Lázadó ifjúságLarry Clark kamaszaiVilágot jelentő deszkákVarró Attila
Larry Clark jóformán teljes mozgóképes életműve a gördeszkás tinédzserek szubkultúrájára épül.
Egyetlen jármű sem
kötődik olyan szorosan a kamaszkorhoz, mint a gördeszka: nem csupán azért, mert
olcsó, sokoldalú és nem kell hozzá jogsi – ettől még lelkes huszonévesek is
járhatnának munkába vele (lásd a felnőtt rollerek bizarr példáját) –, de van
egy olyan oldala, ami szorosan és kizárólagosan illeszkedik a tizenéves
lelkivilághoz. Ha az érettségi ajándékként átnyújtott, vagy saját keresetből
összegrundolt első verda a végzetes lóerők feletti kontrol, a közösségi
felelősségtudat és a megnövekedett mozgástér jelképeként a felnőtté válás
attribútuma, akkor az alvázig lebontott, izomhajtású kisöccse ennek épp ellenkezőjét
kínálja tulajdonosának. Szűk keretek közé szorult elképesztő mobilitása a
behatárolt élettér feletti maximális hatalom élményét nyújtja, hatékony
kezelése, irányítása csupán a személyes ügyesség függvénye (megszabadítva a
kormány mechanikák, fékrendszerek, kompjuter-vezérlések központi hatalmától),
pártenyérnyi mérete pedig a mai okostelefonokhoz, tabletekhez hasonló
intimitást és elérhetőséget kínál használójának. A gördeszka maga a személyes
szabadság, a totális függetlenség és kalandvágy négy keréken, ugyanakkor a
kamaszkor elszigeteltség-élményét, a kiúttalanság kínjait is tökéletesen
kifejezi – ez a kettősség teszi immár fél évszázada egy korcsoport emblémájává.
Azonban komoly filmes népszerűsége renitens szerzői művektől (Paranoid Park, Mommy, Gerontophilia)
álomgyári tini-zsánerdarabokig (Vissza a
jövőbe, Halálos biztonsággal, Dogtown urai) még egy sajátságának
köszönhető, ez pedig az a határpozíció, amit közlekedési és sporteszköz között
foglal el. A gördeszkázás eredendően performatív jellegű, a fizikai
teljesítmény lecsupaszított, látványos apoteózisa, ami mutatványok, előadások
helyszínévé teszi a nagyvárosi tereket – így aztán legalább olyan vonzó
önkifejezési eszköz lehet a kamaszkor iránt érdeklődő filmkészítők, mint maguk
a kamaszok számára.
Az idén 73 éves Larry
Clark jóformán teljes mozgóképes életműve erre a deszkás szubkultúrára épül a Kölykök 1995-ös debütfilmjétől a Ken Park 2002-es botránykövén át egészen
a legfrissebb művét jelentő Szégyentelenekig
– sőt egyfajta összefüggés is észrevehető a szerzői jelenlét tekintetében: a
hollywoodi establishmenthez közelítő két filmjénél a személyesség csökkenését
nem csupán könyvadaptáció-voltuk jelzi, de a gördeszkák teljes hiánya is (Még egy nap a paradicsomban, Genya). Az oeuvre másik szélén azok a filmjei
állnak, amelyekben a deszka nem csak hétköznapi kellék (mint a Harmony Korine
által írt páros, a Kölykök és a Ken Park esetében), de főszereplő – maga
a történet a konkrét szubkultúra kiscsoportjára korlátozódik. A Külvárosi rockerek és az idei Szégyentelenek Clark legtisztább szerzői
művei, ám nem abban a tekintetben, hogy magánéletét, saját élményeit dolgozza
fel bennük (ha ilyesmire vállalkozik, mással íratja filmre naplójegyzeteit,
lásd a Ken Park esetét), inkább arról
van szó, hogy ezekénél engedi legjobban szabadjára kameráját, és akárcsak híres
korai fotósorozatai esetében, teljesen részévé válik az ábrázolt
(kamasz)közegnek, miközben mindent alárendel a dokumentálás igényének. Ebben a
tekintetben adódik talán a legizgalmasabb párhuzam a gördeszkák szerepe és a
Clark-filmek között: minél nagyobb hangsúlyt kap műveiben az előbbi, annál
kisebb jut a hagyományos történetmesélésnek.
Larry Clark húszéves
filmrendezői pályája nem csupán kényes témaválasztásainak (kamasz-szex,
kamaszerőszak, kamaszbűnözés), pedofilnak bélyegzett ábrázolásmódjának (csupasz
tinitestek hol nyers realizmussal, hol álomszerű esztétizálással bemutatva), és
nem utolsó sorban magánéleti botrányainak köszönheti küzdelmes éveit, de a
rendező elkeseredett és váltakozó kimenetelű harcot folytat a klasszikus elbeszélésmóddal
is. Ez a küzdelem részben aktuális pozícióját jelzi a filmiparban: míg
legkonvencionálisabb történetmesélő filmje épp az álomgyári sztárokkal
készített Még egy nap a paradicsomban,
az önállóan írt, saját forrásokból készített és (weboldalán) forgalmazott
2013-as Marfa Girl három hősre építő spirituális
meséjét már lazán összefüggő mozaikdarabkák alkotják a váratlan végkifejletig.
A két végpont között elhelyezkedő független opuszaiban világosan megfigyelhető
a narratív kísérletezés mértéke, attól függően, hogy mennyi részt vállal Clark
magából a forgatókönyvből (akárcsak Cassavetes, filmjeiben a legritkább esetben
él improvizációval, a Kölykök vagy a Genya a közhiedelemmel ellentétben
szóról szóra megírt filmek): a Ken Park
szinte mérnöki precizitással megszerkesztett négyszálú szüzséjét teljes
egészében Korine írta, különös rendet teremtve ezzel az életmű legsötétebb,
legtébolyultabb mikrovilágában; a David McKenna profi filmíró (Amerikai História X) által vászonra
adaptált Genya az álomgyári
pszichológia realizmus szabálykódexét követi olajozott rutinnal, fokról fokra
felépítve a kamaszfigurák történetívét egészen a gyilkosság sokkoló
csúcspontjáig, majd a megérdemelt bukásig; a Külvárosi rockerekben pedig elsősorban a reklámfilmes Matthew Frost
társírójának köszönhető, hogy a film első felén uralkodó cselekménytelenség (néhány
Los Angeles-i gettótini délelőtti lézengései) fokozatosan átmegy a jól bevált Harcosok-történetbe, amelyben a kis
csapat mind veszélyesebb kalandok során hazajut az ellenséges Beverly Hills-ből
a South Central biztonságos nyomornegyedébe. Deszkás párhuzammal élve Clark
kamasztörténeteiben az író hajtja előre a járművet, minél gyorsabban, minél
biztosabban pályán tartva, hogy eljusson A pontból B-be – a rendező pedig az,
aki kunsztokat végez vele, szűk térben, egyetlen kamerával kihozva a maximumot
az adott helyzetből.
A Szégyentelenek (eredeti, jóval beszédesebb címén: A mi szagunk) egyfajta végpontot jelent
az eddigi pályán, Clark sosem tette még bele magát ennyire a filmjébe
(konkrétan is, mivel korábbi cameóihoz képest ezúttal két szerepben is
feltűnik: a hajléktalan Rocksztár alakjában konkrét művészi önarcképet kínál, a
lábujj-szopogató vén kéjenc pedig egyfajta paródiája a róla kialakult közképnek).
Noha a forgatókönyv régóta dédelgetett alapötletét (a párizsi deszkás
szubkultúra dokumentálása idegen szemmel) végül egy fiatal francia költő,
Mathieu Landais írta meg – a rendező biztatására jórészt személyes elemekből –,
Clark több okból (köztük a sztrájkba lépett ifjú főszereplők miatt) végül
radikálisan átformálta a szkriptet, improvizációkra és saját csavarokra
cserélve a koherens zárlatot. Hasonlóan a Külvárosi
rockerek vagy a Marfa Girl
cselekményéhez, ezúttal is sokszereplős mozaiktörténettel indulunk, ám a
párizsi kamaszbanda mindennapi bulizásaiból, keféléséiből, lófrálásaiból és
főként deszkázásiból összeálló életkép a sztori második felében sem alakul lineáris,
összefüggő történetté – konfliktusok bukkannak fel, majd elmerülnek, tragédiák
lendülnek mozgásba, majd szétfoszlanak, végül a zárójelenetekben a három
nagyjából főhősnek nevezhető karakter (két fiú, egy lány) egy-egy semmiből
jött, sokkoló csattanóval lép ki a képből, legyen az vérfertőző szexuális
közeledés egy idős anya részéről, demonstratív öngyilkosság egy fiatalabb anya
előtt, vagy éppen egy gépkocsi (jelképesen gördeszkákkal történő) szétverése és
felgyújtása. Ha Clark korábbi filmjei a saját szűkös határaikat értelmetlen,
öncélú agresszióval és promiszkuitással szétfeszítő kamaszlázadásokról szóltak,
a Szégyentelenek már maga a kétségbeesett
lázadás, és nem csupán tabusértő képsorai miatt – a rendező immár nem illeszti
értelmező, szelídítő történetkeretekbe őket, megfosztva mindenféle
pszichológiai mozgatórugótól (Ken Park),
karakterívtől (Genya) és stabilizáló
végkifejlettől (Marfa Girl). Fejlődéstörténet
helyett fejlődés nélküli történetet kapunk, szívszorítóbbá és felkavaróbbá téve
a rendező monomániás, klausztrofób világát.
Larry Clark életművét
szokás kizárólag a felkavaró tartalom és az alkotó személyes (netán szexuális)
motivációja alapján megítélni, ezt a hagyományt a Szégyentelenek sem fogja megtörni egyfajta Hajlakk vagy Titokzatos bőr
gyanánt elindítva a renegát filmest a piaci konszolidáció útján. Éppen
ellenkezőleg, a friss filmben ismét tort ül a kamaszkori szexualitás, a felnőtt
generáció dühödt megvetése és a felforgató erőszak – a hajdani alkotótárs
Korine eksztatikus Spring Breakers-ével
ellentétben azonban még az esztétizáltabb jelenetei (lásd a nyitó bulijelenet
lebegős képsorait) sem eszményítik ezt a világot, hőseikkel nem csábítanak
azonosulásra, sorsukat nem mutatják jobbnak annál, amire érdemesek. Clark mindig
is úgy dokumentálta ezeket a reménytelen életeket, akár egy rajongó
természetfilmes a pusztító vulkánkitöréseket, lenyűgöző tornádókat vagy az
óceánokat járó gyilkos bálnákat. Ezúttal mindössze közelebb lépett hozzájuk a
tőle megszokottnál – filmes nyelvezetében és a filmen belül is: egyrészt
konkrét kamasz-alteregóként (a kamerás Toff karaktere egyfajta elidegenítő
önreflexióként olyan jelenetekben is felbukkan és filmez, ahol a történet
szerint nem lehetne), másrészt a kivénhedt Rocksztár bőrében, aki karjára
varratja rebellis hősei tetkóit, bánatos szemmel figyeli egymásra irányított
Iphone-jaikat és csendes apátiával fekszik könyörtelen gördeszkáik alá.
SZÉGYENTELENEK (The Smell of Us) –
francia-amerikai, 2014. Rendezte: Larry Clark. Írta: Mathieu Landais és Larry
Clark. Kép: Héléne Louvart. Szereplők: Lukas Ionesco (Math), Diane Rouxel
(Marie), Hugo Behar-Thiniéres (JP), Théo Cholbi (Pacman), Larry Clark (Rocksztár).
Gyártó: Polyester / Polaris Film / Morgane Productions. Forgalmazó: ADS
Service. Feliratos. 84 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 89 átlag: 5.18 |
 |
|
