KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
   2017/augusztus
HOLLYWOODI RENESZÁNSZ
• Pápai Zsolt: Vérpatronos forradalom A Bonnie és Clyde és a filmtörténeti hagyomány
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A tökéletlen szemtanú Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 1. rész
EVOLÚCIÓ
• Nemes Z. Márió: A természet mauzóleuma Majom/ember/evolúció
• Varró Attila: Szellem a hálóban Mutáció és szuperhősök
• Sepsi László: Képvadászok Kortárs természetfilmek
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Orosz Anna Ida: Álomszerű szemüvegen át Dargay Attila (1927–2009)
• Varga Zoltán: A piros gombolyag útja KAFF 2017
HORROR/THRILLER
• Orosdy Dániel: Újabb történetek Piroskáról és a farkasról Ira Levin és a mozi
• Benke Attila: Menekülés a konvenciók elől Új raj: Karyn Kusama
• Varga Zoltán: Félresikerült feltámasztások Stuart Gordon lázálmai
TELEVÍZÓ
• Lakatos Gabriella: Asszonyok a teljes eltűnés szélén Viszály: Bette és Joan
• Pernecker Dávid: Hatás alatt álló nők A szolgálólány meséje
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Párbeszédek, monológok Győrffy Iván: Az élet kísértése – Filmek könyve
• Kránicz Bence: Beavatottak Fantasztikus világok
FILM / REGÉNY
• Bayer Antal: Bolygók és korok Valérian-képregények
KRITIKA
• Kránicz Bence: Egyirányú utca Új autós filmek
MOZI
• Vajda Judit: Én és a mostohám
• Pethő Réka: Minden, minden
• Barkóczi Janka: Ötven tavasz
• Kovács Kata: Szerelmes sms
• Huber Zoltán: Stratton
• Benke Attila: Az ígéret
• Baski Sándor: Totál gáz
• Kránicz Bence: A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja
• Varró Attila: A szerencse háza
DVD
• Pápai Zsolt: A homok alatt
• Benke Attila: Rambo 1-3.
• Varga Zoltán: Lúdas Matyi
• Vízkeleti Dániel: Hullámok hercege
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Valérian-képregények

Bolygók és korok

Bayer Antal

Tér/idő kalandok a Valérian-univerzumban.

 

Az eleinte a Linus művésznevet használó Pierre Christin és a nevét gyakran rövidítve, „Mézi”-ként szignáló Jean-Claude Mézières szinte véletlenül csöppent bele a képregénybe. Barátságuk gyermekkorukból származik: az egyaránt 1938-ban született fiúk a második világháborús bombázások idején ugyanazon az óvóhelyen húzták meg magukat szüleikkel. Ezután ugyan egy időre elvesztették egymást szem elől, ám amikor Mézières iparművészeti tanulmányait egy bizonyos Jean Giraud-val közösen végezte, óhatatlanul belekerült a fiatal rajzolók számára akkoriban jó pályakezdési lehetőséget biztosító képregénylapok vonzáskörébe, és véletlenül összefutott az immár bölcsészhallgató, irodalmi pályában gondolkodó Christinnel. Közös érdeklődési területeik (mozi és jazz) révén elhatározták, hogy együtt fognak dolgozni.

Miután Mézinek egy folytatásos története kedvező fogadtatásban részesült a Pilote-nál, a főszerkesztő, René Goscinny (az Asterix- és Lucky Luke-képregények írója) nyitott volt arra, hogy meghallgassa a fiatal rajzoló ötletét egy saját sorozatra. Mivel kedvenc zsánerét, a westernt Giraud már lefoglalta magának a Blueberryvel, némi töprengés után az SF-rajongó Christin ötletét prezentálta. Pont jókor, hiszen 1967-ben a tudományos-fantasztikus műfaj kezdett divatba jönni Franciaországban. Személyes ízlését bölcsen félretéve Goscinny rábólintott. Helyesen tette, hiszen a Valérian lett az újság hosszú történetének egyik legsikeresebb sorozata. (Magyarul egyetlen, rövidebb epizód jelent meg a Metagalaktikában.)

A képregény indulásakor a „Valérian, agent spatio-temporel” címet viselte, amiből egyből tudni lehetett, hogy hősünket mind a világűrben, mind más történelmi korokban várni fogják a kalandok. Először utóbbira került sor, a Valérian contre les mauvais rêves (Valérian a rossz álmok ellen) a középkorba vezetett. 2720-ban az Arcturus kettős csillagának 18. bolygóján Valérian éppen egy „matematikai szobor” elkészítésén dolgozik, amikor riasztást kap Galaxityből, a galaktikus birodalom központjából: egy vezető technokrata, bizonyos Xombul engedély nélkül elvitt egy időgépet. Valériant küldik utána a 11. századba, hogy kiderítse, miben mesterkedik, majd hozza is haza magával a renitenst.

Valérian azonnal bajba kerül, amikor egy elvarázsolt erdőben rossz helyen tér nyugovóra, és egy óriási falevél fogságában ébred. Szerencséjére éppen arra jár egy helybéli lány, aki kiszabadítja – és onnantól kezdve mindvégig mellette marad. Laureline-t meglepő módon kevés dolog lepi meg, nem jelent számára különösebb gondot elfogadni, hogy új barátja a jövőből érkezett, és bár a főgonosz átmenetileg unikornissá változtatja, helyismeretének és találékonyságának köszönhetően hasznos társnak bizonyul a kissé Gyűrűk Ura jellegű kalandban. A történet végén Valérian magával viszi Laureline-t, aki egy okos gép segítségével pillanatok alatt mindent megtanul Galaxityről.

Noha az eredeti terv szerint Valérian egyedül vágott volna neki a következő kalandjának, az olvasói levelekből kiderült, hogy Laureline igen nagy népszerűségnek örvend. Maradhatott, ami némi túlzással képregénytörténeti momentum is egyben.

A legtöbb kalandos képregénysorozat főszereplőjének van állandó társa. Tintinnek Milou (majd később Haddock kapitány), Batmannek Robin, Asterixnek Obelix, Dylan Dognak Groucho. Ha nem lenne, hőseink még többet monologizálnának, vagy pedig folyamatosan narrációs szövegekkel kellene magyarázni, mit miért csinálnak. A címszereplő és kísérője közötti kapcsolat sokszor meg is ragad ezen a szinten – ezt a szerepet nevezik a drámatörténetben confident-nak, avagy „bizalmasnak”. Horatio a Hamletben, Philinte A mizantrópban csak azért lép színre, hogy barátjával társalogjon. A protagonista és bizalmasa viszonya túlnyomórészt alárendelt, a főhős okosabb, erősebb, bátrabb, kezdeményezőbb, anyagilag is függetlenebb, nem egyszer főnöke vagy feljebbvalója társának. A főszereplő bizalmasa többnyire férfi, az állandó barátnő (ha van, mint Supermannek Lois Lane) nem aktív résztvevője a kalandoknak. Laureline azonban már első megjelenésekor bizalmasként szerepel, hamar társa, majd élettársa lesz a címszereplőnek, és miután lépésről lépésre felnő mellé, egyre inkább átveszi a kezdeményezést.

Laureline karakterének fejlődése beleillik abba folyamatba, amelyet Jean-Claude Forest indított el erotikus SF képregényfigurájával, Barbarellával (akit a mozivásznon Jane Fonda alakított). Nem sokkal később követték Guy Peellaert popartos stílusú képregényei, a Jodelle (Sylvie Vartan arcvonásaival), majd Pravda la Survireuse, akihez egy másik népszerű énekesnő, Françoise Hardy szolgált modellként.

Nem kétséges, hogy jelentős részben Laureline-nek köszönhetően került be a Valérian a Pilote nagyágyúi, vagyis azon sorozatok közé, amelyeknek az epizódjai folyamatosan futottak a lapban. Hamar rátalált a stílusára (enyhén karikírozott emberalakok, fantasztikus űrlények, látványos díszletek és jelmezek) és a hangnemére, amelyben az izgalmak mellé Christin ügyesen adagolta a szatirikus társadalomkritikát, Mézières pedig a műfajparódiát. Az első három, kissé még tapogatózó, rövidebb (28-30 oldalas) rész után az űropera irányába nyitott a szerzőpáros, és ahogy maga Mézières említette egy interjúban, a Star Wars-filmek elsöprő sikerének hatására fordultak az időugrásokkal telített, globális konspirációktól hemzsegő történetek felé.

Ha már szóba hoztuk a Star Wars-t, érdemes itt megállni egy pillanatra. Az első Csillagok háborúja-film megtekintése után Mézières állítólag azt morogta az orra alá: „Jé, az olyan, mintha filmre vitték volna a Valériant”. A hasonlóságok minden kétséget kizáróan léteznek, sőt George Lucas és csapata nem csak Christintől és Mézières-től, hanem a francia SF más nagyjaitól, főleg Philippe Druillet-től is meríthetett ihletet. Egyes honlapok tételszerűen gyűjtik a véletlennek nehezen tekinthető párhuzamosságokat, de a Valérian alkotói némi gondolkodás és egy rövid levélváltás után úgy döntöttek, nem éri meg a strapát, egy amerikai ügyvédcsapat ellen nem lenne esélyük pert nyerni.

És ha már film, beszéljünk arról a részről, amelyet Luc Besson felhasznált a Valérian-mozihoz: az eredetileg 1969-ben közölt L’Empire des mille planètes (Az ezer bolygó birodalma) című kalandról. A képregényben küldetésük egy Syrte nevű bolygóra vezeti el hőseinket. Feladatuk megállapítani, hogy a hatalmas birodalom – az első olyan, értelmes lények lakta bolygórendszer, amelyen a civilizáció kialakításában nem játszott szerepet a Föld – veszélyt jelenthet-e Galaxityre. Erre az első dolog, amit Laureline felfedez Syrte fővárosának a piacán, egy régi földi óra. Lebukás, találkozás a birodalmat a háttérből irányító rettenetes Tudókkal, szövetkezés a lázadást szító kalmárok céhével, győztes forradalom váratlan tanulságokkal, izgalom izgalom hátán. És először látjuk, hogy Valérian és Laureline megcsókolják egymást, igazolva, amit addig csak sejthettünk.

A következő részekben egyre markánsabbá válik a különbség a két főszereplő felfogása között. Valériant köti a parancsnokai iránti engedelmesség kényszere (még ha nem is mindig ért velük egyet), az egyre nagyobb határozottsággal fellépő Laureline ellenben jóval nyitottabb, önállóbb és nagyobb megértést tanúsít a különböző idegen fajok problémái iránt. Ezekben a történetekben Christin olyan társadalmi kérdésekről beszél, mint a nemek közötti viszony vagy az amerikai fehér telepesek és az indiánok közötti konfliktusra emlékeztető kolonizációs törekvések egy erőforrásokban gazdag planétán. A Les héros de l’équinoxe (A napéjegyenlőség hősei) című epizódban pedig Valériannak három hősi archetípussal (fasisztoid szuperhős, kommunista proletárhős, ezoterikus hippi mágus) kell versenyeznie azért a jogért, hogy egy elsorvadó fajt felfrissítsen a génjeivel. Mondani sem kell, hogy Laureline nem rajong ezért az ügyért.

A későbbi epizódokban egyre erőteljesebben érhető tetten Valérian dekonstruálása. Ellentétben Laureline-nel, akit a gyökerei nem kötnek Galaxityhez, nehezen viseli el a folyamatos időutazások során felszínre kerülő paradoxonokat, amelyek odáig vezetnek, hogy a birodalmi központ nemcsak, hogy megszűnik létezni, hanem soha nem is jött létre.

Az 1990-es évektől jelentősen ritkultak a megjelenések, míg aztán 2007-ben a szerzők úgy döntöttek, hogy két újabb résszel lezárják a sorozatot. Ezekben minden szálat elvarrtak, főszereplőiket pedig odaküldték, ahol kalandjaik során a legjobban érezték magukat: napjaink Párizsába. A záró képsorokban Valériant és Laureline-t visszafiatalodva, serdületlen gyerekként látjuk viszont, akik elválaszthatatlanul ragaszkodnak egymáshoz, mint két testvér.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/08 52-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13327