KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2018/február
SZÉPSÉG ÉS SZÖRNYETEG
• Nemes Z. Márió: Akvatikus románcok Tengermélyi gótika
• Varró Attila: Varázslatos filmvilág Csoda és fantasztikum
• Huber Zoltán: Idegenszeretet A víz érintése
LUCAS-UNIVERZUM
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Kránicz Bence: Lázadóból uralkodó Brian Jay Jones: George Lucas – Galaxisokon innen és túl Lázadóból uralkodó
• Andorka György: Ki a fészekből Star Wars: Az utolsó Jedik
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: Két férfi, egy eset John Michael és Martin McDonagh
FILM + ZENE
• Géczi Zoltán: A romlás virágai A 70-es évek amerikai popkultúrája
A KÉP MESTEREI
• Gelencsér Gábor: Az objektív lírája Miroslav Ondříček (1934–2015)
MAGYAR FILMTÖRTÉNET
• Hirsch Tibor: Száguldani szép Kádár-kori álmok: autósmesék
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
KÍSÉRLETI MOZI
• Beke László: „Ő maga a csap” Maurer Dóra, mint filmkészítő
ANIMÁCIÓ
• Bokor Ágnes: Volt egyszer egy kertész Beszélgetés Tompa Borbála Eszterrel
• Barkóczi Janka: Dühös körök Teheráni tabuk
• Rudolf Dániel: Kenyérkeresők és dolgozó holtak Anilogue 2017
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Hétköznapok az Andrzej Wajda sétányon Gdynia
HATÁRSÁV
• Kolozsi László: Ikonosztáz Műcsarnok: Tarkovszkij – Emlékek tükre
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Manna Mia Egy szerelem gasztronómiája
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Minden eladó A hentes, a kurva és a félszemű
• Baski Sándor: Eltűnik hirtelen Szeretet nélkül
• Kolozsi László: Határhelyzetek Foxtrott
• Vincze Teréz: Női hangok kórusa Manifesztum
• Pethő Réka: Csábító olasz nyár Szólíts a neveden
MOZI
• Alföldi Nóra: A cukrász
• Soós Tamás Dénes: Kutyák és titkok
• Varró Attila: Insidious: Az utolsó kulcs
• Kovács Patrik: A legnagyobb showman
• Huber Zoltán: A legsötétebb óra
• Kovács Kata: Doktor Knock
• Mészáros Márton: Elit játszma
• Fekete Tamás: Viszlát, Christopher Robin!
• Vajda Judit: Én, Tonya
• Roboz Gábor: Thelma
• Baski Sándor: The Commuter – Nincs kiszállás
• Kránicz Bence: Babadook
DVD
• Bata Norbert: Chucky kultusza
• Benke Attila: A kolosszus
• Kovács Patrik: Drága Elza!
• Varga Zoltán: A kőbe szúrt kard
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lucas-univerzum

Star Wars: Az utolsó Jedik

Ki a fészekből

Andorka György

A Star Wars-franchise egyik legszimpatikusabb darabja.

 

Az utolsó jedik kapcsán óhatatlanul is felötlik az emberben a gondolat, hogy két remek filmkészítő mintha a klasszikus papírhajtogatós játék sokmillió dolláros verzióját játszaná éppen, ahol mindenki félig vakon, csak a megelőző sort látva írja a folytatást: míg J. J. Abrams megcsinálta a biztonsági játékok örök etalonját, a körülményekhez képest állítólag meglehetősen szabadjára engedett Rian Johnson készen kapott sakkfiguráival a kezében láthatóan az elvárások tendenciózus felülírását célozta meg. Ám filmje amilyen tiszteletlen, olyannyira tisztelettudó is, és végső soron sokkalta közelebb jut a Star Wars titkának megfejtéséhez, mint skatulyából kihúzott elődje.

Az Új-Hollywoodba bolondult Abramsszel szemben Johnson önreferencia helyett az eredeti szellemében (amely utóvégre a posztmodern pastiche-hibridek prototípusa volt) ismét a filmtörténettel folytat párbeszédet: a Szárnyaktól a Casablancáig terjedő konkrét idézetek mellett direktebb módon nyúl Lucas eredeti inspirációs készletéhez – a szamurájtörténetek vagy épp második világháborús bombázófilmek világa karakteres vizuális tablóvá áll össze, amire a feltehetőleg Kurosawa ihlette, lenyűgöző színdinamika teszi fel a koronát. A sűrű, kissé túlterhelt forgatókönyvbe eközben izgalmasan kitalált négyfelvonásos történetvázat rejt: az epizodikus felépítés egyfelől szintén a Star Wars gyökereire kacsint ki, a nagy érzelmi amplitúdójú, majdhogynem önmagukban is életképes blokkok azonban cselesen vannak egymásba fűzve, a párhuzamos szálakból pedig néhol szinte nolani finesszel épülnek katartikus kifutású crescendók. Johnson emellett az űropera-sorozat alapjáraton konzervatív elbeszélésmódjától szokatlan elemek behozásával is próbálkozik. A jedi-vonalon érdekesebb filmnyelvi truvájokat alkalmaz, Kulesov Moszkva–Washington montázspéldájának szellemes továbbgondolásától kezdve A vihar kapujában módjára megbízhatatlan elbeszélésekből összeálló múltbéli epizódon át az önmagát csak később leleplező flashbackig. Az ellenállók történetszálát pedig banális, de annál inkább életszagú megoldások hozzák le a földre: terveik ostoba banánhéjakon csúsznak el – két arrogáns ember kommunikációképtelensége vezet közvetetten tragédiához és az események fordulatához –, de meredek húzás önmagában az is, hogy a cselekmény középső része gyakorlatilag felesleges, kudarcos kitérőnek bizonyul, gigantikus MacGuffinnak, ha tetszik, amelynek szerepe a nagy egészben csak a legvégén pattan teljesen helyre. És bár menet közben nem találja el tökéletesen az arányokat, néhol önreflektívbe hajló humora szövetidegennek bizonyul, és egyáltalán: a klasszikus forgatókönyvírási intelmeket számos ponton feledi, annyi bizonyos, hogy az új Star Wars-fejezet fényévnyi távolságra van Az ébredő erő kiszámíthatóan unalmas, az utolsó szögig a rajongók kielégítésére tervezett nosztalgiavasútjától.

Ha vannak is egyértelmű áldozatai a túlzott ambícióknak – lásd a „kaszinóváros” dőzsölő fegyverkereskedőivel és Del Toro opportunista gazfickójával sután és didaktikusan felrajzolt, többet érdemlő motívumot, amelyet már nem igazán bírt el a szerkezet (a háború nem Jó és Rossz küzdelme, hanem önmagát fenntartó, lelketlen gépezet) –, a főszereplő hármas, Luke, Kylo és Rey útja hibátlanul van végigvezetve. És ha valami, akkor ők jelentik a lényeget, rajtuk keresztül pedig az átívelő, központi tézis: az Erő nem a jedik, az utólag idealizált, mítoszok falával körülvett szekta tulajdona – kékvérűek helyett pedig akár egy névtelen senki is válhat a Galaxis megmentőjévé. Meglehetősen radikális üzenet ez az elvileg Skywalker-sagaként aposztrofált franchise legújabb darabjától, amely minden ízében a múlthoz való viszonyulást teszi témájává, de teljesen más kicsengéssel, mint elődje. Ha Az ébredő erő a mindenkori fiúk és tanítványok terhéről beszélt, az új film az apák és mesterek terhét allegorizálja – elengedni és „azzá lenni, akit túlnőhetnek.” Az utolsó jedik egyszerre varázstalanít és talál rá újra a mese ősforrására, a saját ösvényén keresztül; temérdek hibát vét, ahogy azt a fészekből kirepülő fiókák tenni szokták, de végeredményben a legszimpatikusabb addíció a kánonhoz – legyünk hát mi is merészek – talán egészen 1980 óta.

 

STAR WARS: AZ UTOLSÓ JEDIK (Star Wars: The Last Jedi) – amerikai, 2017. Rendezte és írta: Rian Johnson. Kép: Steve Yedlin. Zene: John Williams. Szereplők: Daisy Ridley (Rey), Mark Hamill (Luke), Adam Driver (Kylo Ren), Carrie Fisher (Leia), Oscar Isaac (Poe). Gyártó: Lucasfilm / Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 152 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 15-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13537