KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
   2017/november
MAKK KÁROLY
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971)
A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
• Parragh Ádám: Diszkrét zendülés Az elnyomás allegóriái
• Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda Szárnyas fejvadász 2049
• Zalán Márk: Gyógyító határátlépések Denis Villeneuve
A KÉP MESTEREI
• Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró Néstor Almendros
HANEKE
• Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul Haneke és a thriller
• Baski Sándor: A burzsoázia fantomja Happy end
JEANNE MOREAU
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm Jeanne Moreau (1928-2017)
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kolozsi László: Budapest Confidental Beszélgetés Gárdos Évával
• Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ Beszélgetés Buvári Tamással
MAKK KÁROLY
• Gelencsér Gábor: Keretjáték Makk modernizmusa
KÖNYV
• Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig Király Jenő: A mai film szimbolikája
PANORÁMA
• Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában A mai katalán film
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: A megoldás: empátia CineFest – Miskolc
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Fagypont alatt Jo Nesbø: Hóember
• Sepsi László: Hidegítés Hóember
KRITIKA
• Jankovics Márton: A történelem fekete doboza Aurora Borealis – Északi fény
• Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei Szeretföld
• Nevelős Zoltán: A pokol kapuja Megtorlás
• Ádám Péter: A zseni árnyékában Rodin
MOZI
• Baski Sándor: Rögtönzött szerelem
• Huber Zoltán: Suburbicon
• Benke Attila: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják
• Kovács Kata: Salamon király kalandjai
• Roboz Gábor: Hét nővér
• Barkóczi Janka: Vakrandim az élettel
• Kránicz Bence: Egyenesen át
• Rusznyák Csaba: Boldog halálnapot!
• Fekete Tamás: Dzsungel
• Andorka György: Űrvihar
• Vajda Judit: Madame
• Varró Attila: 120 dobbanás percenként
DVD
• Gelencsér Gábor: Valahol Európában
• Pápai Zsolt: Öt könnyű darab
• Kránicz Bence: Batman és Harley Quinn
• Kovács Patrik: Tagadás
• Pápai Zsolt: Közöttünk az űr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Haneke

Happy end

A burzsoázia fantomja

Baski Sándor

Haneke új filmje egyszerre összegzése és lábjegyzete az életműnek. A felforgatásból rutin lett, a tragédiából komédia.

Valószínűleg senki nem ütközött volna meg rajta, ha 2012-ben Haneke követi Tarr Béla példáját és lezárja rendezői pályafutását. Ahogy A torinói ló az elsötétülés filmje és egy végpont elérése volt, úgy jutott el a kortárs osztrák film legnagyobb alakja is a teljes kilátástalanság nyugtázásáig a Szerelemben. Van-e még tétje a nagypolgárság pitiáner önbecsapásait taglalni – sokadszorra –, ha egyszer már a lét végső kérdéseit is feltettük?

Haneke igennel válaszolt, és visszatért ahhoz a világhoz, amelyet a legjobban ismer. Más-más névvel, de a Happy End diszfunkcionális családjának szinte minden tagjával találkozhattunk már az életműben, legyen szó a családi építőipari céget vezető jéghideg matriarcháról (Anne szerepében Isabelle Huppert), a kettős életet élő mintatestvérről, Thomasról (Mathieu Kassovitz) vagy a szociopata hajlamokat mutató unokahúgról (Fantine Harduin).

Az egyéni krízisek ezúttal is hűvös precizitással közvetített tragédiák apropóján kerülnek felszínre: a tékozló fiúnak, Pierre-nek köszönhetően súlyos baleset történik az egyik építkezésen, és ezzel a burzsoá státuszt, illetve a felszínes családi idillt szavatoló cég jövője is veszélybe kerül. Miután a nyitó totálképen – illetve annak egyik sarkában – megmutatja a balesetet, Haneke elkezdi még egyszer a filmet, és ezúttal egy mobiltelefon kamerájának függőleges felvételét nézhetjük vagy öt percen át. A videó készítője, akiről később kiderül, hogy egy kamasz kislány, a saját anyját rögzíti titokban, és közben chaten kommentálja, nem kevés gúnnyal, a látottakat. A nő később gyógyszertúladagolással kórházba kerül, Eve pedig az apjához, Thomashoz, aki már új feleségével él Anne calais-i villájában. A lány nyugtalanító közönnyel veszi tudomásul, hogy költöznie kell – Haneke nem mondja ki, csak sejteti, hogy ő mérgezhette meg az anyját –, egyedül leépülőfélben lévő nagyapja (Jean-Louis Trintignant) iránt mutat érdeklődést, aki bizalmába avatja, majd megkéri, hogy segítsen neki meghalni.

Ahogy egyetlen főszereplője, úgy határozott fókusza sincs a filmnek – mintha egy tehetséges Haneke-epigon próbálná kipipálni a rendezői védjegylista összes tételét az elidegenedéstől a képmutatáson át a kommunikációképtelenségig, egy-egy jelenet erejéig konkrétan megidézve az életmű fontosabb tételeinek központi motívumait. Így kerülnek elő újra a normalitás kulisszájával elfedett szexuális elhajlások (A zongoratanárnő), a kényszerű, bűntudatos szembesülés az idegenséggel (Rejtély), a halálvágy (A hetedik kontinens, Szerelem) vagy a technika, mint az elérzéktelenedés (segéd)eszköze (Benny videója).

Haneke meggyőzően mondja fel saját magát, de új nézőpontot csak akkor emel be, amikor a kommunikációs csatornák változására reflektál. Nem csak azért mutatja hosszú perceken át a különféle kijelzőket, hogy belepillanthassunk a szereplők rejtett vágyait feltáró diskurzusokba – feszültséget is generál. Sokáig nem tudhatjuk, ki az üzenetek címzettje vagy feladója, ami alkalmat kínál a találgatásokra – egy házasságtörő viszonyról értesülünk így –, a rendező ugyanakkor az online kommunikáció személytelenségét és tétnélküliségét is kommentálja ezzel a módszerrel. A másik felfrissített motívum a migrációé: Haneke a kelleténél talán didaktikusabban nyúl a témához, amikor a társadalmi szolidaritásra kérdez rá – a bűntudattól egyre jobban bekattanó Pierre az anyja megkérdezése nélkül menekülteket invitál a puccos családi fogadásra –, de tekintve, hogy a történet Calais-ban, a migránsválság legnagyobb európai gócpontjában játszódik, adekvátnak tűnhet a direktebb megközelítés.

Nem kétséges, hogy a 75. évében járó rendező megőrizte szellemi nyitottságát, de nem véletlen az sem, hogy a Cannes-i Filmfesztiválon a hasonló személyes és társadalmi élethazugságokat boncolgató Östlund-film vitte el az Arany Pálmát; A négyzet frissebb, provokatívabb és előremutatóbb, vagyis pont olyan, mint a Furcsa játék vagy A zongoratanárnő volt annak idején.

A Happy Endnek ugyanakkor „mentsége” is van: a humor, amely átütőbb, mint a rendező bármelyik korábbi filmjében. Legjobb pillanataiban a tragédia buñueli komédiába fordul át, mintha Haneke a Szerelemmel mégiscsak elérte volna azt a végpontot, ami után az álarcokat viselő, kisstílű figurákat nem tudja többé komolyan venni.

 

HAPPY END (Happy End) – francia-osztrák-német, 2017. Rendezte és írta: Michael Haneke. Kép: Christian Berger. Szereplők: Isabelle Huppert (Anne), Jean-Louis Trintignant (Georges), Mathieu Kassovitz (Thomas), Fantine Harduin (Eve), Franz Rogowski (Pierre), Toby Jones (Bradshaw). Gyártó: Les Films du Losagne / Wega Film / X_Filme. Forgalmazó: Cirkofilm Kft. Feliratos. 107 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/11 27-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13413