KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
   2018/május
'68 LÁZADÓI
• Vágvölgyi B. András: Rebellis tekintet Cinéma ‘68
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 2. rész
• Ádám Péter: Godard, a rettenetes
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Múlt-fogyatkozás Kádár-kori álmok
• Csákvári Géza: Szemben a gonoszsággal Beszélgetés Bogdán Árpáddal
• Bokor Ágnes: Modernkori rabszolgaság Beszélgetés Tuza-Ritter Bernadett-tel
• Kolozsi László: Magyar forgatókönyvírók I. Nem sablonos válaszok
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Az apai árnyék kiradírozása Sebastián Lelio
JÁTÉKSZENVEDÉLY
• Borbíró András: Kockamesék Társasjátéktól a filmig
• Sepsi László: A programozó neve Ready Player One
• Herpai Gergely: Dávid Góliátban Mecha játékok és filmek
FILMTÖRTÉNET
• Gervai András: Könyvek a Mesterről Fellini – négyszer
FESZTIVÁL
• Szalkai Réka: Veszedelmes mobilok Rotterdam
• Buglya Zsófia: Látásjavító gyakorlatok Graz – Diagonale
KRITIKA
• Margitházi Beja: Szemüveg nélkül Arcélek, útszélek
• Soós Tamás Dénes: Nincs újjászületés Genezis
• Tóth Péter Pál: Sós kútba tesznek Kifutás
• Baski Sándor: A sztratoszférába és tovább Lajkó – Cigány az űrben
• Gelencsér Gábor: A tizenharmadik apostol Mária Magdolna
MOZI
• Zalán Márk: Veszett vidék
• Benke Attila: Téli fivérek
DVD
• Pápai Zsolt: Megmaradt Alice-nek
• Kránicz Bence: Marston professzor és a két Wonder Woman
• Kovács Patrik: Marshall – Állj ki az igazságért!
• Benke Attila: Gyilkolj vagy meghalsz
• Géczi Zoltán: Az idegen
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Genezis

Nincs újjászületés

Soós Tamás Dénes

A Genezis nagy súlyt emel, a romagyilkosságok következményeit kutatja.

Örökké visszatérő, de mindmáig megválaszolatlan kérdés, miért nem tud a magyar társadalom szembenézni a nagy, nemzeti traumáival, miért nem viszi be a közbeszédbe és oldja fel művészeti alkotásokban a nemzeti identitást deformáló problémákat, már csak azért is, hogy ne szolgáltassák ki a kisembert a történelmet rendre a saját érdekei mentén torzító politikának. Hiába listázták már az okokat az egészséges vitakultúra szétporladásától a nemzetkarakterológiába mélyen beleégett áldozati szerepkörhöz ragaszkodáson át a filmfinanszírozás szűkösségéig, ami egy kis ország kis piacán megnehezíti a történelmi filmek elkészítését, manapság már a kérdést feltenni is felesleges kezdeményezésnek tűnik, hiszen rövidúton fullad teljes közönybe. Ezért is üdvözlendő gesztus, hogy Bogdán Árpád annak ellenére is hozzányúlt a 2008-9-ben elkövetett romagyilkosságok témájához, hogy azt már jó pár alkotás kitárgyalta. Született róla riportokból, perjegyzetekből, tanúvallomásokból és nyomozati anyagokból rekonstruált metapróza (Vágvölgyi B. András: Arcvonal keleten – Történetek a romagyilkosságokról), a gyilkosok perét végigkövető, tárgyalótermi drámába öltöztetett dokumentumfilm (Hajdu Eszter: Ítélet Magyarországon), és az eseményeket fikcionalizáló, a társadalomban eluralkodott előítéleteket viszont tűpontosan bemutató játékfilm is, amelyet a Berlini Filmfesztivál Ezüst Medvével jutalmazott (Fliegauf Bence: Csak a szél). Bogdán az előzmények ismeretében csiszolta a koncepcióját: a gyilkosságsorozathoz vezető út feltárása (Csak a szél) és az elkövetők portréját felrajzoló tárgyalás (Ítélet Magyarországon) után a tragédia utóéletét dolgozza fel, és azt igyekszik bemutatni, milyen módokon bélyegezheti rá a hatását egy ilyen trauma a társadalom legkülönbözőbb tagjaira. Nemcsak az áldozatokra és a túlélőkre, hanem a gyilkosságsorozathoz csupán oldalágon kapcsolódó emberekre: egy sportíjászként edző tinédzserre, aki a negyedrendű vádlott barátnője, és az ügyésznőre, akinek ugyanőt, a neonáci elkövetők sofőrjeként szolgáló, de a gyilkosságokba védekezése szerint kényszer és félelem hatására belekeveredett vádlottat kéne képviselnie.

Hogy a Genezis a legjobb szándéka ellenére sem ér az elődök (és példaképek) nyomába, és nem képes átcsatornázni hármas tagolású történetébe azok megrendítő erejét, épp a széles merítés következménye. Bogdán Árpád második játékfilmje (az elsőt még 11 éve rendezte Boldog új élet címmel egy intézetis roma fiúról) addig szegez a székbe, amíg a fókuszát a romagyilkosságok áldozatain tartja. Első fejezetében, a tízéves Ricsiről szóló etapban jut a legközelebb ahhoz, hogy hiteles, belakott közeget teremtsen a közösségi disznóvágással, ahol összegyűlik a falu, hogy ha csak hitelre is, de pár kiló húst vásároljanak, vagy épp a legelő szélén tartott, hajnali focimeccsel, amelyet Politzer Péter operatőr szuggesztív képei mellett a környékbeli kutyákat lelövő és otthon elfogyasztó erdészről szőtt legendamesélés színez emlékezetessé. Ricsit édesanyja cigány mítoszokkal neveli az erdőben lakozó sárkányról, akinek a szíve hideg és fehér (a film nem tisztázza, hogy szimbolikus-e ez a fehérség, bele kell-e látnunk az előítéleteket), és csak arra vár, hogy felfalja az elcsatangoló kisfiúkat. Bogdán, aki a cigánymitológiához visszanyúló misztikus thrillerrel, A halottlátóval akarta folytatni a Boldog új élet után a rendezői karrierjét, de az MMKA összeomlása keresztülhúzta a számítását, ebben a fejezetbe dolgozhatja be parkolópályára került filmtervének egyes motívumait, és álmodhatja vászonra azt a mágikus realista stílust, amely a legközelebb áll alkotói habitusához. Ennek jegyében rendezi a romagyilkosságot is, amelynek képeit ugyan a Csak a szélhez hasonlóan koromsötétben tartja, de Fliegauffal ellentétben nem nyúl antifilmes eszközökhöz, inkább az áldozatokhoz tapadó kézikamerázással thrilleresíti a megrázó jelenetet, és a Molotov-koktélok nyomán felcsapó lángokkal festi fel vidéki pokolvízióját.

És ahová kifuttatja a túlélő kisfiú történetet, annak is van jogosultsága. Ricsinek az erőszak (és a rasszizmus) ördögi körét kell megszakítania, elnyomni a visszaélések, a megaláztatások, a sértések nyomán kiserkenő bosszút, és míg Bogdán végigjárja vele ezt az utat, erős motívumhálót sző a fiú köré, akinek apját falopásért ültetik két évre börtönbe, ő pedig már börtönből kölcsönzött ötlettel – zokniba bújtatott szappannal – torolná a sérelmeket, mintha az apák sorsa elkerülhetetlenül szállna vissza a fiúk életére. De hiába lett ez a Genezis legalaposabban megformált fejezete, a drámát elapasztó hiányosságok már itt is érződnek. Víg Mihály máskor értő kísérőzenéje a jelentős fordulópontokon túlságosan az előtérbe tolakszik, és giccsesre hangolja a drámát, máskor viszont épp ellenkezőleg, a filmnek nem sikerül felszínre hozni a jelenetben rejlő érzelmeket, mert az egyébként is esetlenül megírt párbeszédeket az amatőr szereplők monoton hangon darálják el. Mint Fliegauf, úgy Bogdán is a kisfiú szerepére talált igazán tehetséges amatőrt (Csordás Milánt, aki külsőre is hasonlít az egyik áldozatra, Csorba Róbertre), igaz, a Genezisben szótlan szerepet kapott, de létezni kivételesen hitelesen tudott a kamera előtt. Ez sajnos a további szereplőkre már nem mondható el: a profi színészek kilógnak a felvillantott közegből (Kovács Zsolt mintha egy amerikai noirból tévedt volna át cigarettájával és ügyvédi szakszlengjével), az amatőröknek pedig csupán a fizimiskájuk, az arcuk marad beszédes – a hanglejtésük kisepri az átélhető érzelmeket a dúvad veszekedésekből és a csendes szóváltásokból egyaránt.

A későbbi fejezetekben Bogdán addig a romagyilkosságok témáját éles meglátásokkal ugyan nem gyarapító, de többé-kevésbé működő stílusa összeomlik, és felszippantja a történetet a művészgiccs vákuumába. Az erőszak ciklikusságát megszakító kisfiú mellé olyan alakokat sorakoztat fel, akik csak érintőlegesen kapcsolódnak a tragédiához, belső konfliktusuk pedig még annyira sem. A sportíjász gimnazistának az abortuszáról kell döntenie, az ügyvédnőnek pedig a gyászával kell számot vetnie, és hármuk történetét az a bibliai metaforákkal aládúcolt, meglehetősen általános gondolat köti össze, miszerint a halálból új élet sarjad. Művészi értelemben viszont elmarad az újjászületés, amikor a Genezis bibliai történeteket felelevenítő stílusa öncélú szimbolizmussá válik, mert a történeteknek a dramaturgiáját nem, csupán a metaforáit dolgozza ki, és azoknál is közhellyé üresedett megoldásokat használ: a víz mélyén magzatpózba menekülő lányét, vagy az önmaga árnyékaként teperő, magát végkimerülésig edző ügyvédnő gyászában a falra vetülő árnyék képét. Bogdán első filmjének pesszimista világképét akarta pozitívba átbillenteni a Genezisben, de ebben a filmjében épp az ugrás, a gödör mélyéről feltápászkodó ember döntésének mechanizmusába nem tudott bepillantást engedni, és megmagyarázni, hogy a szakadék felé vezető úton miért rántja valaki félre a kormányt, mi játszódik le a gyász, a düh és a szenvedés intenzív megélése mellett a fejében.

Miközben az ügyetlen színészi játék és a körben forgó történet elidegenít minket a szereplők drámájától, a Genezis a közegről sem mond semmi érdemlegeset, amiben ez a gyilkosságsorozat megtörténhetett. Pedig ha volt tanulsága a Csak a szélnek és az Ítélet Magyarországon-nak, hát az az volt, hogy a rasszista indíttatású bűncselekmények soha nem légüres térben születnek. „[Ezek az esetek] a társadalom szélesebb rétegét átható előítéletek erőszakos megnyilvánulásai. A vádlottak az ún. cigánybűnözés elleni fellépés örvén adtak felmentést maguknak, hogy a cigányokat ne tekintsék magukkal egyenlő állampolgároknak” – ismerteti vádbeszédét az ügyész az Ítélet Magyarországon-ban, amelynek legmegrázóbb pillanata nem az, amikor a tanúk elemi félelmével vagy a fennhéjázó tanárként viselkedő bíró abszurd és szereptévesztő kioktatásaival szembesülünk, hanem a vádlottak egyik ismerősével, aki már a kérdést sem érti, miért lehet a tárgyalás témája az elkövetők neonáci nézetei, hiszen ugyanazt gondolják a cigányokról, mint minden normális ember: lopnak, késelnek és élősködnek a magyar nemzet testén. Ez a gondolkodásmód vezethet odáig, hogy a kiérkező rendőrök baleseti csalásként könyveljék a gyilkosságokat, a mentő a füstmérgezést jelölje meg a halál okaként, még akkor is, ha az áldozatokat sörétes puskával lőtték fejbe, és emiatt nem merik kiejteni egyesek még a cigány szót sem a tárgyalóteremben: vagy mert a szájukra sem akarják őket venni, vagy pedig mert úgyis tudják, hogy azokról van szó. Ez a tabusító, az előítéleteket meg sem kérdőjelező, a cigány-magyar együttélést nem megoldandó problémának, hanem kivágandó mételynek tekintő Magyarország az, ami a háttérbe szorul a romagyilkosságok mellé felsorolt, és így ezt a tragédiát akaratlanul is relativizáló privát tragédiák mellett a Genezisben. Bogdán Árpád tagadhatatlan jó szándékkal készítette el a filmjét, és ezt a jó szándékot igyekezett felmutatni a sorstragédiákban is – csakhogy ez nem elég az árnyoldalak és az onnan a fénybe vezető út hiteles bemutatása nélkül.

 

GENEZIS – magyar, 2018. Rendezte és írta: Bogdán Árpád. Kép: Dobos Tamás. Zene: Víg Mihály. Vágó: Politzer Péter. Producer: Ferenczy Gábor és Taschler Andrea. Szereplők: Csordás Milán (Ricsi), Cseh Annamária (Hanna), Illési Enikő Anna (Virág), Danis Lídia (Mira), Molnár Levente (Péter), Ravasz Tamás (Misi). Gyártó: Mirage Film Stúdió / FocusFox. Forgalmazó: Hungaricom. 100 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/05 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13637