KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
   2016/szeptember
KIAROSTAMI
• Vincze Teréz: Az elrejtve megmutatás művészete Abbas Kiarostami (1940-2016)
• Barkóczi Janka: Sem kelet, sem nyugat Kiarostami és A cseresznye íze – 1. rész
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Témák és variációk Jancsó korszakai
• Szalkai Réka: „Lendületből akartuk megcsinálni” Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Soós Tamás Dénes: „Egyszer csak megérti, min is nevetett” Beszélgetés Gigor Attilával
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Az abszurd hős születése A film noir műfaji családfája – 1. rész
ÚJ-HOLLYWOOD
• Varga Zoltán: Egyetlen lövés Michael Cimino vadászai
• Benke Attila: Neonfény és sikermítosz Az újraálmodott amerikai álom
• Varró Attila: A rendszerváltás képei Videó-forradalom és fantasztikum
VILÁGŰRFILMEK
• Andorka György: Végtelenre nyíló falak Star Trek-széria
• Lichter Péter: Etűdök szupernovára Az avantgárd film és a sci-fi
• Sepsi László: Csoda a sztyeppén Pavel Parkhomenko: Gagarin
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Hazai pályán Karlovy Vary
• Nagy V. Gergő: Ezek a fújtató fiúk Sehenswert/Szemrevaló
FILM / REGÉNY
• Tüske Zsuzsanna: Szerzőóriás Roald Dahl: Szofi és a HABÓ
• Kránicz Bence: Az álmok mérnöke Steven Spielberg: A barátságos óriás
KRITIKA
• Jankovics Márton: Cirkuszt a népnek Ben-Hur
• Varró Attila: Ki az erdőméhből Elliott, a sárkány
• Teszár Dávid: Szent a palacsintázóban A remény receptje
MOZI
• Vincze Teréz: Florence – A tökéletlen hang
• Vajda Judit: Amikor kialszik a fény
• Huber Zoltán: Jason Bourne
• Soós Tamás: Ütközés
• Baski Sándor: Szexkemping
• Forgács Nóra Judit: Mondd ki, hogy uborka
• Kovács Kata: Rossz anyák
• Kránicz Bence: Suicide Squad – Öngyilkos osztag
• Varró Attila: Haverok fegyverben
• Simor Eszter: Idegpálya
DVD
• Soós Tamás Dénes: Varga Ágota dokumentumfilmjei
• Gelencsér Gábor: Te, rongyos élet!...
• Soós Tamás Dénes: Roger Waters: A fal
• Pápai Zsolt: A tinilány naplója
• Benke Attila: Az élet ára
• Pápai Zsolt: Sérülés
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A remény receptje

Szent a palacsintázóban

Teszár Dávid

Kontemplatív, méltóságteljes, gyönyörűen fényképezett japán zen-film a konyhából.

 

Japánban a filmrendezőnők köre mindig is rendkívül szűk volt, nemzetközi ismertségre pedig csak a legritkább esetekben tettek szert: Kinuyo Tanaka Szerelmeslevél című debütáló alkotása 1954-ben a Cannes-i szemléig jutott, de ez is inkább volt köszönhető annak, hogy Tanaka a legendás Kenji Mizoguchi ünnepelt, állandó színésznőjeként állt be a kamera mögé. A fesztiválkedvenc Naomi Kawase az 1990-es évek közepén induló X-generációs nippon direktorok közé tartozik, csakúgy, mint Shinji Aoyama, Shunji Iwai vagy Hirokazu Kore-eda, ráadásul rangos elismerésekből neki jutott a legtöbb: elsőfilmjét (Suzaku, 1997) Camera d’Orral jutalmazták Cannes-ban, a Siratóerdő (The Mourning Forest) pedig a zsűri Nagydíját nyerte el ugyanitt 2007-ben. Ennek fényében kiváltképp örömteli esemény, hogy egy markáns alkotói kézjegyekkel rendelkező, nemzetközileg jelentős, ugyanakkor Magyarországon moziforgalmazásba eddig még nem került japán szerzővel ismerkedhet meg a honi közönség.

A remény receptje ideális bevezetés Kawase művészetébe, ugyanis elsőként dolgozott hozott anyagból (Durian Sukegawa azonos című regényét dolgozta fel), míg a korábbi mozijait maga írta, és mind erőteljes önéletrajzi ihletettségről árulkodott a történelmi szülővárosa (Nara) kulisszájától az elhagyatott gyermekkora megidézésén át a vidéki természeti idill megfestéséig. A remény receptje ekként nem a saját művészi perszónáját, hanem három hétköznapi ember kapcsolatát helyezi a középpontba egy gazdag textúrájú, líraian érzékeny és jellegzetesen japán moziban: a kevés beszédű, morózus Sentaro egy apró palacsintázó üzemeltetője Tokióban, akit egy nap felkeres egy idős asszony, Tokue, hogy részmunkaidőben nála dolgozhasson. A férfi elhajtja a szórakozott, elvarázsoltnak tűnő nagymamát, ám az nem hagyja annyiban a dolgot, és másnap visz neki a saját készítésű édesbab pasztájából, amelyet az ún. dorayaki palacsinta töltelékeként használnak. Az elsőrangú étek megkóstolása után beadja a derekát Sentaro és elkezdenek együtt dolgozni, miközben a harmadik szereplő, a magányos diáklány is egyre gyakrabban tűnik fel a palacsintázóban.

Kawase szemlélődve, ráérős tempóban mutat be banális, hétköznapi történéseket, de A remény receptje esetében a cselekmény csak alibi az érzések, lelkiállapotok és hangulatok szubtilis megfestésére. Kezdetben olybá tűnik, hogy itt a kézműves éthosz programfilmjét láthatjuk, ahol az ízetlen nagyipari konzervbabpaszta és az idő- és erőfeszítésigényes, házi készítésű, minőségi édesbabos töltelék feszül egymásnak. Később a természeti szimbólumok (kivált a cseresznyevirág) révén olyan kvintesszenciálisan japán esztétikai kategóriák kerülnek előtérbe, mint a mono no aware (az elmúlás felett érzett melankólia) és a wabi-sabi (a dolgok tovatűnő természetének elfogadása, az örök természeti ciklusok nagyrabecsülése). Utóbb feltárul azonban, hogy Kawase jelen alkotása a kiélesített észlelésről szól: arról, hogy Sentaro és Tokue csak látszólag él ugyanabban a valóságban. Mindketten terhelt múltúak, de a valóságcsatornájuk, ekként a létminőségük jelentősen különbözik. Az idős asszonyból így lesz szakácsmaskarába bújt papnő, aki beavatja a kiégett, leharcolt, besavanyodott üzletvezetőt egy, a világra érzékenyebb észlelési módozatba. Ez márpedig a szabadság jegyében áll – független mind a múltbeli terhektől, mind pedig a jövőbeli aggodalmaktól. A természeti ciklus véget ér, a kör bezárul, az évszak metaforára a szereplők rímelnek: Sentaróból lesz az új Tokue. Ő vajon kit fog majd beavatni?

Sallangmentes, eszköztelen, japánosan tompított drámaiságú munka A remény receptje; édesbús, archaikusan szép, tiszta fényű film. Nagy kérdés, hogy kíváncsi-e ma valaki a „rontott palacsinták” nippon elégiájára? Ehhez alighanem kézműves nézőkre lesz szükség.

 

A REMÉNY RECEPTJE (An) – japán, 2016. Rendezte és írta: Naomi Kawase. Kép: Shigeki Akiyama. Zene: David Hadjad. Szereplők: Kirin Kiri (Tokue), Masatoshi Nagase (Sentaro), Kyara Uchida (Wakana). Gyártó: Kumiye / NBN / Comme des Cinemas. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 113 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/09 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12882