KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
   2017/december
DETEKTÍVMOZI
• Varró Attila: Bezárt szoba Kortárs krimik
• Schreiber András: Tykwer, Alexanderplatz Babylon Berlin
• Kránicz Bence: Kopott kalap, gyűrött ballon Budapest Noir
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás: „Ne legyen rabja saját legendájának” Beszélgetés Antal Nimróddal
• Varga Zoltán: A hét törpe rémálma Nepp József (1934–2017)
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971) – 2. rész
• Cserháti Zoltán: Trükkökről és függőségekről Beszélgetés Odegnál Róberttel
• Varga Zoltán: Száll az ének képről képre Animációs Arany-adaptációk
• Barkóczi Janka: A zuglói Hollywood Filmgyári centenárium
A KÉP MESTEREI
• Gelencsér Gábor: A széntől az olajig Sven Nykvist (1922–2006)
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Beszédes dallamok, üvöltő csendek Pernecker Dávid
TÁVOL-KELETI ANIMÁCIÓ
• Lovas Anna: Távoli hangok Új raj: Makoto Shinkai
• Varró Attila: Világok határán Koreai animáció
• Sepsi László: Fogd a pénzt Jian Liu: Have a Nice Day
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Foxtrott a halállal Velence
• Huber Zoltán: Büszke befogadók Toronto
KÍSÉRLETI MOZI
• Máté Bori: Az ősélmény horrorja Stan Brakhage kísérleti dokumentumfilmjei
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Rémálomban élni Twin Peaks - 3. évad
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Horrorba fulladva Yrsa Sigurðardóttir: Emlékszem rád
• Benke Attila: A krimi megkísértése Óskar Thór Axelsson: Emlékszem rád
KRITIKA
• Kolozsi László: Hétköznapi férfiak hétköznapjai Férfikor
MOZI
• Baski Sándor: Django
• Árva Márton: Jesus
• Vajda Judit: A nőkért
• Kovács Gellért: Anyám mozija
• Alföldi Nóra: Rossz anyák karácsonya
• Kovács Kata: Eszeveszett esküvő
• Kovács Marcell: Fűrész: Újra játékban
• Roboz Gábor: A széf
• Varró Attila: Óriáskerék
• Kránicz Bence: Thor: Ragnarök
• Benke Attila: Volt egyszer egy Németország
• Barkóczi Janka: Volt egyszer egy Szíria
DVD
• Gelencsér Gábor: Robert Bresson filmjei
• Varga Zoltán: A mentőcsapat
• Pápai Zsolt: Az utolsó szolgálat
• Kovács Patrik: Ébredések
• Kránicz Bence: Az Igazság Ligája: Az új küldetés
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Távol-keleti animáció

Új raj: Makoto Shinkai

Távoli hangok

Lovas Anna

Figyelő macska-tekintet és szívfacsaró drámák egy felfelé hulló csillag pályáján.

Makoto Shinkai 2016-os filmje, a Kimi no Na Wa (Mi a neved?) az elmúlt egy évben sorra döntötte meg a japán nézettségi rekordokat, a valaha készült legnagyobb bevételű japán filmek versenyében megelőzte a korábban mindent vivő Chihiro Szellemországbant, több mint húsz hazai és nemzetközi filmes díjra jelölték, amiből tízet meg is nyert, és már J.J. Abrams is bejelentette az amerikai remake igényét. De hogyan jutott el alig húsz év alatt az egyetemről frissen kikerült videójáték-animátor a „következő Miyazaki” címig?

A Mi a neved? elképesztő nézettségi és kritikai sikere a rendezőt lepte meg a legjobban, aki kicsit még mindig csodálkozva tapasztalja, mennyivel megterhelőbb egy teljes stábot irányítani, mint egyszemélyes indie alkotóként a teljes film minden részletét egyedül kidolgozni. Bár első egészestés hosszúságú filmjét 2004-ben küldte a mozikba (Kumo no mukou, yakusoku no bashou, azaz A felhők mögött, az ígért helyen), magát csak a 2011-es Csillaghajsza (Hoshi o ou Kodomo) óta tartja rendezőnek, vagyis számítása szerint a nagysikerű a Mi a neved? a harmadik mozifilmje.

A Naganóban nevelkedett Shinkai a japán irodalom szak elvégzése után az egyik legnagyobb videójáték gyártó cégnél, a Falcomnál vállalt munkát: ő tervezte és animálta több, főleg fantasy elemekkel felturbózott erotikus-szerepjáték összekötő klipjét illetve nyitó videóját. Itt tanult bele a számítógépes animációba és ismerkedett meg a később többször is partnerévé váló zeneszerzővel, Tenmonnal. Tehetségét igazán 1999-ben mutatta meg, mikor elkészítette első önálló animációját, a Kanojou to Kanojou no Neko – Their Standing Pointst (A lány és a macskája – Kettejük nézőpontja), egy négyperces fekete-fehér rajzfilmet, melyben egy macska szinte szerelmes figyelemmel követi fiatal gazdája életét. A figyelő macskatekintet aztán a későbbiekben is fontos szerepet tölt be. A Dareka no Manazashi (Valakinek a tekintete) című 2013-as hatpercesében egy apa-lány kapcsolat elevenedik meg előttünk a család vénülő macskájának elbeszélésében; a Kanojou… remake-jeként is felfogható 2016-os Kanojou to Kanojou no Neko – Everything Flows (A lány és a macskája – Minden áramlik) minisorozat (négyszer hét perc) egy fiúcica nézőpontjából mesél a lassan önálló lábra álló lány és az anyja közötti viszonyról, magányról és felnőtté válásról; a Neko no Shuukai (Macskák gyűlése) című egypercesben pedig a felbosszantott kisállatok bosszút esküsznek gazdáik ellen. Nagyjátékfilmjeiben is minduntalan fontos szerepet kapnak a szőrös kedvencek: a Kanojou… Chobi nevű macskája visszatér a Másodpercenként 5 centiméterben, a Csillaghajszában pedig egy Mimi nevű macskaszerű lény válik ideiglenesen a hősnő familiárisává. Shinkai egy interjú kérdésére, miszerint cica-bolondnak tartja-e magát, így válaszolt: „egész életemben macskák éltek körülöttem, így aztán magától értetődő volt, hogy a filmjeim szereplőinek életében is fontos szerepet kapnak”. A mindig jelen lévő, de az események alakításából kimaradó négylábú karakterek a cuki-faktoron kívül a nézői megfigyelést hangsúlyozzák, egy olyan szerető karaktert hoznak a történetbe, akinek érzéseivel a szereplők nincsenek tisztában, de mégis vigaszt hoz a jelenlétük. Mintha Shinkai így tenne minket passzivitásunk ellenére is fontos szereplővé, akiknek a jelenléte már önmagában is garantálja, hogy a történetet elmesélhesse.

Az 1999-es Kanojou… több díjat is megnyert, ezzel bátorítva a pályakezdő fiatalt, hogy a falcomos munkák mellett saját történetein is dolgozzon. A videójátékok, klipek és reklámok világában már kipróbált animátor egy mobilcég segítségével jutott lehetőséghez, hogy nekiálljon a huszonöt perces Hoshi no Koe (A csillagok hangja) megvalósításának. Shinkai egy személyben írója, rendezője, szinkronhangja a filmnek, és máig nosztalgiával gondol vissza arra a gyötrelmesen nehéz, ugyanakkor stressz-mentes hét hónapra, amikor még az alkotás minden eleméért ő felelt. A rövidfilmben ott van minden, ami hosszú ideig meghatározta Shinkai animációs világát: már-már giccsesen szép tájak; egy fájdalmasan szép érzelmi kötelék; az idő és a távolság akadályai a kommunikációban, és a már említett Tenmon az érzelmes japán popzenéjével. Shinkai filmjeiben ugyan szinte mindig szerepet kapnak a japán tradíciók, a kulturális érdekességek (akár az irodalmi utalásokban, akár a tárgyak, épületek, városképek bemutatásában), de a Csillaghajszát kivéve nem egy modern technológiától elszigetelt, nosztalgikus világban járunk, hanem követjük – néha meg is előzzük – a világ változását. A 2002-ben elkészült A csillagok hangja tini főszereplői egy intergalaktikus háború miatt kerülnek több bolygónyi távolságra – még ha nem is szakadnak el teljesen, hiszen mobilon keresztül továbbra is tudnak emaileket küldeni. A távolság ugyanakkor folyton nő, így a levelek is egyre lassabban érkeznek meg, és a film felveti a kérdéseket, melyek aztán a mai napig meghatározzák rendezőnk világát: Meddig lehet várni valakire? Meddig leküzdhető a távolság? Létezik-e olyan, hogy „örökké”? Az elmúlt tizenöt évben újabb témák is beépültek az életműbe, de a rövidfilm alapkérdései mindvégig megmaradtak – és máig nem kaptak választ.

2004-ben még mindig a sci-fi hátteret használva írja meg Makoto Shinkai első egészestés filmjét, a Felhők mögött…-et, mely szinte folytatása lehetne A csillagok hangja történetének. Főszereplője két középiskolás fiú, aki az ország közepét elfoglaló Unió által felhúzott, ismeretlen funkciójú óriás toronyhoz akar elrepülni, és megígérik szerelmük közös tárgyának, hogy magukkal viszik az útra. A gyönyörű tájfestés, az álom-tematika és a fiatalok közötti, az idő múlásával sem halványuló erős kötelék Shinkai későbbi filmjeiben is visszatér, legtisztábban a három epizódból hatvanperces filmmé összeálló Másodpercenként 5 centiméterben (Byousoku 5 Centimeter, 2007). A tekintetüket az ég felé fordító, egymástól fényévnyi távolságban lévő szerelmesek történetét ebben a filmben mutatja be a legszívszorítóbban.

2008 változást hozott a rendező életében. A Másodpercenként öt centiméter megjelenése után egy évet Londonban töltött, ahol egyrészt új vizuális világ tárult fel előtte, másrészt továbblépett az emberek közötti kötelékeket vizsgálva. A Londonban elkezdett forgatókönyv, mely 2011-re valósult meg a Csillaghajsza című egészestés filmként, új témát hozott be, új korosztálynak, új helyszínen. Ez a film ott kezdődik, ahol Shinkai korábbi filmjei nem mertek véget érni: a veszteség után, mikor a gyászt kell elfogadni. A földalatti túlvilág, Agartha megfestése sokat köszönhet Shinkai londoni időszakának, így nemcsak Miyazaki Laputája érződik benne erősen, hanem a British Museumban tanulmányozott ősi kultúrák, a közel-keleti, indiai és dél-amerikai hatások.

Csodálatosan felfestett hátterei egyébként is külön említésre érdemesek: Shinkai és csapata a valós tokiói és vidéki helyszíneket fotók alapján, szinte teljes mértékben számítógépes technikákkal készítik el, és ebbe kerülnek be a kézzel, papírra rajzolt szereplők – akiket aztán ismét számítógéppel animálnak. Legtöbb filmjében az őszi naplemente – már a valóságban is túlzó – színei dominálnak, ez alól a 2013-as Kotonoha no Niwa (Szavak kertje) élénkzöldje a kivétel, mely a csillagok, felhők és a naplemente helyett egy esőáztatta japán kert szépségét hangsúlyozza ki. A szavak kertjében, kizárólag az esős napokon találkozik egy gimnazista fiú és egy nála jó pár évvel idősebb nő, és a két magányos szereplő a tokiói megavárosnak ebben az elszigetelt kis paradicsomában egymásra talál. Míg a Csillaghajszában inkább nyugati hatás érződik, a Szavak kertjében Shinkai olyan nemzeti tradíciókat kívánt megörökíteni, mint a japán kertépítés, a Manjósú versek, illetve a nyugati „romantika” helyett a szomorú vágyódást jelentő „koi” (tradicionális japán szó a szerelemre).

A tavalyi film, a 2016-os A neved így aztán egyrészt összegzése a korábbi életműnek, másrészt meghaladása is. Főszereplőnk egy tokiói fiú és egy vidéki lány, aki megmagyarázatlan okból néha testet cserél egymással. Először leginkább bosszantják a másikat, majd megváltoztatják a másik életét, és egy nagyon erős kötelék szövődik közöttük – ahogy azt a tradicionális japán fonatkészítő-technika, a „kumihimo” hangsúlyozott jelenléte is jelzi. A két fiatal – a Csillagok hangjához hasonlóan – a mobiljuk, és jegyzetek segítségével kommunikál egymással, ám egyszer a beszélgetés megszakad – és itt lesz más ez a történet Shinkai eddigi meséitől. Rendezőnk egészen a Szavak kertjéig kizárólag egyéni – és igen egyedi – sorsokat tárgyalt, de ez a film továbblép, és míg az első fele a korábbiakhoz hasonlóan egy egymásba szerető, de egymástól távol lévő párról mesél, egy ponton egy tragédiát szenvedő város sorsát ismerjük meg. Shinkai a szemléletmód-váltást a fukushimai katasztrófának tulajdonítja: „Mindenkire hatással volt, rám is”, mondja egy interjúban. „Szerettem volna valamiféle csodát teremteni.” Szerepel a filmben az összes korábban említett tematika – az erős érzelmi kötelékek, az idő és a távolság leküzdhetetlensége, a kommunikáció fontossága, a japán hagyományok és a szívszorítóan gyönyörű látványvilág –, ugyanakkor Shinkai mintha letudta volna a pubertás-kort, és kezdene felnőni. Filmje nemcsak kérdésekkel, be nem tartott ígéretekkel és bizonytalansággal van tele, hanem aktív szereplőkkel és konkrétan megfogalmazható célokkal, illetve rengeteg humorral. Ahogy korábban is, Makoto Shinkai az érzelmeinkre akar hatni, és most már egyre profibb eszközök állnak rendelkezésére, mind vizuálisan, mind a történetek kidolgozásában. A zsebkendőket még mindig ajánlatos a közelben tartani.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/12 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13437