KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
   2017/december
DETEKTÍVMOZI
• Varró Attila: Bezárt szoba Kortárs krimik
• Schreiber András: Tykwer, Alexanderplatz Babylon Berlin
• Kránicz Bence: Kopott kalap, gyűrött ballon Budapest Noir
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás: „Ne legyen rabja saját legendájának” Beszélgetés Antal Nimróddal
• Varga Zoltán: A hét törpe rémálma Nepp József (1934–2017)
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971) – 2. rész
• Cserháti Zoltán: Trükkökről és függőségekről Beszélgetés Odegnál Róberttel
• Varga Zoltán: Száll az ének képről képre Animációs Arany-adaptációk
• Barkóczi Janka: A zuglói Hollywood Filmgyári centenárium
A KÉP MESTEREI
• Gelencsér Gábor: A széntől az olajig Sven Nykvist (1922–2006)
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Beszédes dallamok, üvöltő csendek Pernecker Dávid
TÁVOL-KELETI ANIMÁCIÓ
• Lovas Anna: Távoli hangok Új raj: Makoto Shinkai
• Varró Attila: Világok határán Koreai animáció
• Sepsi László: Fogd a pénzt Jian Liu: Have a Nice Day
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Foxtrott a halállal Velence
• Huber Zoltán: Büszke befogadók Toronto
KÍSÉRLETI MOZI
• Máté Bori: Az ősélmény horrorja Stan Brakhage kísérleti dokumentumfilmjei
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Rémálomban élni Twin Peaks - 3. évad
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Horrorba fulladva Yrsa Sigurðardóttir: Emlékszem rád
• Benke Attila: A krimi megkísértése Óskar Thór Axelsson: Emlékszem rád
KRITIKA
• Kolozsi László: Hétköznapi férfiak hétköznapjai Férfikor
MOZI
• Baski Sándor: Django
• Árva Márton: Jesus
• Vajda Judit: A nőkért
• Kovács Gellért: Anyám mozija
• Alföldi Nóra: Rossz anyák karácsonya
• Kovács Kata: Eszeveszett esküvő
• Kovács Marcell: Fűrész: Újra játékban
• Roboz Gábor: A széf
• Varró Attila: Óriáskerék
• Kránicz Bence: Thor: Ragnarök
• Benke Attila: Volt egyszer egy Németország
• Barkóczi Janka: Volt egyszer egy Szíria
DVD
• Gelencsér Gábor: Robert Bresson filmjei
• Varga Zoltán: A mentőcsapat
• Pápai Zsolt: Az utolsó szolgálat
• Kovács Patrik: Ébredések
• Kránicz Bence: Az Igazság Ligája: Az új küldetés
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Animációs Arany-adaptációk

Száll az ének képről képre

Varga Zoltán

Arany János elbeszélő költeményei és balladái az animációsfilm-rendezőket gyakran megihlették.

„Száll a madár, ágrul ágra, / Száll az ének, szájrul szájra” – Arany János halhatatlan szavaihoz bátran hozzátehetjük, hogy képről képre is száll az ének, a költő életműve ugyanis az animációs filmet is megihlette. A Rege a csodaszarvasról nyitása például Jankovics Marcellt, aki a Magyar népmesék főcímét bevallottam a fenti sorok alapján dolgozta ki, s később az Ének a csodaszarvasról (2001) jeleneteiben is megidézte. Ugyanezen versre készített mozgóképes adaptációt Neuberger Gizella a Kecskemétfilmnél 1996-ban: azonos című alkotásában a refrénhez társított képsorokban láthatunk mozgásba hozott rajzokat (a szkíta szarvasábrázolást idéző stilizált figurákat), a film egyéb képsorai László Gyula rajzait és festményeit használják fel – állóképként.

Az Arany-szövegekre visszavezethető animációs filmek egyrészt mennyiségileg számottevőek: alighanem Arany János a(z egyik) leggyakrabban adaptált szerző a hazai animációban; másrészt pedig – és ez izgalmasabb jelenség – művei meglehetősen sokféle feldolgozásra adtak lehetőséget, értve ezen akár az alkalmazott adaptációs stratégiát, akár a felhasznált animációs formákat vagy a vizuális stílus jellegzetességeit. Különösen szembeötlő, hogy Arany az egymástól különböző habitusú és érdeklődésű rendezőket egyaránt megihlette – az elsősorban mesefilmjeiről ismert Dargay Attilától kezdve a karikaturisztikus festményanimáció remekműveit készítő Gémes Józsefig, a képzőművészeti kötődésű Lisziák Elektől a számítógépes animációval debütáló Bogdán Zoltánig. A választott Arany-művek is széles skálát fednek le: kisepikai művei – köztük két balladája – ugyanúgy képviseltetik magukat az adaptációk között, mint a Toldi-trilógia. Az Arany-animációk zöme rövidfilm, szinte valamennyien tíz perces alkotások, kevéssé meglepő módon éppen a kisepikai szövegek adaptációi: Dargaytól a Pázmán lovag (1973), Lisziáktól A fülemile (1984), Bogdántól az Edward (2009) és a Gémes-féle A walesi bárdok (2011). A mai napig a Gémes nevéhez fűződő Daliás idők (1982–84) az egyetlen egészestés animációnk, amely Arany-alkotás(ok)on alapul – a Toldi-trilógián. Minden bizonnyal különös értékkel gazdagodhatott volna az Arany-animációk sora, ha a Vízipók-csodapókot jegyző Szabó Szabolcs elkészítheti a kései Arany egyik – vagy talán a – legrejtelmesebb balladája, a Vörös Rébék animált változatát, a filmet azonban támogatás híján nem valósíthatta meg a rendező.

 

Az animált Arany

Az Arany-animációk sorát Dargay Attila Pázmán lovagja nyitja, amely a költő komikus hangolású művei közül vígballadáját választja alapjául – s ugyancsak a mulattató Arany-költemények egyikét, A fülemilét látjuk rajzfilmként kibontakozni Lisziák Elek adaptációjában. Mindkét film a karikaturisztikus animáció eszköztárát érvényesíti az adaptációs folyamat során, de más-más lehetőségeket részesít előnyben: Dargay a figuraalkotást és az ún. animációs effekteket, míg Lisziák a képi átváltozásokat.

Az eredeti Arany-szöveg Darvas Iván bűbájos előadásában hallható a Pázmán lovagban; így a narrátorhang és a képi világ párhuzamosan eleveníti meg a címszereplő komikus históriáját, amelyben Pázmán felszarvazott, pontosabban a féltékenykedést komikusan „túlpörgető” férjként és „lóvá tett lovagként” egyaránt nevetség tárgyává válik. A karikaturisztikus rajzfilmek figurastilizációs jellegzetességei – kivált a normál testarányok eltorzítása-eltúlzása, a jellemző vonások komikus hatású sűrítése – különösen Pázmán hosszúlábú, de tömzsi testének megformálásában, Éva kerekded fejformájának és sima arcfelületének kihangsúlyozásában, valamint a király helyére ültetett bolondfigura bőrének halványzöld színezésében érhetők tetten. A Pázmán lovag látványalkotásában a legfeltűnőbb mégis az animációs effektek– a történéseket nyomatékosító akcióeffektek és a villanásnyi mozgásokat kiemelő utóeffektek – szokatlanul nagy szerepe. A karakterek lépéseit, suhintását, elpüfölését és egyéb mozgásait pillanatokra megjelenő csillagok, buborékok „tűzijátéka” kíséri a képeken – mindez bizonyos értelemben anakronisztikus feszültséget eredményez a megidézett miliő és az ábrázolására szolgáló eszközök viszonyában: a lovagkori közeget a karikatúra parodisztikus szűrőjén át láthatjuk. Ezt figyelembe véve, a Pázmán lovag a Variációk egy sárkányra (1967) szellemi folytatása a Dargay-életműben, s egyúttal előzménye a rendező által írt és tervezett (de Hernádi Tibor által megrendezett) Sárkány és papucs (1989) című egészestés rajzfilmnek.

A rossz szomszédságot megéneklő A fülemile, melynek történetében Péter és Pál a madárdal „tulajdonjogán” kapnak össze, Lisziák Elek kidolgozásában számos képi poénnal kísért szatíraként bontakozik ki. A Lisziák-rajzfilm figurái megmosolyogtató alakváltozásokat produkálnak egyes snittekben, például az egyik ház a benne élő családtagokká formálódik – ez mintha új értelmet adna a „családi ház” kifejezésének is. Ám a képi humor akkor a legszellemesebb, amikor modern elemeket citál: Péter és Pál tettlegességgé fajuló összeszólalkozását focimeccsekhez dukáló szurkolás kíséri, míg az elagyabugyált Péter kalapja televíziókészülékké formálódik, amely megeleveníti a történteket (e képek nem harmonizálnak azzal, amit a néző láthatott: Arany finom iróniájára Lisziák vizuálisan is ráerősít). Végül pedig – lezárva az Arany által eredetileg nyitva hagyott sztorit – láncfűrésszel vágják ki a keserűséget hozó diófát.

A fülemile-rajzfilm legizgalmasabb vonása az, hogy magát Arany Jánost – pontosabban rajzolt, Barabás Miklós 1855-ös kőrajzából formálódó alteregóját – „alkalmazza” a képsorokon is megjelenő narrátorként. A költő játékos megidézését szolgálja még az is, hogy Arany János druszája, Gálvölgyi János szólaltatja meg a verssorokat. Az animált Arany vezeti be a filmet, amikor szinte szó szerint a tintatartójából pattannak ki versének szereplői, s később is egyazon beállításokban látható elbeszélő és elbeszélt figura, a történet terébe rendre belép az Arany-karakter is. Ezáltal Lisziák ahhoz a gazdag animációs hagyományához csatlakoztatja A fülemilét, amely a narrátor és az elbeszélt világ többirányú határátlépéseivel játszik el (ennek szisztematikus alkalmazása Macskássy Gyula Okos lány című 1955-ös rajzfilmjével jelent meg a magyar animációban). Mi több, Lisziáknál az Arany-figura nemcsak költő, narrátor, hanem voltaképpen animátor is, aki a film rajzolt képeit is a kezében tartja, s tollával nemcsak írhat – rajzolhat is. Ehhez kapcsolódóan A fülemile csak úgy sorjázza az animációtörténeti idézeteket, a Norman McLaren-klasszikus Szomszédoktól a Fleischer fivérek Ki a tintatartóból-sorozatán és a Csontváztánc Disney-klasszikusán át a Magyar népmesék nyitó főcíméig – a sorozat elindításában amúgy Lisziák is segédkezett: így válik teljessé A fülemile önreflexivitása.

 

A lovag kora

Gémes József grandiózus műve, a Daliás idők tényszerűen a János vitézzel (1973) megkezdett és a Lúdas Matyival (1976) folytatott adaptációs sorba illik, megformálása azonban markánsan egyedivé teszi: merészen szakít a nagyközönséget célzó fogalmazásmóddal, s ennek leglátványosabb velejárója az alkotó által választott formavilág. A Daliás idők festmény-animációként készült, s világszerte úttörőnek bizonyult az egészestés animációs film történetében; Gémes és csapata – élen társalkotójával, Békési Sándorral – a négy éven át készült filmhez több mint húszezer (!) festett képet használt fel. A rendező életművében felfedezhetők az előképek is: a Koncertissimo (1968) remekműve és a kitűnő Díszlépés (1970) a karikaturisztikus stílust újragondoló festményanimációk voltak. A Daliás idők felfogható e korai Gémes-filmek kiterjesztéseként – annál is inkább, mert nemcsak a festményanimációs forma, de a tömegjelenetek iránti érdeklődés is kapocs közöttük. A miliő persze drasztikusan eltérő: Arany „kilenc-tíz ember-öltő régiségben” virágzó lovagkorába vezet a Daliás idők, leginkább a 19. század végének és a 20. század elejének magyar táblaképfestészetére emlékeztető vizualitással – a Toldi, a Toldi szerelme és a Toldi estéje eseménysorát követve.

Sem a Daliás idők adaptációs megoldásait, sem festészeti kidolgozását nem fogadta osztatlan elismerés; éppen a Filmvilág hasábjain (1984/8) jelent meg két éleslátó írás, amely a film problematikus vonásaival foglalkozott, Szilágyi Ákos irodalmi adaptációként vizsgálta, Szemadám György képzőművészeti aspektusból mérlegelte. Szilágyi egyik leghangsúlyosabb kifogása – joggal – a Daliás idők narrátorszövege, amely egyrészt Aranytól idegen szöveg, másrészt magát a (filmben amúgy névtelen) főhőst teszi meg saját krónikásaként. Bár a Daliás idők véglegesített változatának valóban része a kísérőszöveg, rendezője eredetileg beszéd nélkül képzelte el, koncepciójában szó sem volt narrátorszöveg alkalmazásáról. Ez már önmagában is különlegessé teszi, tette volna a Daliás időket az Arany-adaptációk között, hiszen minden más esetben az alkotók közvetlenül felhasználják a költő eredeti sorait. A forgalmazás jóváhagyása érdekében, a Műsorpolitikai Bizottság elvárásainak megfelelően került végül a filmbe szövegkíséret – a hangréteg hiába segíti a látottak követését, az összhatást sajnos kétségkívül gyengíti.

Gémes deklaráltan nem Arany műveinek hűséges megfilmesítését ambicionálta, hanem saját Toldi-vízióját kísérelte meg vászonra álmodni. A Daliás idők három, számos szempontból jelentős különbségeket mutató elbeszélő költeményt olvaszt magába; ebből ered a film sokszor felrótt – más tényezők által a vizuális kidolgozásban is érvényesülő – egyenetlensége, amit jól érzékeltethet a trilógia részeinek elrendeződése. Míg a Toldi cselekményének átvétele, megőrződése a legteljesebb a filmben (az első félóra anyagát adja), addig a következő negyven percben a Toldi szerelme szerteágazó és meglehetősen elnyújtott cselekményvezetése lényegesen lerövidül (olyan epizódok maradnak ki, mint például Rozgonyi Piroska tetszhalála, találkozása a kriptában Toldival, valamint a hős nevének bemocskolása a sírrablás bűntettével), s végül a Toldi estéjét éppen csak megidézi az utolsó tíz perc. A Toldi estéjének e minimalizálódása már csak azért is meghökkentő, mert Zalán Vince megfontolandó felvetése szerint (Filmvilág 2013/7) Gémes alighanem az idős Toldi alakjával azonosult volna, de „megtorpant ebben az azonosulási folyamatban”. Zalán találóan „kelet-európai torzóként” emlegeti a Daliás időket, de legalább ilyen indokolt volna „beteg nagy filmként” utalni rá. François Truffaut használja ezt a fogalmat legendás Hitchcock-interjúkötetében, s a nagy rendezők „elvetélt remekműveit”, félresikerültségük ellenére is jelentős alkotásait érti alatta – amelyek az igazi cinéfilek számára olykor becsesebbek is, mint a makulátlan mesterművek. Gémes rendhagyó Arany-adaptációja, a Daliás idők minden bizonnyal a magyar animáció egyik „beteg nagy filmje”.

 

A bárdok szelleme

A kortárs animációból sem hiányoznak az Arany-adaptációk, de míg egyikük harmonizál a „korszellemmel”, a másik szándékoltan ódivatúnak hat. Ezt a kontrasztot határozottan fölerősíti, hogy egyazon szöveg, A walesi bárdok feldolgozásairól van szó: választott formáját és vizuális eszközkészletét tekintve úgyszólván a posztmodern szellem szülötte Bogdán Zoltán Edwardja, míg Gémes József mintha a Daliás időket folytatta volna saját A walesi bárdok-változatával – ezúttal az életművet lezáró festményfilmmel gyarapítva az Arany-adaptációk palettáját.

Bogdán előzőleg olyan jelentős CGI-animációk közreműködője volt, mint a Maestro (2005) és az Ergo (2009), s a KGB stúdióban készült Edward is a számítógépes animáció stilizációs eszközeinek dús tárházát kínálja. Az Edwardban hiába hangzik el Arany szövege – Kárpáti Tibor előadásában –, s hiába követi a cselekmény az eredeti balladát, a legfeltűnőbb mégis az Arany-műtől – látszólag – teljesen önálló életet élő különleges látványvilág, amely egyszerre eklektikus és szimbolikus, legyen szó a figurák, a tárgyi világ vagy a terek megformálásáról. Fehér-szürke leigázottak és pirosban-vörösben léptető s vágtató hódítók, szellemszerűen gomolygó bárdok és kőtömbként araszoló katonák népesítik be az Edward világát – a címszereplő bankárnak vagy brókernek inkább beillene, mint királynak –, s az elnyomók közegét a világot Las Vegas-szá változtató kaszinó- és pénzszimbólumok borítják be. Bogdánnál teljesen rendszerszerűvé válik az anakronizmus a film vizuális világában, ezért nem csoda, hogy többek szerint elveszett a filmből Arany szelleme és a walesiek drámája (lásd Muhi Klára fesztiválbeszámolóját: Filmvilág 2009/9). De ahogyan az Arany-szöveg lehetővé teszi, hogy A walesi bárdokat a levert szabadságharc utáni Magyarországra vonatkoztassuk, úgy az Edward is különböző korok összekapcsolásával körvonalazza a saját korára adott reflexiót: a pénzközpontú világ látleleteként és a (talán) még mindig lehetséges lázadás víziójaként értelmeződik a bárdok balladája. Bogdán Zoltán szikrázó Edwardja az egyik legbátrabb és legihletettebb adaptáció a magyar animációs film történetében.

Gémes Kecskeméten készült változata – a forgatókönyvet a rendező Jankovics Marcellel együtt írta – minden tekintetben az Edward szöges ellentéte. A ballada cselekményét és látványelemeit pontról pontra követi (itt Sinkovits Imre előadásában hallható a vers), s A walesi bárdok soraihoz asszociálható középkori miliőt kínál a képalkotás. Gémes animációja tehát alázatosan ragaszkodik a forráshoz, még a költő arcképét és aláírását is feltünteti, valamint azt a lábjegyzetet, amelyet maga Arany illesztett a művéhez. A film mégsem merül ki az Arany-sorok hűséges animációs tolmácsolásában. Gémes adaptációjának legpezsdítőbb vonása a tűz megjelenítése; természetesen ez is az Arany-szövegre vezethető vissza, de ahogyan Gémes a figurákhoz társítja, illetve a képi stilizáció fokozására – egyúttal szimbolikus tartalmak kifejezésére – használja a tüzet, azzal szuverén művészi utat is bejár. A walesi lakoma hátterében még Edward mögött égő kandallótűz valóságos tűzfüggönnyé válik a király körül, miután máglyára küldi a bárdokat; a kettős expozíció révén fátyolszerűen lobogó lángnyelvek érzékeltetik, hogy a tűz Edwardot is elemészti, bűne visszaszáll reá – a walesi bárdok szelleme mindig kísérteni fogja a zsarnok(ság)ot.

Az írás az Emberi Erőforrások Minisztériuma Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjának támogatásával készült.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/12 23-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13425