KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2017/augusztus
HOLLYWOODI RENESZÁNSZ
• Pápai Zsolt: Vérpatronos forradalom A Bonnie és Clyde és a filmtörténeti hagyomány
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A tökéletlen szemtanú Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 1. rész
EVOLÚCIÓ
• Nemes Z. Márió: A természet mauzóleuma Majom/ember/evolúció
• Varró Attila: Szellem a hálóban Mutáció és szuperhősök
• Sepsi László: Képvadászok Kortárs természetfilmek
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Orosz Anna Ida: Álomszerű szemüvegen át Dargay Attila (1927–2009)
• Varga Zoltán: A piros gombolyag útja KAFF 2017
HORROR/THRILLER
• Orosdy Dániel: Újabb történetek Piroskáról és a farkasról Ira Levin és a mozi
• Benke Attila: Menekülés a konvenciók elől Új raj: Karyn Kusama
• Varga Zoltán: Félresikerült feltámasztások Stuart Gordon lázálmai
TELEVÍZÓ
• Lakatos Gabriella: Asszonyok a teljes eltűnés szélén Viszály: Bette és Joan
• Pernecker Dávid: Hatás alatt álló nők A szolgálólány meséje
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Párbeszédek, monológok Győrffy Iván: Az élet kísértése – Filmek könyve
• Kránicz Bence: Beavatottak Fantasztikus világok
FILM / REGÉNY
• Bayer Antal: Bolygók és korok Valérian-képregények
KRITIKA
• Kránicz Bence: Egyirányú utca Új autós filmek
MOZI
• Vajda Judit: Én és a mostohám
• Pethő Réka: Minden, minden
• Barkóczi Janka: Ötven tavasz
• Kovács Kata: Szerelmes sms
• Huber Zoltán: Stratton
• Benke Attila: Az ígéret
• Baski Sándor: Totál gáz
• Kránicz Bence: A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja
• Varró Attila: A szerencse háza
DVD
• Pápai Zsolt: A homok alatt
• Benke Attila: Rambo 1-3.
• Varga Zoltán: Lúdas Matyi
• Vízkeleti Dániel: Hullámok hercege
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar animáció

KAFF 2017

A piros gombolyag útja

Varga Zoltán

A kortárs magyar animációban az érzelmi és a társadalmi problémák keltette szorongásokat a játékosság ellenpontozza.

 

Vihar keretezte a 13. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (KAFF) – és a vele párhuzamosan futó, immár új szekcióval bővült 10. Európai Animációs Játékfilm és Tv-film Fesztivál – eseményét: az első napon jégeső zúdult a városra, az utolsón pedig fákat kicsavaró szélvész és dézsából ömlő eső elől kereshettek menedéket a fesztiválozók. Természetesen az idei, június 21. és 25. között megrendezett KAFF nem az időjárás viszontagságai miatt marad emlékezetes – a forró hangulatról nem csupán a fesztiválnapokat kísérő hőhullám, sokkal inkább a programok és néznivalók sokasága gondoskodott. Huszonhét országból közel négyszáz animáció érkezett a kecskeméti vásznakra, legyen szó retrospektív összeállításokról vagy a legújabb animációkról egyaránt. A (program)bőség zavaráról nem csupán a miriádnyi vetítés gondoskodott; egy-egy konferencia és workshop mellett Gyulai Líviusznak, Homolya Gábornak és Ulrich Gábornak nyílt kiállítása, s könyvbemutatókban sem szűkölködött a KAFF. Giannalberto Bendazzi gigászi, háromkötetes animációtörténetével; a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában megjelent tanulmánykötettel, a Fülöp József és Kollarik Tamás által szerkesztett Animációs körképpel; valamint e sorok írójának magyar animációs monográfiájával ismerkedhettek meg az érdeklődők.

Még így sem teljes a Mikulás Ferencnek és csapatának köszönhető programpaletta felidézése; viszont ahogyan az lenni szokott, természetesen a kortárs magyar animáció került főszerepbe: a rövidfilmektől kezdve az örvendetesen jelentős mennyiségű tévésorozatokon át a diákmunkákig. „Csak” az egészestés animáció hiányzik továbbra is; a közelmúltban bemutatott, gyerekközönségre szabott Lengemesék az információs program vetítésén volt látható – hazai pályán nem is lett volna kivel-mivel megmérettetnie magát. Remélhetőleg a legközelebbi KAFF-on már láthatunk hazai egészestés animációkat is, ha befejeződnek egyes folyamatban lévő munkák – addig azonban a rövid- és tévéfilmek vetnek fel számos izgalmas kérdést.

Az elmúlt években megjelent sorozatok közül többnek is láthattuk új epizódjait, csak néhány példát idézve: Richly Zsolt Luther Márton élete-szériája a Reformáció 500 emlékévhez is kapcsolódik, Gyulai Líviusz „komiszkölyök”-sorozata immár az Egy komisz kislány naplójának mulatságos felavatásával folytatódott (továbbra is Eszenyi Enikőé a sziporkázó narrátorhang), s a kecskeméti Cigánymesék is több epizóddal képviseltette magát. Az idei fesztivál arculatát is megtervező Horváth Mária epizódja, a Hogyan lett az ember humoros önreflexivitással idézi meg a Magyar népmesék emblematikus zenéjét; továbbá a Kecskemétfilmnél négy évtizede dolgozó Balajthy László és a fiatalabb nemzedékbe tartozó Szoboszlay Eszter is megrendezett egy-egy részt (Balajthyét, A tűzpiros kígyócskát díjazták is). Az újabb szériákból említést érdemel például Szeiler Pétertől a robinzonád-műfajt tanító jelleggel ötvöző Hajótöröttek; a különböző kultúrákat a kisgyerekekkel megismertető Rofusz Ferenc-sorozat, a Hoppi mesék; Pálfi Szabolcs abszurditással határos meseszériája, az Egy kupac kufli – és nem utolsó sorban a legjobb televíziós sorozat díját elnyert Hunor. Koós Árpád és Klingl Béla Hunorja a magyar (tömeg)kultúra hiánypótló kezdeményezésének ígérkezik, egy levitézlett magyar szuperhős fanyar visszatérését láthattuk. A hős akcióba lépett, várjuk a folytatást.

A rövidfilmes versenyprogramokra fókuszáló konzultációk visszatérő témája volt két jelenség. Az egyik a középnemzedékbe tartozó alkotók szinte teljes hiánya a rövidfilmes mezőnyből (keveseket leszámítva, mint például Ulrich Gábor vagy Klingl Béla); a prímet vitathatatlanul az ifjú, jórészt huszonéves rendezők vitték. A másik a filmek elbeszélésmódjával, illetve dramaturgiájával kapcsolatosan felvetődött kételyek és kérdések, amelyek a filmek terjedelme és eseményvilága közötti vélt-valós aránytalanságokat és diszharmóniákat élezték ki. Igaz, éppen a magyar animáció egyik legfontosabb életművét maga mögött tudó Jankovics Marcell esete példázhatta, hogy a szakmai rutin és a hagyománykövetőbb dramaturgia sem biztosíték a jól sikerült filmre. Jankovics huszonöt év után jelentkezett először – és szándékai szerint utoljára – egyedi rövidfilmmel, hogy az Arcmással „kifújja magát” Az ember tragédiája befejezését követően. Az Arcmás a szintén művészfigurára építő Küzdők párdarabjának ígérkezik – a saját arcát letörlő-eltüntető színművésszel –, a korábbi Jankovics-rövidfilmek zseniális vizuális kidolgozása és gondolati mélysége azonban hiányzik belőle. Az ugyancsak évtizedek óta a pályán lévő alkotók közül Keresztes Dóra és Ulrich Gábor munkái kínálták a legszebb élményeket, s egyikük animációját sem a hagyományos dramaturgia miatt lehet becsülni. Keresztestől a Világnak virága, virágnak világa a szerző összetéveszthetetlen, a folklorisztikus motívumok sajátos átlényegítésére épülő animációinak sorába illik, míg a nem kevésbé látomásszerű Balansz, Ulrich szürkés- és barnássárga színekben pulzáló animációja az emberi életút sűrítésére vállalkozik, különleges figurastilizációval: a világot jelentő oszloptetőn megmaradni igyekvő humánfigurák feje helyén kezek láthatók. A Balansz kép és zene hibátlan összhangját is példázta.

Csokorba gyűjtve látszott igazán, hogy a fiatalok filmjei vonták kérdőre leginkább a hagyományos történetmesélést, illetve azt a nézői igényt-elvárást, hogy jól követhető, első megtekintésre is dekódolható cselekménye legyen egy-egy filmnek. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) animációs képzéséhez kötődő alkotók friss munkáinak egybegyűjtése más felismeréseket is tartogatott: Andrasev Nadja, Wunder Judit és Lovrity Anna munkáiban érzékiség és szorongás vegyülnek, erotika és fenyegetés kapcsolódik össze, s a hasonló szituációkhoz hasonló figurakészlet társul. Macskák és macskafélék népesítik be ezeket az animációkat, legyen szó mindennapi macskáról (Andrasev: A nyalintás nesze), fantommá stilizált árnyfiguráról (Wunder: Kötelék) vagy vadon élő tigrisekről (Lovrity: Vulkánsziget). Komoly fesztiválszerepléseket maguk mögött tudó filmekről van szó: A nyalintás neszét Cannes-ban, a Köteléket Annecy-ban, a Vulkánszigetet a Berlinálén is bemutatták. A hasonlóságok ellenére ugyanakkor markánsan egyéni megformálásokkal találkozunk. Korábban A nyalintás neszét Bucsi Réka remeklésével, a KAFF-on szintén szerepelt Love-val párba állítva méltattam (Filmvilág 2016/7), de még erősebb a kapcsolata a fesztivál nagydíját elnyerő Kötelékkel: mintha Wunder Judit filmje ott folytatódna, ahol Andrasev Nadjáé véget ér. A nyalintás nesze apró és ismétlődő mozdulatokból összeálló erotikus magánrítusa álomszerű szerelmi duetté érik a Kötelékben, melynek testes hősnője éjszakánként az erkélyen várja partnerét – a nagy fekete macskát. A Kötelék lecsupaszított, feketére, szürkére és fehérre épülő vizualitásában szó szerint üde színfolt a piros, a macska által gurított gombolyag színe – a szereplőket összehurkoló, egymásba gabalyító fonal ártalmatlan és könnyed játékból a köldökzsinór (kissé túlságosan is direkt) szimbólumává válik a cselekmény során. A három film közül a Vulkánsziget hagyja leginkább elveszni a nézőt, a statikus vagy alig mozgó, állóképszerű tájrajzok és a feszültségfokozó történések egymás ellen dolgoznak benne. A fiatal tigrislány és a nyomába eredő idősebb hímtigris konfrontációja a szexuális veszély, szorongás és dominancia kérdéseit veti fel, de a Vulkánsziget igazi erőssége a vizuális világ – színmintázatai és kontúrvonalak nélkül megformált szuggesztív figurái.

A MOME-n végzett Bucsi Réka és Tóth Luca immár az intézményen kívül készült, egyaránt negyedórás filmekkel jelentkeztek. Az említett Love-nak – amely a fesztivál legjobb filmjének járó díja mellett elnyerte a diákzsűri egyik díját is –, vegytiszta álomfilmként nincs szüksége precíz elbeszélő-szerkezetre; a szerelem-szeretet stációkra bontott modelljét igyekszik a lehető legérzékletesebb módon, egy képzeletbeli bolygó stilizált élőlényeivel, a rajtuk lejátszódó változásokkal megjeleníteni. Aki képes egy hullámhosszra hangolódni ezzel a világgal (s ez már az első másodpercek után eldől), akár negyedóra után is szívesen nézné még. Tóth Luca Cannes-ban is szerepelt animációja, a Superbia noha nem kevésbé ambiciózus film, vállalásainak összességében sokkal kevésbé tud megfelelni. Az ifjú rendezőnő világalkotó tehetsége ugyanakkor vitathatatlan – ezt már diplomafilmje, a bizarr Kíváncsiság kora is demonstrálhatta –, s a Superbiának is erős rétege a markáns figuraépítés és a festői színhasználat egysége. A Superbia mintha egyszerre lenne túlméretezett kifordított teremtésmítosz, pogány utópia, amelyben megcserélődnek a nemek jellegzetes(nek vélt) tulajdonságai; valamint a Monty Python tollára kívánkozó túlhabzások miatt önparódiába torkolló gender-teóriák kor- és kórképe.

A női rendezők módfelett stilizált világaival kontrasztba állíthatók azok a munkák, amelyek nem nélkülözik ugyan a stilizációt, de építőelemeik szívesebben válogatnak az általunk ismert-ismerős világ, „valóság” jelenségeiből. Rögtön a gyermekzsűri díjával kitüntetett A körömágyszaggató említendő ebben a sorban: Király Krisztián mazochisztikus humorú, szubjektív közérzet-rajzfilmje egy mai huszonéves frusztrációit lajstromozza – szellemes és továbbgondolható kapcsolódási pontokat kínálva a rajzolt képek és a narrátor monológja között. Frusztráció volt a címe az előző KAFF-on látott, hasonló kérdéskört tapogató Kopasz Milán-filmnek, melynek A körömágyszaggató közvetlenebb szellemi folytatása, párdarabja, mint Kopasz új filmje, a Beyond. Az idei fesztivál talán legelvontabb filmjében háromdimenziós figurák kerülnek mindennapi létük határára – a fekete lyukkal kapcsolatba hozott, rejtélyes eseménysor egyszerre mondható túl soknak vagy éppen túl kevésnek. Szintén több szereplőt kapcsol össze, de a közlékenység és az enigmatikusság között ideális egyensúlyt teremt a grafikailag és dramaturgiailag is példás módon letisztult Balkon (részletesen lásd Filmvilág 2016/10). Dell’Edera Dávid kitűnő diplomafilmje, amely a Budapesti Metropolitan Egyetem animációs képzésén készült, az Annecy-ban kapott elismerés mellett immár a Magyar Filmkritikusok díjának is birtokosa.

Az egész fesztivál egyik legizgalmasabb – bár díj nélkül maradt – darabja volt a MOME-s férfialkotók táborát gyarapító Felvidéki Miklós rajzfilmje, a Gorgon. Több szempontból is kivételes mű: egyrészt míves képregény-stílusra alapozó látványalkotása, másrészt műfaji kötődése miatt – a Gorgon ugyanis horror, ráadásul a zsáner hagyományaiban fájdalmasan alulreprezentáltnak mondható Gorgó-, illetve Medúza-rémképzetekre épít. Nyolcpercnyi történése idegborzolóbb, mint a téma egyetlen jelentős élőszereplős változata (Terence Fisher 1964-es The Gorgonja). Felvidéki animációjában elegánsan kapcsolódik egybe a szörnyként megelevenedő ház toposza, az „iszonytató nőiség” fogalma (lásd Barbara Creed elméletét, Metropolis 2006/1) és a tekintet, a pillantás természetfeletti hatalmának fürkészése.

Az érzéki-szexuális szorongások, a társadalmi és/vagy metafizikai kiúttalanság problematikáinak ilyen erős artikulációja mellett felüdülésként hatottak a humorhoz, komédiához csatlakozó animációk – nyomatékosabb jelenlétük igazi hiánycikknek bizonyult a rövidfilmes kínálatban. A stílusteremtő krétaanimációiról nevezetes Csáki Lászlótól a Néhány szó ennek a vonulatnak halványabb képviselője: a megcsalt férj verbális bosszúvá váló köszönőbeszéde, tehát a szövegalapú humor „vitte el” a filmet. Jóllehet az vizuálisan újdonságként hatott a szerzőnél, hogy a fehér kontúrvonalakból álló minimálfigurák ezúttal mesterkélt színekkel dekorált, „csilivili” közegben tűntek fel – ez a kontraszt felfogható a felszínes reklámvilág, a bulvárbóvli és a konzumidiotizmus adekvát érzékeltetéseként.

A MOME több alkotója is ezt a mezőnyt erősítette. Takács Anikó Cosmic Jacuzzija a science-fiction műfaját, különösen az ember és az UFO találkozásával kapcsolatos történeteket parodizálja – de nem csak a fantasztikum elemeinek karikírozása az erőssége, kamionsofőr-főhősei komikus „furcsa párként” is megállnák a helyüket. Bárány Dániel végig minimalista vonalrajzokból építkező Házibulijának legmosolyogtatóbb vonása, hogy józan és visszafogott kezdése letaglózó kontrasztba kerül az alig négyperces film második felét eluraló virtuóz örvényléssel, az „ereszd el a hajam”-típusú szituációk csúcsra pörgetésével. Varga Petra 3D-s Mimikje pedig talán az egész fesztivál legkellemesebb meglepetéseként hatott (méltán kapott díjat a legjobb animációs munkáért). A két pantomimművész ebédszünetébe betekintő Mimik könnyed, de nem súlytalan: olyan bravúr, amely a Pixar legjobb rövidfilmes pillanatait (mindenekelőtt a Geri játszmáját) juttathatja eszünkbe; két főhőse, a két bohóc-archetípus értelmezhető egyazon személy két oldalának és két életstratégia képviselőjének egyaránt – az egyik semmit sem tesz, de minden sikerül neki, a másik mindent megtesz, és semmi sem sikerül neki. A KGB Stúdióban készült A kozmosz nagykövetei, Klingl Béla filmje ugyancsak a kortárs CGI-komédiákkal rokonítható: kellemes burleszk a világ első „űrkutyáinak” és az idegenek találkozásáról.

A diákfilmes versenyprogramból sem hiányzott a „humorban utazó” vonulat; megkülönböztetett figyelem illeti itt a Metropolitan Egyetem munkáit. Orosz Tina animációja, a legjobb diákfilm díjával jutalmazott A 13. királylány bojlertestű címszereplőjével a mesemotívumok paródiája; az idősek felettébb mozgalmas titkos életébe nyújt bepillantást a Szabó Ildikó által jegyzett Kópék; a Second Hand pedig, Barkóczi Noémi műve, egy cicamintás pulóver hányattatásainak mosolyogtató krónikája. A szorongásos animációk (ezekből túlkínálat van) ellentételezéseként erre a vonulatra is örvendetes volna ráerősíteni. Talán a következő KAFF-on


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/08 33-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13302