható harmadik oldala az alkalmazott animáció, amelyben szintén maradandót alkotott a rendező – amint erről KAFF-os szignálfilmjei tehetnek tanúságot. „Egy szignálnak, egy főcímnek robbannia kell” – fogalmazott róluk a művész. A külföldön is díjazott I. Kecskeméti Animációs Filmszemléhez készített szignál, majd az 1993-as, 1996-os, 1999-es vagy éppen a 2017-es KAFF számára készített szignálanimációk is az alkotó keze munkái.

 

Az alvók karneválja

A kecskeméti animáció első nagy nemzetközi sikerét, az ottawai filmfesztivál II. díját elnyerő Az éjszaka csodái Weöres Sándor azonos című versének 8 perces rajzfilm-adaptációja. Weöres 1940-ben megjelent látomásverse egyszerre fürkészi az éjszakai várost, vezet be egy meghitt emberi kapcsolatba és tárja föl a helység lakóinak álomvilágát – s fölvonultatja e figurák álombeli alteregóit. A versszöveg halmozza az egyszerre bizarr és mosolyogtató mozzanatokat, amelyek enyhén groteszk karnevállá állnak össze.

A rajzfilm szöveghasználatának alapvető vonása, hogy a versszöveg megzenésített változata kíséri a képsorokat. A kecskeméti animációhoz a Magyar népmesék-sorozat zenei anyagaival csatlakozó Kaláka együttes előadásában hallható a szöveg, s hasonlóan a vers világában kibontakozó eklektikához, meglehetősen sokféle érzelmi húrt pendít meg a zene és az éneklés. A gyengéd, simogató, altatóba illő dúdolástól kezdve a mulatozásokhoz passzoló kurjongatásig, az önfeledt vigadozástól a csendesebb mélázásig, rengeteg érzelmi árnyalattal és vokális stílusban értelmeződnek a Weöres-sorok. Az éjszaka csodái-rajzfilmben így három alapréteg alkot egységet: Weöres eredeti szövege, annak a Kaláka által kidolgozott megzenésítése-előadása, illetve a Horváth Mária és munkatársai – mindenekelőtt Polyák Sándor operatőr és Szarvas Judit vágó – érdemeit dicsérő látványalkotás. Az éjszaka csodái vizuális kidolgozásának körülírásához érdemes fölidézni, hogy a művet milyen animációs előkép motiválta: Zdenko Gašparović rajzfilmjét, a Satiemaniát (1978) a rendező az egyik legmeghatározóbb filmélményeként aposztrofálta. A világsikerű Satiemania a nem elbeszélő jellegű animáció mesterműve, tisztelgés Erik Satie előtt: a zeneszerző zongoradarabjainak füzérére komponált hajmeresztő grafikai tour de force. Elsősorban vizuális szabadsága-szabadossága, másodsorban hangulatváltásai és hangnemkeverése formálták Az éjszaka csodáit.

A Horváth Mari-animáció legkülönösebb vizuális jegye két stíluseszköz összekapcsolásán alapul: a színek, a színes világítás és a többszörös expozíciókra, illetve átúsztatásokra hagyatkozó képhalmozás kettősén. Míg a nyitó képsorokban az éjszakai égbolt sötétkékje, az utcákon világító lámpák sárga fénye vagy éppen a szerelmespár fekete-fehér grafikája váltakozik, a későbbiekben minél jobban magukkal sodornak az éjszakai utazásukra induló álom-alakok, repülő délibáb-figurák, annál inkább kiszínesedik a látvány, s jellegzetes színkombinációkban (a lila és a sárga árnyalatai, illetve a bíbor, a narancssárga és a piros egyvelege) töltik meg a képeket. A színstilizáció elemeltségét fokozza a képek egymásba úsztatása, s ennek köszönhetően leggyakrabban felhőalakzatok előtt és mögött, alatt és fölött láthatjuk elhelyezkedni a figurákat. A kollektív álmodás élményének kifejezésére tett kísérletként is megközelíthető Horváth Mária animációja: Az éjszaka csodái alighanem egyike a legnépesebb „szereplőgárdát” felvonultató magyar rövidfilm-animációknak – folyton tovaszökkenő figurákkal teli, de szívmelengető kaleidoszkóp bontakozik a néző előtt.

A rendező egyedi filmes bemutatkozása olyan képi eszközöket is felavat, amelyek további animációiban is fontos szerepet játszanak. Ilyen mindenekelőtt a belső keretek, a belső keretezés használata: a keret itt akár még békaformát is ölthet, de gyakoribb egyes geometriai alakzatok alkalmazása – a trapéztól a téglalapig. Az animáció szabadsága-szabadossága jegyében ezek a belső keretvonalak nem stabilak, nem merevek: éppúgy lebegnek s mozognak, mint az általuk „kihasított” képeken, képrészleteken feltűnő figurák. Ez a keretezés is erősíti Az éjszaka csodái ornamentális vonásait, ahogyan később ezt az Állóképek vagy A kékruhás kislány története esetében is tapasztalhatjuk.

 

Kinyílik, becsukódik

Eredetileg nagyobb szabású vállalkozásként fogant meg az Ajtó-filmek ötlete – kereken 100 egyperces rajzfilmből állt volna a széria, melynek minden egyes tétele önálló variációt kínált volna a címre; az Ajtó-sorozat végül 26 epizódot ért meg, s egy részük magyar–lengyel koprodukcióban jött létre. Az Ajtó-filmeket számos formulaszerű kötöttség szabályozza, ugyanakkor ezek egyáltalán nem határolják le az alkotások nyitottságát, többértelműségét – sőt. Mindegyikük értelemszerűen a címadó alapelem köré épül – de hogy miként, s egyáltalán milyen ajtóról van szó, azt már filmje válogatja. Formulaszerű a kezdés: az ajtócsapódás és -nyitás hangjaihoz társulva úgy jelenik meg az adott ajtó – s egyúttal a film – száma, mintha hivatali pecsétet ütnének a felületére. Valamennyi Ajtó-film egy, legfeljebb másfél perc terjedelmű, s többnyire (ha nem is kizárólagosan) csattanószerű ötlettel végződik. Vizuális puritánságukhoz, jobbára fekete-fehér vagy monokróm grafikára építő látványalkotásukhoz a hangsáv minimalizmusa társul: elsősorban zörejeket, zajokat, hangeffektusokat tartalmaznak az Ajtó-filmek, esetleg némi zenét – tagolt emberi beszédet viszont nem.

Horváth Mária Ajtó-filmjeinek legfontosabb tétele a koncepció művészi lehetőségeit csúcsra járató Ajtó 8. A Nepp József ötletén alapuló, több díjjal is elismert film idilli képpel nyit: a hintaszékében üldögélő öreg bácsi gramofonzenét hallgat, míg macska hever az ölében. Az alvó cirmos előbb érzi a bajt: premier plán emeli ki, ahogyan felnyílik a macskaszem, s a házikedvenc ijedten rejtezik el a bútor alatt. Ezután következik be a nem látható, de annál hallhatóbb robbanás: beleremeg a lakásbelső is. Az öregúr az ajtóhoz lép, s ekkor történik a film egyetlen ajtónyitása – ez azonban legvadabb képzeletünket felülmúló következményekhez vezet. Az Ajtó 8 innen már egyetlen folyamatos beállításban mutatja meg, hogy szempillantás alatt darabokra hullik minden, a bácsi pedig – végig az ajtó küszöbén állva – a világűrben tűnik el, oldódik semmivé, zuhan a végtelenbe.

Az Ajtó 8 nyitása és zárása az enteriőr nyugalmát és a kozmosz fenségét, a zenét mint ember alkotta produkciót és a világegyetem embertelen, borzongató morajlását, a tárgyak által tagolt, lakható, emberléptékű világot és az univerzum emberésszel felfoghatatlan nagyságát köti össze. A nyolcas a végtelenséget is szimbolizálja a számmisztika szerint: kézenfekvő tehát, hogy az Ajtó 8 a világűr végtelen terébe vezet. Miként a film víziót kínál az egyéni létezés végére is – élet és halál átmenetét artikulálva –, úgy időtlen idők óta vitatott, filozófiai és teológiai fejtegetések miriádját szülő dilemmára is ráirányíthatja a figyelmet. Mert nemcsak egy bizonyos névtelen öregembernek, hanem akár a nagybetűs Embernek az univerzumban érzett magányára is rákérdezhet. (A dilemma köré szőtt fejtegetések – vagy újabb kérdések – áttekintéséhez lásd Hankiss Elemér kiváló könyvét: A Nincsből a Van felé.)

Az Ajtó 8 történelmi-politikai oldalát hívja viszont elő, ha a 80-as évek összefüggéseiben nézzük – amelyek nem csekély része máig alig vesztett aktualitásából. Gondoljunk a szuperhatalmak fegyverkezési versenyére, vagy akár a film elkészítése után három évvel bekövetkezett csernobili atomkatasztrófára: a nukleáris világvége rémképe ekkor már nem csupán tudományos-fantasztikus fikció. Ez a téma nem is hagyta hidegen a korabeli animációs filmet, s a rokon alkotások az Ajtó 8 víziójához hasonlóan a mindennapiság és az extrém krízishelyzet kettősségébe ágyazták a nukleáris fenyegetéssel kapcsolatos szorongásokat – legyen szó a kanadai Richard Condie rövid rajzfilmjéről, a The Big Snitről (A nagy bosszúság, 1985) vagy Jimmy T. Murakami egészestés angliai művéről, a When the Wind Blows-ról (Amikor fúj a szél, 1986). Az Ajtó 8 egy bizonyos időszak szorongásait lepárló művészi kordokumentumként éppúgy felfogható, mint a mindenkor érvényes végső kérdéseket fürkésző – ilyen értelemben kortalan – műalkotásként.

 

Játék, rítus, tudatáramlás

A rendszerváltás után készült Horváth Mária-filmekben jelent meg az animációs formák kombinálására épülő látványszervezés. Alighanem az 1992 tavaszára elkészült, 7 perc hosszú Zöldfa utca 66-ban mondható a legszélesebbnek a paletta, amennyiben itt eredményezi a legkevertebb látványvilágot a formakombináció. A Cartoon d’Or-díjra jelölt Zöldfa utca 66 egyfelől élőszereplős filmfelvételeket vegyít animációs képsorokkal, másfelől pedig az animációs formakészletnek is szinte valamennyi főbb lehetőségével él (leszámítva a CGI-animációt): alkalmaz rajz- és tárgyanimációt, pixillációt (az emberek animálását), valamint papírkivágások mozgatásával is operál, sőt fotóanimációs részleteket is tartalmaz. Rajzai elsősorban a színek halmozására, a „kiszíneződés” folyamatára épülnek, valamint stilizált figurákat (napgyermeket, sárkányt) jelenítenek meg. A mozgatott tárgyak között labdák és székek láthatók. A papírkivágásos animáció erősen stilizált madarakat és kevéssé stilizált, de annál titokzatosabb és kecsesebb fekete macskát egyaránt mozgásba hoz a Zöldfa utca 66-ban, s kis főhőse, a napgyermek papírkivágásos „alteregója” is többször feltűnik. A pixilláció főleg gyerekeket mozgat (de feltűnik felnőtt is, nem mellékesen Horváth Mari kollégája, az ugyancsak animációsfilm-rendező Szilágyi Varga Zoltán testesíti meg), amint kerítésen szemlélődnek vagy létrán menekülnek a fára. A fotóanimáció a rajzolt gyerekfigurák fejéhez illesztve mozgat valódi gyermekekről (így a rendező kisunokájáról) készült fotósorozatot.

A grafikus animáció eszközeit elemeltebbé, rendhagyóvá teszi, hogy a színek és a figurák elsősorban falfelületeken elevenednek meg, illetve kevesebbszer egy gyermek kezében elhelyezett rajzlapon. A legkülönösebb pedig, hogy a Zöldfa utca 66-ban valahol rajzanimáció és pixilláció közé pozícionálható az árnyékok animálása: az animációs munkafolyamat során korábban felvett árnyékokat vetítettek ki kockánként a falra – ez tette lehetővé, hogy az árnyékok és a falon megjelenő színmintázatok szinkronban mozogjanak, és hogy az árnyékkezek labdákat érintsenek. Az illúzió olyannyira jól sikerült, hogy amikor Zágrábban mutatták be a Zöldfa utca 66-ot, többen azt feltételezték, hogy a film képi világának létrehozásában számítógépes eszközök segédkeztek – pedig szó sem volt erről. A rendező és kiváló operatőre, Polyák Sándor kreativitása minden digitális segédletnél találékonyabbnak bizonyult.

A Zöldfa utca 66-ra gyakran hivatkozik Horváth Mária az egyik legkedvesebb filmjeként, melynek felettébb szokatlan formakeveréséhez több inspiráció is hozzájárult – köztük a rendszerváltás kezdeti éveinek pozitív hozadéka, a szabadságélmény eufóriája. A Zöldfa utca 66 kötöttségektől mentes, szabad levegőjű világa a történésekre, az események ívére is kihat, s ez különös kettősséget eredményez: a legarchetipikusabb mesei történetséma – a Napnak megfeleltethető hérosz születése, útra kelése, majd találkozása és küzdelme a sárkánnyal, s végül házassága a királylánnyal – felfedezhető ugyan, de bizonyos értelemben gyermekjátékként, vagy akár gyermekek által színre vitt szertartásként bontakozik ki. Utóbbit erősíti a szokatlan hangstilizáció. A film hangsávját torzított beszédhangok töltik meg: a gyerekhangok valójában Kányádi Sándor meséje, a Meddig ér a rigófütty sorait mondogatják, de beszédük visszafelé lejátszott szövegként hallható. Az eredeti szöveg ezzel értelmét veszti – pontosabban új értelmet nyer: titokzatos varázsszövegnek, rituális kántálásnak tűnik.

A rendező Zöldfa utca 66-ot követő kombinált animációi közül az Állóképek tekinthető a legsikerültebb munkának. A 6 perces filmet Szabó Lőrinc Tücsökzene-versfolyamának 9. tétele, az Egy Volt a Világ ihlette, különösen ez a sor: „Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ”. A film egyetlen állandó, pontosabban rendszeresen visszatérő eleme (akár szereplőt is írhatnánk) az alsó nézőpontból láttatott, folyamatosan hintázó kislány, akinek lengése, távolodásának s közeledésének lendülete és íve tagolja a film képsorozatait – az ő rendszeres megjelenéseire joggal utalt úgy a rendező, hogy ezek a film refrénjei, amelyek a „versszakváltásokat” is jelzik vagy előkészítik.

Nem elbeszélő jellegű mozgókép lévén, az Állóképek egymáshoz legfeljebb lazán kapcsolódó motívumok sorjázása, amelyek egy része rajzanimációval, más részük pedig tárgyanimáció által elevenedik meg – a film asszociációs építkezésmódja az emlékezésnek, a tudatáramlásnak, a gondolatok folyamának velejárója. A címadó állóképeket – a stilizált gyermek- és angyalábrázolásokat – magával sodró mozgékonyság ellenpontozza: az egyes képek elmosódása és kirajzolódása, másrészt a játékidő háromnegyedében látható belső keret vibrálása teszi lendületessé a filmet. Az állandó mozgásélmény elválaszthatatlan része a zene is. Kiss Erzsi furcsa hangulatú, babonázó muzsikáját (mint később A kékruhás kislány történetében is) halandzsanyelveken megszólaló dalok egyvelegének is föl lehetne fogni, amelyben – a képanyaghoz hasonlóan – meghatározóak az ismétlődések és a többszólamúság. A kép és a hang összjátékának eredménye, hogy a folyamatos hullámzás – avagy a hintázás-élmény – révén az Állóképek hipnotikus hatást gyakorolhat a befogadóra.

Horváth Mari az Állóképek legvégén látható képről, a Föld bolygón fekvő nőalakot mutató rajzról így fogalmazott: „Közel érzem magamhoz az utolsó képkockán látható kis figurát, ahogy csöndben fekszik a földgömbön és hallgat, és figyel, s fürkészi a csendet.” A kecskeméti animációs film egyik legegységesebb, s egyúttal – már csak a formai sokféleségnek köszönhetően is – legváltozatosabb életművét jegyző rendezőnek valamennyi munkájából éppen ez a szeretetteli és figyelmes elmélyülés tűnik ki.

 

Részlet a szerző készülő könyvéből. A kutatást a Magyar Művészeti Akadémia által biztosított Fiatal Művészek Ösztöndíja támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 14-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13688