KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
   2017/július
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: És az óra ketyeg Történelmi filmek, átmeneti idők – 2. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 2. rész
• Várkonyi Benedek: A látható történet A nevezetes névtelen
• Várkonyi Benedek: Az élet bölcsésze Beszélgetés Katona Zsuzsával
• Csákvári Géza: „Megmutatjuk a félelmeinket” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kránicz Bence: Magyarország szuperhőse Jupiter holdja
CANNES
• Gyenge Zsolt: Kabardok a Croisette-en Cannes
A FANATIZMUS KORA
• Győri Zsolt: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Rigely Ádám: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Szíjártó Imre: Sevdah Szélső értékek a délszláv filmben
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Perzsia hercege Darius Khondji
ÚJ RAJ
• Roboz Gábor: Megbízható mesélők Zal Batmanglij és Brit Marling
SZÍNÉSZLEGENDA
• Gervai András: „Ártatlan, mint egy ragadozó” Marlene Dietrich
• Huber Zoltán: Hidegvér és irónia Roger Moore (1927 – 2017)
KÍSÉRLETI MOZI
• Szalay Dorottya: Politika és erotika Testképek
KÖNYV
• Sárközy Réka: A valóság feltérképezői A befogadó kamera
• Szekfü András: Másképp kellett volna Lehet másképp – Szécsényi Ferenc operatőr
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: A kecske árnyéka Michael Hastings: Az operátorok
• Baski Sándor: Szereptévesztés War Machine
KRITIKA
• Buglya Zsófia: A hullámvasút utasai Mérgezett egér
• Stőhr Lóránt: Meglátta Out
• Varró Attila: Szupermodell Wonder Woman
MOZI
• Baski Sándor: Az óra
• Benke Attila: Elválaszthatatlanok
• Vajda Judit: A sóher
• Sepsi László: K.O.
• Alföldi Nóra: Oltári baki
• Kovács Kata: Romazuri
• Varró Attila: Kisvárosi gyilkosok
• Huber Zoltán: Volt egyszer egy Venice
• Tüske Zsuzsanna: Baywatch
• Margitházi Beja: Swingerklub
• Kovács Gellért: Élesítve
• Andorka György: A múmia
DVD
• Pápai Zsolt: Álmatlanság
• Géczi Zoltán: Gyalog galopp / Brian élete
• Pápai Zsolt: A kék lagúna
• Varga Zoltán: Hudson Hawk

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

K.O.

Sepsi László

K.O. – francia, 2017. Rendezte: Fabrice Gobert. Írta: Valentine Arnaud és Fabrice Gobert. Kép: Patrick Blossier. Zene: Jean-Benoît Dunckel. Szereplők: Laurent Lafitte (Antoine), Chiara Mastroianni (Solange), Pio Marmai (Boris), Clotilde Hesme (Ingrid). Gyártó: 2.4.7. Films. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 115 perc.

Antoine-ban megtestesül a céges felsővezetőket érintő szinte összes negatív sztereotípia: arrogáns, érzéketlen és még a feleségét is csalja. Miután különösen megalázza az egyik alkalmazottját, merénylet áldozata lesz, kómába esik, majd amikor visszatér az általa vezetett tévécsatornához, azzal kell szembesülnie, hogy már egyáltalán nincs kitüntetett helye a céges hierarchiában – sőt, időjóssá fokozták le. De még az is lehet, hogy soha nem is volt több egy közepesen kínos tévébemondónál.

Fabrice Gobert első nagyjátékfilmje a hét évvel ezelőtt bemutatott Simon Werner eltűnése óta – noha rendezője ezt az időszakot televíziós munkákkal töltötte – vajmi keveset foglalkozik a tartalomgyártás kreatív oldalával. Ehelyett a főhős hatalomfosztott visszatérése korábbi munkahelyére ugyanazt a kísérteties tapasztalatot hordozza, amivel Gobert a Simon Werner tinédzsereit, a Visszatérőkben pedig a hegyvidéki közösséget szembesítette. Bár a K.O. ideig-óráig képes fenntartani a kizökkent világ feszültségét – vajon összeesküvés, neurózis vagy alternatív valóság taszította Antoine-t ilyen kellemetlen helyzetbe? –, a rutinos atmoszférateremtés és a nyugtalanító kompozíciók alig leplezik, hogy valójában nehézkes tanmese pereg a vásznon. Az Alkonyzónába, vagy még inkább egy Hanta boy típusú komédiába illő szüzsét – a „rosszember” valami csoda folytán szembesül hibáival – Gobert stílusérzéke sem tudja túllendíteni az együgyű moralizáláson, amely nem kis mértékben a felsővezetők iránt érzett ellenszenvre épít (lásd a Harcosok klubját idéző epizódot, ahol ökölharcban vezethetik le egymás közt az „öltönyösök” és alárendeltjeik a munka közben felgyűlt feszültséget). De a K.O. még ezzel a paranoid kapitalizmus témájában szinte kötelező utalással együtt sem elég ravasz vagy vad ahhoz, hogy bárkit kiüssön.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/07 56-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13283