KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
   2018/május
'68 LÁZADÓI
• Vágvölgyi B. András: Rebellis tekintet Cinéma ‘68
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 2. rész
• Ádám Péter: Godard, a rettenetes
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Múlt-fogyatkozás Kádár-kori álmok
• Csákvári Géza: Szemben a gonoszsággal Beszélgetés Bogdán Árpáddal
• Bokor Ágnes: Modernkori rabszolgaság Beszélgetés Tuza-Ritter Bernadett-tel
• Kolozsi László: Magyar forgatókönyvírók I. Nem sablonos válaszok
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Az apai árnyék kiradírozása Sebastián Lelio
JÁTÉKSZENVEDÉLY
• Borbíró András: Kockamesék Társasjátéktól a filmig
• Sepsi László: A programozó neve Ready Player One
• Herpai Gergely: Dávid Góliátban Mecha játékok és filmek
FILMTÖRTÉNET
• Gervai András: Könyvek a Mesterről Fellini – négyszer
FESZTIVÁL
• Szalkai Réka: Veszedelmes mobilok Rotterdam
• Buglya Zsófia: Látásjavító gyakorlatok Graz – Diagonale
KRITIKA
• Margitházi Beja: Szemüveg nélkül Arcélek, útszélek
• Soós Tamás Dénes: Nincs újjászületés Genezis
• Tóth Péter Pál: Sós kútba tesznek Kifutás
• Baski Sándor: A sztratoszférába és tovább Lajkó – Cigány az űrben
• Gelencsér Gábor: A tizenharmadik apostol Mária Magdolna
MOZI
• Zalán Márk: Veszett vidék
• Benke Attila: Téli fivérek
DVD
• Pápai Zsolt: Megmaradt Alice-nek
• Kránicz Bence: Marston professzor és a két Wonder Woman
• Kovács Patrik: Marshall – Állj ki az igazságért!
• Benke Attila: Gyilkolj vagy meghalsz
• Géczi Zoltán: Az idegen
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Megmaradt Alice-nek

Pápai Zsolt

Still Alice – amerikai, 2014. Rendezte: Richard Glatzer és Wash Westmoreland. Szereplők: Julianne Moore, Alec Baldwin, Kristen Stewart. Forgalmazó: Bontonfilm. 101 perc.

A disease melodrama („betegségmelodráma”) veretes hollywoodi műfaj, olyan klasszikusokkal, mint Goulding Későn jött boldogsága, Garnett Egyirányú útja vagy a Cukor-féle A kaméliás hölgy, továbbá a hetvenes évekből a Love Story, a kilencvenesekből a Las Vegas, végállomás, a kortárs érából a Fifti-fifti. Jóllehet a disease melodrama az elkerülhetetlen tragikus vég miatt kevéssé tűnik Hollywood-kompatibilis műfajnak, mégis összefésülhető az álomgyári szemlélettel, elsősorban azért, mert – miként az amerikai zsánerek zöme – nagy súlyt helyez a hős állóképességének nyomatékosítására és a rettentő kihívásokkal szembeni harcának bemutatására.

A Lisa Genova 2007-ben megjelent regényét adaptáló Megmaradt Alice-nek ehhez a tradícióhoz kapcsolódik. Középpontjában a világhírű nyelvész, Alice Howland (Julianne Moore) áll, aki egy nap rádöbben, hogy jóllehet alig múlt ötven, rettenetes jövő vár rá, ugyanis genetikailag örökölte az Alzheimer-kórt, amelynek első jeleit már tapasztalja is magán. A sztori fő stációit nyilvánvalóan a betegség határozza meg, ha tetszik, a film dramaturgja a kíméletlenül egycélú cselekményvezetést kijelölő Alzheimer-kór. A tünetmentes állapot – mint expozíció – a betegség négy stádiumával kiegészítve példás ötfelvonásos szerkezetet kínál, a drámai tétek pedig magától értetődően nőnek a filmben, azzal párhuzamosan, ahogy Alice fokozatosan elveszíti az ellenőrzést kognitív képességei felett, és lassan kicsúszik a lába alól az élete.

Bármennyire is a hollywoodi típusú filmszerkezet után kiált ez a cselekményváz, nem lehetett könnyen boldogulni vele, hiszen sok fordulat előre várható, illetve végig fennáll a veszélye annak, hogy témában rejlő érzelmesség túlcsordul, és a mozi szirupossá válik. Szerencsére azonban Richard Glatzer és Wash Westmoreland rendezőknek sikerült elkerülniük ezt a csapdát, és érzéki, míves filmet forgattak, amely itt-ott leheletfinom vizuális ötletekkel és leleményes szcenikával vagy dramaturgiai fogásokkal lepi meg a nézőt. Szép megoldás például, hogy a tereket nem egyszer kis mélységélességű (azaz csak nagyon szűk tartományban éles) kompozíciók sorában látni már a film elejétől, mintegy (előre)jelezve Alice világának beszűkülését. Izgalmas, egyúttal Truffaut 400 csapásának megidézése, Alice első pszichológusi vizitje, mikor végig az ő arca, az orvosé nem, kerül képre. Jól működő ötlet az is, hogy a játékidő közel felénél egy robbanásbiztos suspense-elem kerül a cselekménybe (a még tudatosan, de egyes pillatokban már diszfunkcionálisan működő Alice levelet ír jövendőbeli saját magának), továbbá a film színvonalát emelik a gyakran giccshatárig óvakodó, de közvetlenül az előtt megálló dialógusok („Bárcsak rákom lenne… – jegyzi meg Alice a játékidő első harmadának végén. – Nem szégyellném magam ennyire.”) A hasonló mondatokat valószínűleg senki más nem lett volna képes annyira hitelesen produkálni, mint a címszerepet adó Julianne Moore, aki egy személyben elviszi a filmet a hátán, nem véletlenül kapott Oscart érte.

Extrák: Werkfilm.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/05 61-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13661