KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2018/január
TECHNIKA ÉS MÁGIA
• Borbíró András: Digitális délibábok Technokrata mágia
• Hirsch Tibor: Sejtfal kontra műszerfal Fantasztikus tudomány
• Huber Zoltán: Zsugorfóliás csomagolás Kicsinyítés
FILMEMLÉKEZET
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos – 1. rész Bánky Viktor
• Godard Jean-Luc: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe Jean-Luc Godard
• Vajda Judit: Ocsúból a tiszta búzát A filmművészet története – Egy odüsszeia
ÚJ RAJ
• Roboz Gábor: A hiányzó másik Új raj: YorgosLanthimos
• Varró Attila: Trójai faló A szent szarvas meggyilkolása
FILM / KÉPREGÉNY
• Ádám Péter: „Tintin – én vagyok” Hergé papírmozija
BALKÁN EXPRESSZ
• Szíjártó Imre: Szerelmi ügyek Dušan Makavejev pályakezdése
• Balázs Attila: A magányos szervezet titka Makavejev, a rebellis
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Az ember, akit háromszor is meg lehet ölni Beszélgetés Szász Jánossal
• Zalán Vince: Csataterek Rózsa János doku-trilógiája
• Tóth Klára: „Mért ne legyek tisztességes…?” Tóth Péter Pál: A Gulyás testvérek
• Kornis Anna: Élet-minta Kármentő Éva: Muszter
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Képekbe fojtva Verzió
• Baski Sándor: A nő megfizet Sitges
• Bartal Dóra: A kapitalizmus határai Jihlava
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Jóban, rosszban Better Call Saul
KRITIKA
• Kránicz Bence: A mi fiunk A Viszkis
• Vincze Teréz: A miniszter asszony félrelép A vendégek
• Huber Zoltán: Erre tovább Legjobb úton
• Beretvás Gábor: Légembólia Életem legrosszabb napja
• Barkóczi Janka: A társalgás logikája Jöjj el napfény!
MOZI
• Pethő Réka: Fortunata
• Varró Attila: Floridai álom
• Margitházi Beja: Kutyák
• Nevelős Zoltán: Lucky
• Zsubori Anna: Loving Vincent
• Vajda Judit: Szex, ex, szerelem
• Kovács Marcell: Bőrpofa
• Kránicz Bence: Szabadulószoba
• Alföldi Nóra: Szerelem tesztelve
• Roboz Gábor: 24 óra a halálig
• Sepsi László: 68 lepedő
• Tüske Zsuzsanna: Az igazi csoda
DVD
• Pápai Zsolt: A szerelem vak
• Gelencsér Gábor: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás I.)
• Kovács Patrik: Gyilkosság az Orient Expresszen
• Kránicz Bence: Batman Kétarc ellen
• Horányi Péter: A halászkirály legendája
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Tóth Péter Pál: A Gulyás testvérek

„Mért ne legyek tisztességes…?”

Tóth Klára

Nagyhatású dokumentumfilmjeik keletkezéstörténetén kívül a Gulyás testvérek filmes odüsszeiája is kirajzolódik a kitűnő monográfiából.

 

A magyar kultúra meghatározó eleme a centrum és a periféria mindenkori viszonyrendszere, hiszen az innováció, a művészeteket megtermékenyítő újdonság nagyon gyakran a lenézett félresöpört, gyanakvással szemlélt perifériáról érkezik. A Gulyás testvérek egész életműve ragyogóan szemlélteti ezt a viszonyt, hiszen egy perifériára szorult műfajt, a dokumentumfilmet vitték be a fősodorba, ráadásul a perifériáról, a szakmán kívülről érkezve. Ennek a rendkívül gazdag, összetett, de mindig egy irányba mutató életműnek a feldolgozására nehezen lehetett volna alkalmatosabb személyt találni Tóth Péter Pálnál. Ő ugyanis nemcsak a dokumentumfilmezés rögös útját járja évtizedek óta, mint hősei, de mellesleg szakíró, kritikus is. Nem volt könnyű dolga, hiszen még élő, kortárs alkotókról írni sokszor kényes feladat, ráadásul alkotópárosról, akiknél érzékenyebb, sebezhetőbb, ellentmondásosabb művésztípus talán nincs is.

Dárday István írta laudációjában Gulyásékról a következő mondatot, amikor átvették a Magyar örökség díjat: „Gulyás Gyula és Gulyás János a magyar filmművészet olyan meghatározó alkotópárosa, akiknek életútja, filmekért vívott küzdelmei s maguk a művek a magyar vizuális kultúra minden ellentmondását, keserves küzdelmét és ragyogó mélységeit magában hordja.”

A szerző lényegében ezt a mondatot formálja könyvvé, amikor végigköveti az életművet, s a műelemzéseken túl kitér a filmek megvalósításáért folytatott küzdelemre, s a művek nem kisebb harcokkal járó utóéletére is. Természetesen nem vállalhatja föl a mennyiségileg is impozáns életmű minden darabjának bemutatását, de a hangsúlyokat többnyire a megfelelő helyekre, a bőven sorjázó remekművekre teszi.

A könyv kronologikusan követi az életművet, majd amikor elválnak az alkotók útjai, külön fejezetben tárgyalja az immár önállóan készített műveket. Gulyásék a szinte gyerekkorban kezdett amatőrfilmes lét során is a legkülönbözőbb műfajokban próbálták ki magukat a filmetűdtől a játék és dokumentumfilmen át az animációs filmig. S hogy mennyire nem időtöltés volt ez számukra, hanem tétre menő „játék”, ez kiderül már a Tanítványok című játékfilmből is, amely még felújítása kor 1999-ben is revelációként hatott. Te jó isten, mit tudtak a Gulyásék már 1967-ben! Bejutni a Színház és Filmművészeti Főiskolára, ehhez a Don Quijote-i alkatú Gulyás Gyula esetében ez persze nem volt elég, mert kellett a hely az ismerősök, barátok, káderek gyerekeinek. „Az allegorikus történet, mint arról korábban szó volt, személyes tapasztalatokon alapul, ám az alkalmazott, roppant különös filmnyelv révén messze túlmutat a kamaszlét gyötrelmeinek bemutatásán. Egy egész társadalmi rendszernek, sőt magának a zsarnokságnak lesz a parabolájává.”

Már az első emblematikus film a Vannak változások kapcsán a gyártástól a forgalmazáson át a befogadásig mindenről részletesen beszámol. A könyv kis magyar kultúrpolitika-történetnek is beillik, hiszen filmről filmre lehetőség van a hatalom ördögi működésének bemutatására, a papíron nem létező cenzúra leleplezésére. Aránytévesztést talán csak a Kísérleti iskolánál érzek, mintha a tény, hogy a filmet a mai napig nem mutatták be, személyiségi jogokra hivatkozva, kissé megnövelné a mű nimbuszát.

A könyvben a történelmi dokumentumfilmek – Magyarok az I. világháborúban, Törvénysértés nélkül, Málenkij robot – kapcsán szó esik a dokumentarizmus hallatlan jelentőségéről a társadalmi tabuk feltárásában, s ezzel lényegében a rendszerváltó tudat kialakításában betöltött fontos szerepéről is.

Gulyásék e filmek elkészítése során rendre megvívják a maguk harcát a történész társadalommal, de ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy a történelmi dokumentumfilmek, és nem csak az övéik, hanem Sára Sándor, Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza, Erdélyi János, Zsigmond Dezső oral history módszere, sok lépéssel előtte jártak a történettudománynak. A könyv következetesen szerkesztve minden részletesen tárgyalt filmnél először a dialóglistából idéz egy-egy döbbenetes részletet, mintegy kedvcsinálóként.

Habár a szerző kitűnő filmelemzéseket ír – lásd például a Szentjóby Tamás Kentaurjáról írottakat (a filmnek Gulyás János volt az operatőre) – bőven idéz a Gulyás-életmű gazdag recepciójából,elsősorban Gergely A. András történésztől, Szekfű András filmtörténésztől és Zana Ferenctől, aki elsősorban a szociográfia felől közelít az életműhöz. Külön öröm, hogy Tóth Péter Pál magyarul ír, gondolkodik s hozzáértését, tudását nem a szaktudományi zsargon használatával kívánja bizonyítani.

Olvassunk bele a könyvbe. Az első idézet Gulyásék munkamódszerének minden filmben visszatérő lényegét, a prekoncepció elvetését hangsúlyozza, azt az axiómát, hogy a filmkészítés egybeesik a megismerés folyamatával. „Döntő fontosságú alapelvként általában nem készítik elő az interjúkat, vagyis nem hallgatják meg a történeteket előre. Ezért mindig az első találkozás frissessége érződik a felvételeken, a riportalanyoknak nincs érkezésük felkészülni a „várható” kérdésekre, így az események felidézésekor valójában újra átélik azokat. A tanulságok, felismerések ténylegesen akkor és ott, a riporterrel, Gulyás Gyulával való kommunikáció során születnek meg. Ez a kommunikáció pedig adott esetben elementáris erejű. Soha, semmikor, semmilyen játékfilmes trükk, akció és hatás nem volt és nem is lehet olyan intenzív erejű, mint egy emberi arc látványa, amikor azon valami igazi, valami jelen idejű reakció tükröződik, Ez a rendkívüli erő sugárzik az első világháborút feldolgozó munkából. Amely, Sára Sándor szintén történelmi traumákat feldolgozó művei mellett, egyik első darabja volt a kisvártatva műfajjá terebélyesedő ‘beszélő fejes’ dokumentumfilmeknek”.

A másik idézet azt bizonyítja, hogy a filmkészítés milyen kiszolgáltatott a körülményeknek, mennyire meghatározó a közeg, amelyben a film készül. „A film (az Én is jártam Isonzónál (1982-86) – A szerk.) számos próbavetítésen került már történészek, szakértők, érdeklődők, értelmiségiek elé, kifejezetten azzal a céllal, hogy az alkotók visszajelzést kapjanak, s azokat megfontolva, a javaslatokat beépítve faragják egyre jobbá, egyre igazabbá, felkavaróbbá filmjüket. A Budapest Stúdiónál történt első vetítés után viszont az vált nyilvánvalóvá, hogy ezt így, ahogy van, a művészeti tanács nem képes lenyelni. Semmi empátia, semmi megértés, semmi nyitottság nem volt tapasztalható a vetítőteremben. Véleményükből kiütközött az a kellemetlen kétség, hogy akkor most mit fognak szólni egy ilyen tabudöntögető filmhez „odafönt”? Az alattvalói mentalitás itt is világosan megmutatkozott: a szellemi termékek ideológiához igazítását, a fennálló hatalom számára kellemetlen művek, gondolatok hatástalanítását aligha lehet tökéletesebben elvégezni, mint egy olyan légkör kialakításával, ahol senki sem tudhatja pontosan, hol is húzódnak a kimondhatóság határai, mi is történik igazából e határok átlépésekor. A cenzúra akkor a legtökéletesebb, ha bizonytalan rettegések, föltételezések adnak tartalmat, alakot neki. Nincs olyan erős és félelmetes ellenfél, amellyel szemben helyes taktikával, ügyességgel ne volna fenntartható a győzelem reménye. Ám ha az ember nem tudja, honnan kapja a pofont, mekkora lehet az a pofon, s ki adja – inkább eleve négykézláb közlekedik, mert onnan már nem eshet olyan nagyot.”

 Amennyire természetes, hogy 1989 előtt, Gulyásék szinte minden filmjüket a „szabadság gettójában”, a Balázs Béla Stúdióban kezdték, szinte ugyanilyen magától értetődő, hogy otthonra egy ideig a BBS vívmányait átörökítő Társulás Stúdióban leltek. A műhely inspiratív közegében készült a Ne sápadj! és a Magyarok az I. világháborúban sorozat. Kár, hogy a Társulást épp csak megemlíti a szerző, jóllehet Gulyás Gyula nyilatkozta az ott folyó műhelymunkáról: „..Mert azt nem lehet mondani, hogy egy Gombár, Schlett, Bihari – hogy csak ezt a szentháromságot mondjam – nem ér fel arra az esztétikai és szellemi szintre, mint a többi stúdiótanács. Ha nagyon rövid akarok lenni – Maxim Gorkijt idézve – ez volt ‘az én egyetemem’ a filmes és egyéb műveltség hiányainak leküzdésében.”

A kötetből kiderül, hogy az utóbbi évtizedekben, lényegében a demokrácia éveiben, elfogyott a tér a valóságfeltáró dokumentumfilm körül. A televíziós műsoridő kalodájába szorított dokumentumfilmek nem hasonlíthatóak Gulyásék klasszikus oknyomozó és valóságfeltáró műveihez. Az általuk készítettek sem. A kérdésre, hogy miért is váltak szét, máskülönben nagyon is egy irányba tartó útjaik, miért filmeznek külön, itt is keresendő a válasz.

„Önálló filmjeiben Gyula és János is ugyanarra a közösen kimunkált alapra épít mind a mai napig. Sem intuíciónak, sem szorgalomnak, sem elszántságnak nincsenek híján. Munkáikat elismertség és siker is övezi. Azt az intenzitást azonban, a megformáltságnak azt a kiérleltségét, az egyes filmeknek azt a kidolgozott egységét és árnyaltságát, amelynek párosuk szinte emblémájává vált, külön-külön csak néha voltak képesek elérni. Ebben persze közrejátszik az is, hogy – épp különválásukkal párhuzamosan – teljesen átalakult, és hátrányára alakult át a magyar dokumentumfilmes terep. A dokumentumfilmek kiszorultak a mozikból, a tévék pedig egyre csökkenő számban és egyre csekélyebb ellenértéket fizetve tartottak, tartanak igényt a műfajra. A magyar dokumentarizmus legjobb, olykor tán társadalomformáló hatást is kifejteni képes művekben gazdag korszaka, amelynek legmeghatározóbb, legkreatívabb, legbátrabb alkotói közé tartoztak – lezárult.”

Jó, hogy Tóth Péter Pál könyve emlékeztet erre a korszakra. S még jobb lenne, ha hasonlóan igényes alkotói monográfiák születnének, hogy teljes lehessen a kép. Végtére is: „a dokumentumfilm a társadalom lelkiismerete”, nem árt tudni hányadán állunk vele.

Alapos, teljességre törekvő filmográfia és bibliográfia egészíti ki a kötetet és egy DVD, a legjelentősebb művek részleteivel.

 

Magyar Művészeti Akadémia, 2017.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13489