KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2017/április
FILM ÉS IRODALOM
• Bikácsy Gergely: Don Quijote filmet keres Cervantes-adaptációk
• Varró Attila: Az író szelleme Philip Roth
• Baski Sándor: „Filmeket látok a fejemben” Beszélgetés Dragomán Györggyel
• Pethő Réka: Elillanó mágia A fehér király
• Murai András: Élet és mű Bergman tükörképei
GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ
• Bácsvári Kornélia: A mozgóképíró García Márquez és a film
• Bácsvári Kornélia: És ideje van a halálnak Gabriel García Márquez
MAGYAR MŰHELY
• Szekfü András: Filmes múltunk jövője Beszélgetés Ráduly Györggyel
• Tóth Pál Péter: Tanítványok A Gulyás testvérek – Pálya és kép
• Horváth Eszter: Apokalipszis után Tarr Béla: A világ végéig
• Kránicz Bence: Nem mindenki Magyar Filmhét: Kisjátékfilmek
ÚJ RAJ
• Varró Attila: Érdekkapcsolatok Joachim Lafosse
A KÉP MESTEREI
• Lichter Péter: A kép mesterei Janusz Kaminski
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A nevetés gyógyító ereje
• Bartai Dóra: Az elnyomottak félelme Cseh Filmkarnevál
• Szalkai Réka: Északi szivárvány Finn Filmnapok
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Kísért a múlt 1945
• Huber Zoltán: Nyereg alatt Kincsem
• Kránicz Bence: Mellébeszélők Víziváros
DVD
• Pápai Zsolt: Mirka
• Kránicz Bence: Harc a szabadságért
• Varga Zoltán: Azok a csodálatos Baker-fiúk
• Soós Tamás Dénes: A mi emberünk
• Géczi Zoltán: A sanghaji maffia
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

A Gulyás testvérek – Pálya és kép

Tanítványok

Tóth Pál Péter

A Tanítványok a magyar filmtörténet egyik sokáig rejtett remekműve. Elemzése a Gulyás tesvérekről szóló monográfia fejezete.

 

Jelen pillanatban lehetetlen vállalkozás átfogó elemzést nyújtani a Gulyásék által amatőrként készített filmekről – azoknak ugyanis csak töredéke hozzáférhető, s ezek zöme is hang nélküli, gyengébb minőségű videómásolat. Az eredeti szalagok vetítése viszont még a körülményes technikai feltételek megteremtése után is csak a művek épségének veszélyeztetése árán volna lehetséges. Ezek a 8 mm-es tekercsek nyilvánvalóan restaurálásra szorulnának. Létezésükről is csak az egykori amatőrfilmes fórumokon olvasható beszámolókból tudhat a külvilág – akár csak az egykor virágzó magyar amatőrfilmes közösség más, a jelenkor számára is meglepő értékeket tartogató munkáiról. Annyi azonban egyértelmű, hogy a későbbiekben dokumentumfilmesként nevet szerzett Gulyásék gyakorlatilag minden filmes műfajt kipróbáltak amatőrként. Műveik imponálóan hosszú listáján egyaránt szerepel képzőművészeti és kísérleti film, portréfilm és filmesszé, filmvers.

És, legfőként, játékfilm. Egyéni hangú, nemcsak tartalmát, de eszközeit tekintve is úttörő jelentőségű munkájuk az 1967-ben befejezett Tanítványok. A valóban tömegeket (is) mozgató, több helyszínen készült, egy órát meghaladó terjedelmű hangosfilm az akkori amatőrfilmezés helyzetéhez, lehetőségeihez képest afféle „szuperprodukciónak”, formanyelvét, esztétikáját, továbbá markánsan társadalom- és rendszerkritikus szemléletmódját tekintve pedig kifejezetten forradalmi filmnek volt tekinthető. „Nekem akkor 150 ft volt az ösztöndíjam, nyaranta el tudtam menni melózni, és még eljártunk vért adni. Szóval vérrel és verítékkel készült a film. Normál nyolcra [ti. 8 mm-es filmszalagra] forgattunk, a hangja utólag készült utószinkronnal, ragasztott szélcsíkra. A stúdió egy borbélyműhely volt, ahol a »hangmérnök« kiült a két ablak közé, ott volt a magnó, mi meg benn üvöltöztünk.” (Részlet a 31. Magyar Filmszemle meghívójából.)

A Gulyás Gyula által rendezett, Gulyás János által fotografált filmet az Objektív Filmstúdió segítségével 1999-ben felújították, s lévén az eredeti hangsáv használhatatlan, utószinkront és új hangkeverést is kapott. Egyebekben azonban érintetlenül került közönség elé. A tudatos döntést Gyula ekképp foglalta össze:

„Tudván tudva, hogy a képek technikája szemcsés lesz és foltos, sőt olykor életlen is, mégsem váltottam ki ezeket a »hibákat« semmiféle takaróképpel vagy más digitális csábítással, mert úgy tetszett, hogy az egykor volt szerkezet megtartása hordoz annyi jelentést és archív többletet, ami számomra kedvesnek tűnt.”

Az allegorikus történet személyes tapasztalatokon alapul, ám az alkalmazott, roppant különös filmnyelv révén messze túlmutat a kamaszlét gyötrelmeinek bemutatásán. Egy egész társadalmi rendszernek, sőt, magának a zsarnokságnak lesz parabolájává.

A kisváros spiclihálózattal ellenőrzés alatt tartott gimnáziumában kegyetlen, totális kontrollon, megfélemlítésen alapuló terror uralkodik. A talán szokványosnak is mondható iskolai életképekkel (marháskodó fiúk, randizó fiú és lány) indító filmnek már az első pillanatai is nyomasztóak. Pedig még nem tudunk semmit, csak egy merev tekintetű tanár vonul végig az udvaron. Érezni, ahogy megfagy az „elvtárs”-nak szólított, a fegyveres testületeknél szokásos „Erőt, egészséget!” kiáltással köszöntött, szokatlanul alacsony termetű, ezért háta mögött Kis Pipinnek csúfolt alak körül a levegő. Az erőviszonyok hamar kirajzolódnak: egy diák valódi virágot helyezett az iskolafalon öles betűkkel virító „Éljen és virágozzék” felirathoz – amely feliratnak a végét ravasz módon nem mutatja a kamera, de mindenki tudja, aki akkor élt, hogy a „szovjet–magyar barátság”, „pártunk és kormányunk” vagy valami hasonló bornírtság az, amelyben az ilyes felszólítás végződni szokott. Az intézményben a rendet fenntartani hivatott gárdisták által megfélemlített renitens büntetésül fejére kell tegye a csokrot, s így zárják be a szertárba. Tökéletesen jeleníti meg a lelkiállapotot egy apró gesztus: a szertárban a csokrot levevő diák azonnal visszateszi fejére a virágot, amint lépéseket hall kintről. Azután papírt talál, ügyetlen versikével, amelyben bizonyos Hörömpő visszatértétől reméli a szöveg írója a zsarnoki viszonyok megváltoztatását.

Hörömpő (az őt alakító Racsmány Mihály akkoriban a Paál István vezette, színháztörténeti jelentőségű Szegedi Egyetemi Színpad egyik vezető színésze volt – TPP) pedig, mindettől teljesen függetlenül, csakugyan visszatért a városba. Csak éppen nem „szabadítóként”. Az út mellett találtak rá az egykor kicsapott diákra, összeverve, s most az orvosi ügyeleten lábadozik. Ide hozzák be a Fegya nevű, a szertárból korábban kiugró (vagy annak ablakából lezuhanó – ez nem tisztázott) fiút, az imént olvasott szöveg szerzőjét. A Hörömpő adatait felvevő orvos tájékozatlan, ám az ott dolgozó ápolónő, Ancsa felismeri korábbi barátját. A Fegya nevű fiú állapota rosszabbodik, félrebeszél, Hörömpőt emlegeti, a tovább nem tűrhető zsarnokságot, amelyben „mindenki kussol és jelent”.

A világosan felrajzolt alapszituáció szerint tehát Hörömpő megjelenésébe mindenki valami mást lát bele: ki a szabadságot, ki a lázadást, a forradalmat, a változást, valamiféle megváltást. Ő maga már csak azt szeretné, ha békén hagynák. Az ügyeletről valósággal menekül. Kiábrándult, sebzett, az ellenállás értelmetlenségébe belefáradt modern hős – ugyanakkor az otthon maradottak szemében mitikus figurává nőtt távollevő, már-már megváltó, akire kivetíthetők mindazok a tulajdonságok, amelyeket a helybéli zsarnokságot elszenvedők nem voltak bátrak magukban kifejleszteni. Ebben a momentumban lepleződik le a későbbiekben a prófétaszerep abszurditása: az elnyomottak eleve kudarcra ítélt, mert a prófétát, megváltót, vezért, szabadítót kívülről váró lázadásának áldozata szükségképpen maga a „megváltó” kell legyen, hiszen nem lehet képes beteljesíteni a meg sem fogalmazott, személyéhez csak a valódi meggyőződés nélkül lázadók által kapcsolt várakozásokat. És kérdés, vajon nem arra kell-e valójában az áldozattá váló szimbolikus vezető, hogy a zsarnokságba végül visszafegyelmezett tömeg igazolást találjon arra, hogy miért is nincs más út számára, mint az engedelmesség, a zsarnokság eltűrése, sőt (ezernyi önfelmentő szólam kíséretében:) a zsarnoksággal való azonosulás.

Kivetítve ugyan egy iskolára vannak a filmben bemutatott viszonyok, s felületesen nézve könnyű rámutatni azokra a pontokra, amelyek nyilvánvalóan nem tekinthetők egy reális iskolai környezet és az abból fakadó viszonyok leképezésének, ám a film történései ezeknél sokkal mélyebb szinten mutatják fel nemcsak a zsarnokság általában értendő természetét, de azt a nagyon is konkrét korhangulatot, amely a magyar társadalmat jellemezte a hatvanas évek elején. Mert a film nem készültének idején, ‘‘67 körül játszódik, hanem egészen konkrétan 1961 áprilisában, azon a két napon, amikor Gagarin megkerülte a Földet, amikor kezdetét vette az Eichmann-per, s amikor a kor emblematikus írója, a magyar értelmiség meghasonlottságát regényekké fogalmazó Sarkadi Imre öngyilkosságot követett el. A Tanítványokban egyértelműen felismerhető 1956 emléke, de még inkább az ‘‘56-ot követő, kiegyezésen, társadalmi méretű megalkuváson, reálpolitikai józansággal elfogadott behódoláson alapuló konszolidáció természete.

Amelyben távolról sem a diákjait büntetésből a pad tetején fél lábra állító, alkalmasint erőszakot is alkalmazó Gárdát és besúgói hálózatot fenntartó, a diákokról kartotékokat vezető „Kis Pipin” a főgonosz. Neki van emberi arca, benne felismerhetők azok a sérülések, amelyek szűk látókörű, fanatikus elnyomóvá formálták. Bátran vállalja az őt egyszerre jutalmazó, előléptető és a kellemetlen Fegya-ügy elkenését neki megígérő elöljárói előtt saját vélt igazát. Nem kér az eltussolásból, mert hiszi, hogy ő jár el helyesen. „Már az apám is szervezett munkásként szenvedett ezek miatt” – jelenti ki, s egyszerre képet kapunk arról a világnézetnek álcázott kisebbrendűségi komplexusról, amelyből az értelmiséggel, a polgárokkal szembeni gyűlölete táplálkozik. Amikor pedig Hörömpő látogatja meg, mert szeretné valahogyan rendezni saját helyzetét, s nem találja otthon, a tanár anyja fotókat mutat neki, rajtuk a hadifogságban elpusztult apával, egy az új világban valaha hívő, lelkes fiatalember mosolygós képével, aki nem mellesleg korán megözvegyült. Nem, nem ez a szerencsétlen, paranoiás osztályfőnök rontja meg az életet – maga a rendszer, a szisztéma működik romboló módon, amelynek nemcsak felcserélhető bármely eleme – ezek közé értve nézeteket, módszereket és embereket is (mint utóbb kiderül: magát Kis Pipint is) –, de amelynek lényege épp ez a felcserélhetőség, önkorrekcióra pedig csakis az elnyomás technikáinak finomítása tekintetében hajlamos. Igencsak lényeges felismerés egy kora húszas éveiben járó, zárt társadalomban felnőtt fiatalembertől, a film alkotójától.

Kitör a lázadás – amelybe régi barátja végül Hörömpőt is bevonja –, de igen rövid úton kudarcba is fullad. Egyrészt nevetségessé válik a lázadás céljául kijelölt akció: a „tuszkulánum”-nak nevezett ház, amelyből a jelentéseket, adatlapokat akarták megszerezni, s ahol Pipinen akartak elégtételt venni – üres rom. Leégett, nincs ott senki – csak a rosszul szervezett felkelés folyamán elvesztegetett idő alatt magukat újraszervező, s már túlerővel fellépő Gárda, amely pillanatok alatt elfojtja a lázadást. Őrizetbe veszik, megfélemlítik s (a büntetés alól való mentesülés ígéretével) egymással megveretik annak résztvevőit. Korábban is volt, aki csupán jövőjét, egzisztenciáját, lehetőségeit féltve nem vett részt a lázadásban. Most azonban olyan is akad az elfogottak között, aki hajlandó tőrbe csalni s meg is ölni a látszólag futni hagyott diákvezért. A Hörömpőben (akinek valódi neve beszélő név: Keserű Attilának hívják) ellenséget felismerő hatalom tehát (s itt már nem az önkényuralmat csak az oktatási intézmény területén gyakorló osztályfőnökről van szó, aki ellen a voltaképpeni lázadás kitört) fizikailag is elpusztítja a magára hagyott, védtelen hőst. A gyilkosságot felvállalók a jövő emberei. Több értelemben is. Egyrészt Kis Pipin helyett új vezető érkezik, aki ugyan feloszlatja a Gárdát („Ezek fognak leváltani holnap, vége a gárdaéletnek” – panaszkodik egyik pribék a másiknak), de nagyon is igényt tart egy új, a hatalomhoz éppoly mértékben hű csapatra. Másrészt ők, akik „mentesülnek”, nemcsak ezt a nyomorult, pitiáner verőgárdát fogják életben tartani, de rájuk vár az érvényesülés („egyetem”), az ún. normális élet. Ők lesznek a társadalom meghatározó rétege. Az érvényesülés ára ezúttal is, mint mindig: az együttműködés, ami pedig így értendő: együttműködés a legvégsőkig. Magyar filmben akkor, ilyen egyértelműen és ezt nem mondta ki senki más.

Igen fontos a női főhős szerepe. A Sárközy Erika játszotta karakter, Hörömpő régi szerelme egyszerre segítője és elárulója a lázadásnak. Nehéz megítélni, hogy az éppen a felkelés napján nagykorúvá váló lány felbujtó és haszonélvező, vagy inkább saját lelkes, szabadságvágyó énjét a menthetők (főként Hörömpő) megmentése érdekében elfojtó kollaboráns csupán, aki őszintén hiszi, hogy átállása segítség, áldozat és vállalható kompromisszum. Ő mondja ki, hogy „nincs esély, és nem kellenek a hősök”, s hogy „el innen, amíg lehet”.

A szellemiségében is mélységesen fekete, nemhogy az ún. amatőrfilm területén, de a magyar filmtörténetben is egyedülállóan nyomasztó műről okkal írta Gelencsér Gábor, hogy a Tanítványok az egyetlen magyar filmként merte megfogalmazni „a 68-as diákmozgalmak lázadó szellemiségét, ráadásul kortársi történetben, kivételt erősítő szabályként [...]. Erejét és dokumentumértékét éppen a 68-as mozgalmak spontaneitását, fésületlenségét megidéző amatőr formából, gesztusainak szabadságából, őszinteségéből meríti.” (A macskaköves úton, Mozgó Világ, 2008/8.)

Ám többről is szó van, mint mégoly bátor politikai pamfletről. A – ne feledjük: Párizs, Berlin és Prága előtt készült – mű atmoszférája Orwellt idézi (akit aligha olvashatott Gulyás Gyula 1966-ban). A filmben lezajló obskúrus, bizonytalan értelmű történések, a valóságtól elemelt, színpadias, sőt rituális jelenetek, a kihagyásos dramaturgia, az emblematikus, nem pszichológiai indítékaik vagy szociális meghatározottságuk, hanem a történetben betöltött szerepük felől értelmezhető, a hatalmi struktúrák ágenseit modellező karakterek, a szaggatott párbeszédek egy élhetetlen, a szabadság hiányától, s a szabadság megvalósulásának esélytelenségétől szenvedő világot mutatnak. A film modellszerűségében nem leképezi, hanem elemi erővel megidézi az elnyomatás világát. Éspedig nem egyszerűen a valaha létezett, minden ízében átpolitizált és a kénytelen-kelletlen gyakorolt engedelmességen alapuló kommunista államban konkretizálódott elnyomatásét.

Figyelemre méltó az a filmes eszköztár, amelynek segítségével mindezt elérik az alkotók. Minden amatőrfilmes kényszermegoldása (és a kilencvenes években hozzárendelt, túlzottan steril utószinkron) ellenére egy dramaturgiailag pontosan felépített műről van szó. A párbeszédek rendkívüli (modorosságba csak néha hajló) tömörsége pillanatok alatt tesz átláthatóvá egykori és a filmidő jelenidejében érvényes viszonyokat. Hörömpő beszélgetése a gárdistává lett egykori barátokkal pontosan felrajzolja az előzményeket, egyúttal az önfelmentő szólamok megidézésével azt a politikai, társadalmi aurát, amely a hatvanas évek magyar valóságának mindennapjait áthatotta. Finom képi megoldások gazdagítják e párbeszédek jelentéstartományát. Például a Tamás nevű, másik, gárdistává nem züllött baráttal folytatott párbeszéd egy köztéren zajlik. Míg a lázadást szervező Tamás szembesíti a csatlakozni vonakodó Hörömpőt egykori, „forradalmi”, küzdeni, áldozatot hozni kész önmagával, egy kamaszfiú, mintegy mellékesen, biciklizget a téren. Olykor a vitatkozók körül. És fordítva ül a nyeregben. Később sárkányt ereget egy másik fiú a már összekapaszkodó, furcsa, szimbolikus tartalmú dalt éneklő lázadók mellett. A fojtott beszélgetések gyakran nyernek más dimenziót azáltal, hogy a kamera egy adott ponton eltávolodik a szereplőktől, vagy elfordul – és láthatóvá teszi e beszélgetések tanúit, az erkélyről, függőfolyosóról, kerítésről figyelőket. Ez a megoldás súlyos jelentéssel telíti a felületesen nézve ügyetlennek, hibásnak tűnő komponálási metódust. Bizonyos jeleneteknél, főleg totál és kistotál képkivágás esetén az alakokat olykor a kép alsó felében-harmadában tartó kompozíció, vagyis a szereplők fölött függőlegesen megnövelt tér hangsúlyozza ki a mindenütt jelen lévő, mindent irányító hatalom jelenlétét Gulyásék filmjében.

A Tanítványok közege elemelt, szimbolikus közeg. Nem úgy beazonosítható, ahogy egy politikai parabola beazonosítható. Ez az időtlen, mindig jelen lévő elnyomatás világa, amely alatt minden, az emberi kezdeményezést, önálló gondolatot, egyszóval: a szabadságot lehetetlenné tévő elnyomó rendszert érthetünk – s az elnyomatás elleni elszigetelt cselekvés kudarcra ítéltségét élhetjük át.

Az amatőrfilmes kortárs, a pályáját Gulyás Gyulával egyetemben akkoriban indító Nyakas Szilárd pontosan értette, miről van itt szó: „A társadalmi elkötelezettségű művész magatartásának következetességével gyakorol ránk mély hatást a Tanítványok című filmjével Gulyás Gyula. Egyáltalán amatőrfilmen ritkán találkozunk egy nagyobb időszakot átformáló történelmi korszak tragikumának ilyen dialektikus megragadásával. [...] A film éppen társadalmi, közösségi szinten képes problémákat felvetni és egyéni sorsokba ágyazva bemutatni.” (Nyakas Szilárd: Hogy látva lássanak, Pergő Képek, 1968/1. )

A kortárs kritikus mindezt másképpen látta. Az, hogy Bernáth László, az Esti Hírlap rovatvezetője a Pergő Képekben publikált, természetesen arról tanúskodik, hogy a jól ismert profi nagyon is komolyan vette az amatőrfilmezést magát. A gesztus akár az amatőrfilmezés ügye melletti kiállásnak is tekinthető. Ezzel együtt Gulyás Gyula filmjével szemben egyértelműen elutasító véleményt fogalmazott meg: „Vitathatatlanul egységes gondolati koncepciója van a filmnek, s ami még nagyobb erény: ennek megfelelő egységes stílusban tartott, a rendező egyéniségét tükröző film a Tanítványok. A stílust illetően lehetne ugyan az a megjegyzésünk, hogy imitt-amott Jancsó filmjeinek hangulatára és technikájára emlékeztet, de ez a kifogás csak részben helytálló, mert Gulyás korábban is ebben a hangnemben készítette filmjeit, s mert olyan történetet, olyan szituációkat választott, amelyek természetesen involválják a jancsós stílust. Mi hát a probléma? Egyrészt dramaturgiai. Nem lehet bizonyos személyeket, történeti szálakat egyszer túlzottan előtérbe állítani, másszor elhagyni. A film így szétesett három-négy nagyobb epizódra. [...] Sokszor a kameramozgás modoros, nem az adott szituáció kifejezését, hanem a korszerűnek érzett látványosságot szolgálja. Végül – vállalva az ígérgetett szubjektivitást – nem érzem rokonszenvesnek a film társadalmi-politikai motiváltságát. A szerző olyasmit vetít ki egy iskolai históriára, aminek teljes politikai súlyát az nehezen viseli el, így minden túldimenzionáltan jelenik meg, és ettől a história még szimbolikusan sem hat hitelesnek.” (Fesztivál – tanulságokkal, Pergő Képek, 1969/1.)

Az utókor kritikusai már egészen más szemmel nézik a rebellis Tanítányokat. Schubert Gusztáv így ír a filmről: Tanítványok rendszerkritikus ugyan, de a zsarnokságot általában kritizálja, nem azt a diszkrét bájú, inkább groteszk, mint félelmetes demokratúrát, amit a reformszocializmus megtestesített. A Tanítványok kisvárosa fölött totális diktatúra sötétlik, még akkor is, ha az elnyomásnak csak a kispályás változatát, egy gőgös, kíméletlen és paranoiás osztályfőnök („Kis Pipin”) zsarnokságát idézi fel. A légszomj, amit e filmet nézve érzünk, nem hagy kétséget e hely pokoli mivolta felől. A film végén a gimnázium forradalmárát, a legendás Hörömpőt olyan magától értetődő rutinnal mészárolja le a város peremén két mozgalmár, ahogy Josef K.-n végrehajtják az ítéletet öltönyös hóhérai. Nincs remény, nincs elfelejtett ellenérv, csak áthatolhatatlan közöny.” (A ‘‘68-as csapdája, Filmvilág, 2008/11.)

Bakács Tibor Settenkedő őszinte megdöbbenéssel csodálkozik rá a megkerült filmre: „A látható eredmény gyanúsan remekműszagú, s a szerzőpáros kiemelkedő munkái közé tartozónak vélem. (Bármikor és bárkivel, éles kések előtt is, hajlandó vagyok vitatkozni arról, hogy 2000-ben ez volt a legjobb film.) Felkavaró élmény volt megízlelni a sűrű és a katarzisig tökéletes hatvanas évekbeli magyar filmművészet ezen hibernált változatát. A remekműszerűség pont abból süt ki, hogy az 1967-es forgatási időpont ellenére mainak, 2000-ben talajt fogó filmnek éreztem. A szabadságról és annak megzsarolt gyilkosairól láthatunk képeket. Az agresszív modorú struktúrákról szól, amelyek soha nem jutnak ki az utcára, s mégis az utca emberének az életét teszik tönkre. Individualitás és megalázottság a jelenetekben.” (Az érsebész szeme és keze, Élet és Irodalom, 2000. II. 18.)

A film egyértelműen kapcsolódik a hatvanas évek elejének modernista irányzataihoz, különösen Jancsó munkáihoz, ám teljesen egyéni hangon szólal meg. A benne megjelenő énekes, skandálós, fenyegető tömegjelenetek nem másolják, hanem megelőlegezik (!) a később Jancsó nevéhez kapcsolt, stílusa egyik legjellemzőbb elemeként számon tartott, de filmjeiben először csak az 1968-as Fényes szelekben megjelenő összekapaszkodós, (főleg mozgalmi) dalos csoportvonulásokat. Nyilvánvaló, hogy ez a harminc éven át feledésbe merült amatőrfilm is inspirálta a filmtörténet egyik legjelentősebb rendezőjét ennek a filmes eszköznek kimunkálásakor, hiszen éppúgy ismerte Gulyás Gyula munkáját, mint Gulyás Gyulát magát a Cinema ‘‘64-ből. Ráadásul éppen annak az (1968-as) amatőrfilm-szemlének volt zsűrielnöke, amelynek fődíját a Tanítványok felsőbb utasításra nem kapta meg. Gulyás Gyula így emlékezett erre a döntésre:

„A rektor leszólt – akkor a miskolci egyetem még nehézipari műszaki egyetem volt, és már nem Rákosi nevét viselte ugyan, de a szelleme ott maradt –, hogy ez a film nem kaphat díjat. Ezért Jancsóék nem mentek el a központi díjkiosztásra, hanem csináltak egy másik ünnepséget, ahol egy másik filmünknek (Gulyás Gyula: A legszebb pillanatban is, 1997. – TPP) adták a nagydíjat, amelyet az öcsémmel csináltunk, de elmondták, hogy miért kellett így dönteniük. Az esetnek tehát volt valamelyes nyilvánossága is. Jancsó aztán többünket meg is hívott a Fényes szelek gárdájába: három szereplőnket meg minket az öcsémmel. Ilyen előzmények után került sor az országos fesztiválra. Délelőtti vetítésre osztották be a filmet, ráadásul egy olyan terembe, ahol sötétíteni sem lehetett rendesen, és a hangviszonyok is borzalmasak voltak. Minthogy a film hangjával enélkül is baj volt, jószerivel »hallhatatlanná« vált. Ez el is döntötte a dolgot.” (Mihancsik Zsófia: Filmek a föld alatt, 2000/7.)

Mindenesetre az 1999-es felújítás Mediawave-es rendezői díja, illetve a 2001-ben legjobb kisfilmként (a Tanítványok hossza 61 perc) elnyert Filmkritikusok Díja jelzi, hogy a korai mű harminckét év alatt mit sem vesztett erejéből. Muhi Klára ekképp méltatta a Filmvilág 2000/4. számában: „Arra most végképp nincs hely, hogy elgondoljuk, mi volt akkor, és mi ma az amatőrfilm, mely mostanra ráadásul már ‘‘független’’ is. De mi volt maga a film? A Tanítványokat nézve, mely igazi hatvannyolcas szellemű tett, a Fényes szelek, s a Büntetőexpedíció előde – királyi médium volt. Amatőr körülmények között is hihetetlen hajlékonysággal tudta ábrázolni azt a mainál valamivel egyszerűbb szerkezetű korszakot, sűrű szövevényes viszonylatokat, karakterek sokaságát, kis gesztusokban az árulást vagy a hűséget, a sorsszerű, meg a véletlen hatalmát. Hogy hová lett, mennyire eltűnt ez az ábrázoló erő, komolyság és elszánás a magyar (meg a nem magyar) filmből is, ezt mindennél megrendítőbb volt látni a szemlén. Gulyás Gyulát persze nyilván nem ez foglalkoztatta, amikor a Tanítványok felújítását elhatározta. Ő azt gyanítja, hogy ezt a filmet, mely egy vidéki gimnáziumi lázadás pontos rajzában mutatta fel hatvanhétben, hogyan működik a politikai gengszterizmus, s mennyire nincs esélye a túlélésre egy független szellemnek, ma újra érteni fogják. Szerintem Gulyás ezt jól gyanítja. Filmjét, akár Jancsó világlátását, ijesztően utolérte a kor.”

 

A Gulyás testvérek Pálya és kép kötet májusban jelenik meg a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/04 30-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13164