KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2018/február
SZÉPSÉG ÉS SZÖRNYETEG
• Nemes Z. Márió: Akvatikus románcok Tengermélyi gótika
• Varró Attila: Varázslatos filmvilág Csoda és fantasztikum
• Huber Zoltán: Idegenszeretet A víz érintése
LUCAS-UNIVERZUM
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Kránicz Bence: Lázadóból uralkodó Brian Jay Jones: George Lucas – Galaxisokon innen és túl Lázadóból uralkodó
• Andorka György: Ki a fészekből Star Wars: Az utolsó Jedik
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: Két férfi, egy eset John Michael és Martin McDonagh
FILM + ZENE
• Géczi Zoltán: A romlás virágai A 70-es évek amerikai popkultúrája
A KÉP MESTEREI
• Gelencsér Gábor: Az objektív lírája Miroslav Ondříček (1934–2015)
MAGYAR FILMTÖRTÉNET
• Hirsch Tibor: Száguldani szép Kádár-kori álmok: autósmesék
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
KÍSÉRLETI MOZI
• Beke László: „Ő maga a csap” Maurer Dóra, mint filmkészítő
ANIMÁCIÓ
• Bokor Ágnes: Volt egyszer egy kertész Beszélgetés Tompa Borbála Eszterrel
• Barkóczi Janka: Dühös körök Teheráni tabuk
• Rudolf Dániel: Kenyérkeresők és dolgozó holtak Anilogue 2017
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Hétköznapok az Andrzej Wajda sétányon Gdynia
HATÁRSÁV
• Kolozsi László: Ikonosztáz Műcsarnok: Tarkovszkij – Emlékek tükre
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Manna Mia Egy szerelem gasztronómiája
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Minden eladó A hentes, a kurva és a félszemű
• Baski Sándor: Eltűnik hirtelen Szeretet nélkül
• Kolozsi László: Határhelyzetek Foxtrott
• Vincze Teréz: Női hangok kórusa Manifesztum
• Pethő Réka: Csábító olasz nyár Szólíts a neveden
MOZI
• Alföldi Nóra: A cukrász
• Soós Tamás Dénes: Kutyák és titkok
• Varró Attila: Insidious: Az utolsó kulcs
• Kovács Patrik: A legnagyobb showman
• Huber Zoltán: A legsötétebb óra
• Kovács Kata: Doktor Knock
• Mészáros Márton: Elit játszma
• Fekete Tamás: Viszlát, Christopher Robin!
• Vajda Judit: Én, Tonya
• Roboz Gábor: Thelma
• Baski Sándor: The Commuter – Nincs kiszállás
• Kránicz Bence: Babadook
DVD
• Bata Norbert: Chucky kultusza
• Benke Attila: A kolosszus
• Kovács Patrik: Drága Elza!
• Varga Zoltán: A kőbe szúrt kard
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Gdynia

Hétköznapok az Andrzej Wajda sétányon

Pörös Géza

Az új lengyel filmek többnyire a jelen problémáival foglalkoznak.

 

Mielőtt a mustra hivatalosan is elkezdődött volna, a Gdyniai Filmcentrum előtti kis téren a szemerkélő eső ellenére szépszámú tömeg verődött össze. Az emberek beszélgetés közben minduntalan egy vörös lepelbe burkolt, kissé titokzatosnak tetsző karcsú fémoszlopra meg a rajta lévő névtáblára tekintgettek. Hát ez lesz az? Tudtuk, hogy Andrzej Wajdáról neveznek el közterületet, így csak azon tanakodtunk, vajon mi lesz ráírva és hogyan néz ki? Pan Andrzej egy éve még itt volt köztünk, új filmjét ünnepeltük, most pedig megkezdődik a kulturális emlékezet intézményesülésének a folyamata. Aztán Magdalena Srokának, a Lengyel Filmintézet igazgató asszonyának, Leszek Kopec fesztiváligazgatónak és Wojciech Marczewski rendezőnek, az Andrzej Wajda Mesteriskola spiritus rectorának megnyitó szavait követően szép lassan lekerült a lepel. S miközben az esőcseppek szaporán verdesni kezdték a táblácskát, felcsendült Wojciech Kilar megindító zenéje Az ígéret földjéből. Mi pedig barátkozni kezdtünk az új térmeghatározással: Belváros. Andrzej Wajda sétány. A rituálé minden valószínűség szerint a jövőben is számos helyen megismétlődik, utcák, terek és szobrok hirdetik majd, hogy élt köztünk valaha egy filmrendező, aki lengyelként volt egyike a legnagyobbaknak. Pan Andrzejt filmek is megidézték, több róla szóló dokumentumfilmet vetítettek le, köztük a legfrissebbet, Marek Brodzki idén befejezett munkáját, az Andrzej Wajda. Az én inspirációim címűt. Ebben Wajda azokra a nagy írókra és festőkre emlékezik, akik a krakkói Szépművészeti Akadémián meghatározták vizuális látásmódjának kialakulását, akiktől elsajátította a múlt képi ábrázolásának szakmai fortélyait. Így mások mellett az író Stanisław Wyspiańskit, a festő Jan Matejkót és Leopold Löfflerrt, a történelmi realizmus Matejko utáni kiválóságát méltatja részletesen, no meg a romantikus Piotr Michałowskit, mely utóbbi A légió és a Lotna képi világának kitalálásakor hatott rá inspirálóan.

A dicsőséges múlt után most következzék a jelen. A fesztivál versenyprogramjába a válogatók tizenhét alkotást szavaztak be. Azt már a rendezvény első napjaiban érezni lehetett, hogy a filmhetet ezúttal nem a korszakos művek versengése határozza meg, hanem csupán néhány jelentős teljesítmény és egy-két figyelemre érdemes szakmunka. Ami azért kevésnek semmiképpen sem nevezhető, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy Małgorzata Szumowska, Jan Kidawa-Błoński és Krzysztof Zanussi – az utóbbi magyar részvétellel –, épp soros filmjükön dolgoznak, a zsűritag Andrzej Jakimowski pedig a varsói fesztiválra időzítette új munkája bemutatóját.

Ami a közönség elé került műveket illeti, a legtöbbjük a jelenidő, a mindennapi élet igazságait próbálta feltárni, esetenként úgy, hogy a létezés mélyebb törvényeiig eljutva, mondandójuk létfilozófiai érvényességgel bírjon. Több mint beszédes, hogy mindössze két film foglalkozott a második világháború után a kommunisták ellen tovább harcoló csoportok felszámolásával. A háború azonban a Krauze házaspárnak köszönhetően mégsem maradt ki a tematikából.

Krzysztof Krauze és felesége, Joanna Kos-Krauze – akiknek közös munkásságát olyan kitűnő, nemzetközileg is számon tartott filmek jegyzik, mint a Karlovy Varyban Kristály Glóbuszt nyert Az én Nikiforom (2004), A megváltó tere (2006) és a Papusza (2014) – hosszú éveket, összesen több mint öt esztendőt áldoztak arra, hogy a ruandai népirtás mibenlétét bemutassák. Még a témával való ismerkedés, az anyaggyűjtés elején jártak, amikor Krzysztof Krauzét halálos kór támadta meg. A rendező a betegséggel járó szenvedéstől annyira félt, hogy hazájában az eutanázia jogáért küzdő mozgalom egyik élharcosa lett. Közben leforgatták 2013-ban a Papuszát, majd hozzáláttak A madarak énekelnek Kigaliban (Ptaki ¶piewaj± w Kigali) című filmjükhöz. A forgatás hetedik napján, 2014 karácsonyának vigíliáján azonban Krzysztof meghalt, s a hatalmas vállalkozás befejezése immár feleségére hárult.

Az 1994-es ruandai polgárháború során becslések szerint közel egymillió, főként tuszi etnikumhoz tartozó ember vesztette el életét. A történészek szerint a népirtást végző hutuk mellett jelentős felelősség terhelte érthetetlen passzivitásáért az Egyesült Nemzetek Szervezetét és a nagyhatalmakat, főként Franciaországot. Van valami jelképes abban, hogy a közelmúlt egyik legvéresebb genocídiumáról most két lengyel készített filmet, akiknek hazája néhány évtizeddel ezelőtt ugyancsak népirtás elszenvedője volt.

A Krauze házaspár nem magát a felfoghatatlan és elbeszélhetetlen poklot idézte fel – bár vannak benne az öldöklés érzéki valóságát ábrázoló emlékképek –, hanem kikerülve az érzelmesség csapdáit, a traumától való megszabadulás, a kigyógyulás fájdalmas folyamatát próbálták megmutatni. A genocidium utánját. A történet két főalakja a lengyel ornitológus Anna Keller (Jowita Budnik) és a fiatal tuszi lány, Claudine (Elaine Umuhire). Anna kollégáival a keselyűpopuláció szokásait tanulmányozza, amikor a hutuk irtani kezdik a maguk között egyszerűen csupán „csótányoknak” tekintett tuszikat. Anna egy szerencsés véletlen folytán megmenti a lány életét, majd magához veszi, elutaznak Lengyelországba, s eközben azt is kénytelen lesz megtapasztalni, hogy Claudine – kinek csaknem teljes rokonsága odaveszett vagy súlyos sebeket kapott a háborúban – újrakezdése öntörvényű folyamat, amelyet a másik ember legfeljebb együttérzéssel és materiális javakkal segíthet ugyan, de szabályozni nem tudja. Ámde a segítség sem egyszerű, az ilyenkor szükséges jogi ügyintézés során a türelmét vesztő Keller azt találja mondani az egyik folyton jogszabályokkal kötözködő lengyel hivatalnoknak, hogy „a ruandai háborút pont olyan bürokraták okozták, mint maga, a különbség legfeljebb annyi, hogy azok a Sorbonne-on végeztek.” Claudine nem sokáig marad Lengyelországban, érzi, hogy csak ott remélhet gyógyulást, ahol sebeit kapta. A film elvitathatatlan értékei közé tartozik Jowita Budnik és Eliana Umuhire szereppárosa. A két színésznő Karlovy Vary után Gdyniában is elnyerte a legjobb női alakítás megosztott díját.

Persze, nemcsak külső pokol létezik, hanem belső is, ahova az ember bűnös felelőtlensége folytán belekormányozhatja magát. Lukasz Palkowskitól megszoktuk, hogy vonzalmat érez a rendkívüli teljesítményre képes karakterek iránt. Három esztendeje az Istenekben egy, az élet és a halál mezsgyéjén gyakorlatozó orvosdoktorban mutatta fel a rendkívüli teljesítményt, A legjobb (Najlepszy) egy drogozásba majdnem belepusztult fiatalember, Jerzy (Jakub Gierszał) talpra állásának történetét állítja elénk. A főhős már csaknem mindenét elvesztette, a szerelmét is, a szó szoros értelmében a sírból mászik vissza, s ha már kievickél onnan valahogy, nem áll meg a gödör peremén, hanem az emberi akarat maximumával világbajnok triatlonista, vasember lesz. Küzdelme hosszadalmas, az út egyetlen centijét sem adják ingyen, még azért is meg kell dolgoznia, hogy a tőle eltiltott lányát újra láthassa. A film főhősét a híres triatlonista Jerzy Górskiról mintázta a rendező, aki hosszú ideig drogfüggő volt, nagyon mélyről jött vissza, végül egyre-másra diadalmaskodott a versenyeken, 1991-ben pedig az Egyesült Államokban megnyerte a dupla triatlont és az Ultraman versenyt is.

A hazugságra épített magatartás, az ebből fakadó önfegyelmező szerepjátszás és az igazság összefüggéseiről szól Jagoda Szelc pszichológiai thrillere A torony. Fényes nap (Wieża. Jasny dzień), amely a legjobb elsőfilm díját nyerte el a Jerzy Antczak vezette zsűritől. Szelc egy családi ünnepet választ mondanivalója közegéül, amely a maga kötött rituáléjával csaknem kész öntőformát kínál a szerzőnek ahhoz, hogy az első pillanattól kezdve vibráló feszültséggel töltse meg a vásznat.

A színhely egy lengyel falu, itt él a negyvenes éveiben járó Mula (Anna Krotoska) a férjével, Michallal (Rafał Cieluch), a lányával, Ninával (Laila Henessy) valamint a beteg, ágyhoz kötött édesanyjával. Nagy a sürgölődés, épp Nina elsőáldozására készülnek, erre várják a rokonságot, köztük Mula nővérét, Kaját (Małgorzata Szczerbowska), bátyját, Andrzejt (Rafał Kwietniewski) és annak családját. A hősök közötti rejtett konfliktusok már a bevezető képsorokban tetten érhetők, miután megtudjuk, hogy Kaja hat évig távol volt. A rendező nem árulja el, hogy hol és miért, a falubeliek úgy tudják, valahol Németországban dolgozott idős emberek gondozójaként. Ennél is lényegesebb információ, hogy Ninának ő a vér szerinti anyja, ám erről a kislány nem tudhat, mi több, egy négyszemközti beszélgetésen Mula a miheztartás végett határozottan értésére adja testvérének, nehogy eszébe jusson beszélni arról, hol volt mostanáig, még csak ne is célozzon Ninának arra, hogy ő lenne az édesanyja, viselkedjen természetesen, de megfontoltan is, mert különben visszazavarja oda, ahonnan jött.

Kaja megjelenése egyfajta lakmuszpapírként funkcionál, arra szolgál, hogy leleplezze testvérének nagy igyekezettel kifundált, ám hazugságokra épített családi szereprendszerét. Nem vitás, a harmónia látszatának a biztosítása is sokba kerül. Ettől kezdve ugyanis Mula arra kényszerül, hogy egy biztonsági őr paranoiás gyanakvásával figyelje Kaja mozdulatait, az utóbbinak minden gesztusa féltékenységet gerjeszt benne. Ha Kaja a beteg anyjához közeledik, az is, ha tulajdon lánya felé lép, az is. Amikor aztán Mulában a feszültség a tetőfokára hág, önuralmát elvesztve támad nővérére, s azt mondja neki, hogy tűnjön el innen. A szereppárbajt Kaja viseli jobban. Tudomásul veszi leszűkített mozgásterét, nem provokálja környezetét, az emberi lélek sugárzó erejét azonban nem lehet mesterséges torlaszokkal elszigetelni. Hiába próbál a látszatok védelmében környezete felett basáskodni az idősebb testvér, Kaja passzív jelenléte is vitalizáló hatású. Ő az, kinek gyengéd simogatása „visszahozza” az életbe az addig ágyához kötött mamát, aki fölkel s gesztusaiból arra következtethetünk, hogy memóriája is megélénkül.

Jagoda Szelc jövőbeni történetként határozta meg filmjét, ezáltal a mű cselekménye egyfajta imaginárius térben rendeződik el, ahol az elbeszélő fantáziája és a valóság sajátos szimbiózist alkot. A fiatal rendező biztos kézzel aknázza ki a kétértelműség és a rejtély feszültségteremtő lehetőségét, s ebben egyik fő eszköze a szüntelenül mozgó kézikamera, amellyel Przemysław Brynkiewicz operatőr a film alapszövetét képező ideges ritmusú, vibráló beállításokat komponált. Minden kép sejtet, titkokra utal, többre és mélyebbre, mint ami épp a szemünk előtt van.

Ha a Torony egyik ismérve a műfaji sokhangúság, akkor ez a jelző fokozottan igaz Agnieszka Hollandnak Olga Tokarczuk írásából forgatott Vadnyom című művére is, amelyet a rendezőnő egyenesen a műfajok keresztezése révén fogant thrillernek, egy kritikus pedig a mágikus realista tündérmese és a törvényszéki krimi ötvözetének nevezett. Az előzőleg Berlinben Ezüst Medvével, Gdyniában pedig a legjobb rendezés díjával kitüntetett mű társalkotója a Jánosikhoz és Sötétségben-hez hasonlóan ezúttal is Holland lánya, Kasia Adamik volt. Bár a Vadnyom (Pokot) mindennek nevezhető csak politizáló filmnek nem, a dolgok állása Lengyelországban és a világon időközben úgy alakult, hogy óhatatlanul is egy lehetséges politikai értelmezési keretet vont a film köré.

A cselekmény leírása kezdődhetne úgy, hogy él valahol a Szudétákban, vadregényes hegyek között, kerek erdő közepében egy hatvan körüli hölgy, bizonyos Janina Duszejko (Agnieszka Mandat-Grabka), aki szinte semmiben sem hasonlít a legújabb idők politikái által konstruált asszonyideálokra: szingli, vegetáriánus, állatbarát, autonóm, ráadásul hisz a horoszkópokban és a templomban visszabeszél a papnak. Duszejko hajdan a közel-keleten dolgozott hídmérnökként, jól megtanult angolul, ennek köszönhetően most is tanítja William Blake nyelvét a közeli kisváros általános iskolájában. (Egyik tanítványa éppen Blake-t fordít sikerrel.) A gyerekek rajonganak érte, a felnőttek különc öregasszonynak tartják.

Janina lényének kulcsa a természet. Ebben él, ez veszi körül, de a természet nemcsak a környezetet jelenti számára, hanem minden dolgok mértékét is egyúttal. A film jelentésszerkezetében a természet és az erkölcs egymást feltételező szinonimák, a jók harmóniában élnek a természettel, a rosszak háborúban vannak vele. Az előbbi attitűd kooperatív, az utóbbi agresszív.

Hősnőnk két nagytestű kutyájával él egy gyönyörű házban, közel a cseh határhoz, ám még sincs egyedül, mert ha társaságra vágyik, hát átballag Matoga barátjához (Wiktor Zborowski), aki egyszerre pragmatikus és hozzá hasonlóan romantikus álmodozó. A félig német származású férfi súlyos sebek emlékét őrzi, de szemérmes emberként csak akkor beszél ezekről, ha ivott már néhány pohárral. (Apja megjárta a koncentrációs tábort, édesanyja pedig felkötötte magát.) Holland szerint a két embert minden karakterbeli különbözőségük ellenére összeköti a közös kulturális és nemzedéki identitás, az, ami ugyanakkor megkülönbözteti őket a „maiaktól”. Ezt a közös identitást érzékletesen fejezi ki az a jelenet, amikor a vendégként Duszejkónál idéző harmadik különccel, a szlovák rovartanász Schneider Borossal (Miroslav Krobot) kiegészülve csapnak egy jó bulit, amelyben önfeledten éneklik egykorvolt fiatalságuk híres dalát: „There is a house in New Orleans, /They call the Rising Sun”.

Ez a dal is arra ad választ, hogy Duszejko miért aktív, hogy miért érzi nyugdíjasként is azt, hogy van köze az élet dolgaihoz. Ahelyett, hogy otthon lesné a postást, szüntelenül hallatja hangját. „Olyan világban nőttem fel – mondja egyszer –, amikor az emberek forradalmi úton próbálták megváltoztatni a világot. Most mindenki beáll a sorba, elfogadja a status quo-t, de ez sem fog örökké tartani”. De nem ám; amidőn a Jupiter belép a Kos jegyébe, új ciklus kezdődik majd, új világ lészen. Állatbarát lévén, Duszejko ki nem állhatja a vadászokat. Amikor vadászat van, a lövések durva hangja valósággal sokkolja az asszonyt. A főemberek még az egyes állatfajokra vonatkozó szezonális kilövési tilalmakat sem tartják be. Ilyenkor aztán Duszejko másnap beül Szamurájnak becézett terepjárójába, feljelentést tesz a rendőrségen, amelyre rendszerint még csak nem is válaszolnak. Mint tudjuk, a vadászat a hatalmasok sportja, akik udvariatlanok és arrogánsak, úgy viselkednek, mint akiknek mindent szabad. Övék a világ, mulatságaikhoz még lányokat is hozhatnak maguknak Csecsenföldről, Ukrajnából meg Romániából. Aki konfliktusba bonyolódik velük, azt megleckéztetik. Egy nap elpusztítják az asszony kutyáit. Ő pedig hiába szalad fűhöz-fához, a hatalmasokhoz szembetűnően lojális plébános is Szent Hubertusra hivatkozva a vadászat jótékony funkciójáról beszél, s fölényesen kioktatja Duszejkót, hogy vigyázzon, mert az állatok eltemetése blaszfémia.

Mint minden mesehősnek, Duszejkónak sem csak ellenfelei vannak, hanem segítői is, mint a már említett Motoga mellett például Dyzio (Jakub Gierszal) a rendőrségen programozóként dolgozó rokonszenves, ám epilepsziával küszködő fiatalember, aki betegségét munkahelyén érthetően titkolni kényszerül, valamint szerelme, Dobra Nowina, azaz Jó Hír (Patrycja Volny). A lány a történet kezdetén még egy Wnetrzak (Borys Szyc) nevű főembernek a szeretője, ám Dyzio hűsége és kitartása végül meghozza a gyümölcsét. Egy szép pillanat: amikor elcsattan köztük az első csók, Antoni Komasa-Lazarkiewicz zenéje A rövidfilm a szerelemről szomorkás akkordjait idézi. Talán nem véletlenül, Holland hajdan Krzysztof Kie¶lowski munkatársa volt.

A játszma kimeneteléhez persze még ilyen erőviszony mellett sem férhetne kétség, csakhogy egy asztrológusnak a magasabb hatalmak is segítségére lehetnek. Történik pedig, hogy az egyik vadorzó tisztázatlan körülmények között életét veszti, s a rendőrség nem talál nyomot. Olyasmi történt volna, mint az Úr 846. évében vagy 1300-ban, amikor az állatok revansot vettek az ellenük elkövetett bűnökért? A fináléban aztán a gyengélkedő Elnök (Andrzej Grabowski) bevallja, hogy ő végzett a kutyákkal, s az őszinteség kiengeszteli Duszejkót, aki pár csepp természetes feromonnal téríti magához a férfit. A film záróképében Duszejko baráti társasága ismét teljessé válik, még két szép kutya is ott szaladgál körülöttük.

Végül essék szó a 42. Gdyniai Filmfesztivál összes Arany Oroszlánját bezsebelő, mostanáig gyakorlatilag ismeretlen Piotr Domalewski Csendes éj (Cicha noc) című alkotásáról, amely mind a zsűri, mind a kritikusok szerint a legjobb mű volt idén a tengermelléken. December 24-e valahol Kelet-Lengyelországban. Köd van és hideg. Egy busz tart valahova, rajta a húszas éveiben járó s ez idő szerint vendégmunkásként Hollandiában dolgozó Adammal (Dawid Ogrodnik), aki éppen csak Boldog Karácsonyt kívánni ruccan haza a családjához, hogy aztán az ünnep többi részét már várandós feleségével töltse.

A gazdasági migráció rövid távon hasznos és üdvös lehetőség az egyén számára, perspektivikusan nézve azonban komoly társadalmi probléma mindenütt, így Lengyelországban is. A rendező szerint miután megnyíltak a határok, a kapitalizmus logikájának megfelelően mehetünk bárhova munkát keresni, szabadságunkban áll boldogulni, de vajon számolunk-e azzal, hogy a migráns mindenütt idegen marad, sehova sem tartozik, ráadásul eredeti közösségével is meglazul a kapcsolata. Ilyen útkereszteződésben áll a Csendes éj hőse is. Adam rokonságából többen is megfordultak már nyugaton, mindazonáltal a remélt nagy egzisztenciális ugrás elmaradt, ennek ellenére hősünk őszintén reméli, hogy neki majd sikerül. Csakhogy a következő órák mindegyike elvesz valamit Adam reményéből.

A fiatalember kezében a film elejétől kezdve marokkamerát látunk, mindent rögzít, ami eléje kerül. Nemsokára gyereke lesz, azért filmezik, hogy megmutathassa majd neki, milyen volt a világ, amikor megszületett. Egy állomáson kocsit bérel. Árulkodó momentum: nincs bankkártyája, csak készpénze, tehát lúzer. A rendező számos interjújában felhívta a figyelmet arra, hogy a Visztulán túli terület az ország szegényebbik része, maga is innen való, így hát egyfajta küldetésének tartja, hogy erről a világról beszéljen.

Karácsony vigíliája a szeretet és az összetartozás ünnepe, egy filmalkotónak pedig eszményi szituáció az adott mikroközösség állapotának feltérképezéséhez. Otthon már nagy a készülődés, a híres, sok fogásból álló lengyel karácsonyi menü elkészítésének lázában az asszonyok, élükön a mamával (Agnieszka Suchora) igyekeznek kitenni magukért hogy ezáltal legalább ezen a szent napon békesség legyen a házban. A látszatok színfala mögött azonban megannyi viszály leselkedik jelenésre készen. Adam öccsével, Pawellal (Tomasz Ziętek) például nincs túlzottan jóban, a két testvér rivalizál egymással, mert Adam szeretne övéinél többé válva, végre sikeres lenni. Nem otthon, hanem Hollandiában készül vállalkozásba fogni, ezért apja (Arkadiusz Jakubik), aki valamikor maga is gazdasági migráns volt, láthatóan neheztel rá. Az idősebb fivér abban is bízott, hogy a nagyapa házának árából neki is jut valami, csakhogy a ház épp ezen az estén ég le. Valamiképp minden családtag élete kudarcokkal teli. Az apa beteg, a nagyapa alkoholista, Adam nővére rossz házasságot kötött, férje gorombán bánik vele, így aztán a két fivér a szeretet ünnepén látja elérkezettnek az időt, hogy móresre tanítsák a rossz rokont.

Akárcsak Jagoda Szelc, Piotr Domalewski is formateremtő eszközként használja a marokkamerát, amely a főhős világának dokumentálása révén egyrészt cselekményelem, másrészt a steadycammel kiegészülve folytonos mozgásban tartja a képsorokat. A bizonytalanságot sugárzó képek arra figyelmeztetnek, hogy egyetlen mozdulat, egyetlen véletlenül kipattanó szikra és vége az ünnepnek. S lám, aminek meg kell történnie, az megtörténik, a nagyapa házának film végi leégése minden hamis ábránddal leszámol.

A rendező részvéttel, együttérzéssel, de minden illúzió nélkül ábrázolja teremtményeit. Ezt a családot már csupán a vérségi kötelék tartja össze, csupán Adam és húga, a tizenéves Jolka (Maria Dębska) között alakul ki bensőséges kapcsolat. A film egyik legszebb jelenetében a kislány addig könyörög Adamnak, míg végre eléri, hogy bátyja az ő hegedülését is lefilmezze. Játékában a „Csendes éj! Szentséges éj!” dallama távoli és vágyott értékeket idéz. Később együtt mennek a templomig, ahol útjaik elválnak. A kislány bemegy az éjféli misére, mert szeret a többiekkel együtt lenni. Ez az igény, a másokkal való közösség vágya az egyetlen pozitív bizonyosság, ami reményt adhat a holnapra.

Adam viszont elindul haza. A nap folyamán elszenvedett kudarcsorozata akkor válik teljessé, amikor feleségét mással találja otthon. Így ér véget a legszebbik este egy átlagos kelet-lengyel család életében.

A Csendes éj nemcsak rendezőt avatott. A főszerepet játszó Dawid Ogrodnik az előző években nyújtott emlékezetes alakításai után (Élni jó!, Az utolsó család) immár nemzedékének egyik legjelentősebb férfiszínészévé érett. Joggal nyerte el a legjobb férfialakítás díját.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 44-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13533