Welles 100Welles noir adaptációiPonyvából katedrálisVarró Attila
Welles noir-adaptációi a szerzői érvényesülés kudarcáról mesélnek az Álomgyárban.
Orson Welles a nagy hollywoodi auteurök
zsáner-polihisztorai közé tartozik, és mint ilyen, művei túlnyomórészt irodalmi
adaptációk (lásd Huston, Kubrick vagy Altman példáját). Ezek a művek mégsem
szűkölködnek szerzői vallomásokban, sőt Welles esetében mintha kifejezetten egy
másik erős szerző motívumainak kisajátítása és átformálása adna módot a
személyes megnyilatkozásra, legyen szó Shakespeare-drámákról vagy
Kafka-regényről. Az életmű három álomgyári bűnfilmje e tekintetben különös
kivételnek számít: nem mintha Welles eredeti ötletéből fogantak volna (Az óra körbejár szkriptjét Victor Trivas
jegyzi, a Sanghaji asszony és A gonosz érintése regényből íródott),
ugyanakkor a pálya jobbára személyes projektjeitől eltérően egyfajta
bérmunkaként készültek. Választásuk elsődleges motivációja nem szerzői, inkább
érvényesülési volt – rendezőjük elsősorban azt kívánta demonstrálni a
stúdióurak felé, hogy hozott anyagból is képes sikeres filmet produkálni, piaci
és művészi értelemben egyaránt. A noir-ként elkönyvelt két regény-adaptáció különösen
szoros szálakkal kötődik egymáshoz, amit nem csupán hasonszőrű
krimi-alapanyaguk, osztott helyszínük (USA/Mexikó) és főhősük beszédes
névegyezése (a Mike, mint „mikrofon” pályakezdettől én-metafora a Hangnál)
bizonyít, de azok a markáns ellentétpárok is, amelyek szépen illeszthetőek a
két hányatott sorsú stúdiófilm eltérő pozíciójához, szerepéhez a rendezői
karrierben. Míg az 1946-os Sanghaji
asszony Welles – nem teljesen önkéntes – búcsúját jelentette a nagystúdiók világától
(amit szegénysori és független európai filmek követnek), addig az 1958-as A gonosz érintése egy meghiúsult
visszatalálás ígéretét hordozta abba az édenkertbe, ami Welles szemében mindig
is a művészi kiteljesedés elsődleges terepét jelentette – nem csupán a magasabb
költségvetés és élvonalbeli szakembergárda okán, de alkotói szabadság terén is
(„Önállóságomat a nagy stúdióknak köszönhettem, a független producerek ezt a
luxust nem engedhették meg nekem.”)
Noha saját bevallása szerint Welles egyik
alapregényt sem olvasta a megbízás vállalása előtt, maguk a könyvek nem csak
cáfolják ezt az állítását, de több ponton konkrét segítséget kínálnak az
értelmezéshez. A Sanghaji asszony
legendás keletkezés-sztorija azóta többszörösen valótlannak bizonyult (Welles
meséje szerint egy telefonfülkében akadt meg a szeme a „Lady from Shanghai” címen egy könyvespulton, miközben épp
megpróbált rásózni valami filmötletet a Columbiát irányító Harry Cohnra, majd az
50 ezer dollár gyorssegélyért cserébe kénytelen volt megrendezni a filmet, női
főszerepben a Cohn által ráerőltetett Hayworth-szel): már csak azért is, mert a
szóban forgó Sherwood King-krimi akkor még az If I Die before I Wake címet viselte. Az 1938-as könyvet és a
belőle írt pároldalas szinopszist valójában William Castle küldte át példaképének
egy majdani közös munka reményében, amit azután Welles szó nélkül kisajátított
és némi változtatás után maga tett le Cohn asztalára, miután megszerezte a
regény jogait. King középszerű James M. Cain-utánérzése (egy New York-i
ügyvédhez sofőrként beállt ex-tengerész szerelmes lesz a ház asszonyába, ezért
belemegy a férj partnerének csavaros ál-öngyilkossági tervébe, hogy aztán a
valódi hulla felbukkanása után elítéljék és csupán a biztosítási pénzre áhítozó
nej rendőri leleplezése a siralomházban menti meg a kivégzéstől) egyértelműen járt
a rendező kezében saját verziója megírása előtt, mint ezt számos apró motívum
bizonyítja a nyitójelenet végén szóba kerülő jégszekrényes gyilkosságtól az
ügyvéd-antagonista sántításáig (amit Welles szerint ő talált ki a szerepre választott
Sloane miatt) – sőt a bírósági tárgyalás sokat méltatott komikus hangvétele és
egy paranoid vízió is megjelenik már Kingnél. Önmagában egyik sem olyan súlyú,
amiért érdemes lenne tagadni eredetüket – a Sanghaji
asszony azonban kiemelkedően személyes filmet jelentett szerzője számára:
noir jelmezbe bújtatott művészi önéletrajzot, amelynek napló-jellege egyetlen
más közreműködőt sem engedett címlapjára.
Welles nem csupán akciódús bűnügyi kalandtörténetet
faragott a néhány New York-i helyszínre korlátozódó, vontatott krimiből,
dinamikus thriller-hőssé alakítva rácsok közé szoruló balekjét (bunyóktól a
szökésen át a tükörtermes tűzharcig), de mind a küzdelmeket, mind a szerelmi
szálat szokatlanul erős önreflektív vonásokkal látta el (amit számos vizuális
megoldás is jelez, élen a megrepedő tükrökkel és üveglapokkal). Welles
olvasatában a „független” Mike író(!)-hőse szerelmi vakságában besétál a
stúdiócápák véres harcába: annak reményében, hogy sikerül megvalósítani
személyes célját, rongyos ötezer dollárért aláírja a (regényből hiányzó) hazug
vallomás szerződését és megpróbálja saját képére formálni a nagyfőnök szeme
fényét jelentő glamúrcsillagot („próbálok olyan lenni, mint amilyennek képzelsz”,
rebegi a hamis-szőke Elsa, miközben a kompromisszumok elfogadására buzdítja a
férfit). Hősünk mindvégig tisztában van önáltatásával, a film során úgy fél
tucatszor nevezi bolondnak magát, egyszer a legrosszabb fajtából („a deliberate
fool”), aki hiába látja tisztán a küldetés kudarcát, képtelen „szabadulni
hajlamaitól” (a fiktív kínai mondás etéren szépen rímel az Arkadin-féle
skorpió-mesére) – végül azzal a tanulsággal sétál ki az álomgyár
kísértetkastélyából, hogy bár nyerni képtelenség, igazán elbukni csak akkor
fog, ha feladja. A Sanghaji asszony a
Szerző szakításának krónikája a vérszomjas stúdióvilággal és a háromszoros
gyilkosból kiszolgáltatott femme fatale-lá
finomított Sztárral: egy hamisítatlan idealista keserédes hattyúdalát jelenti
Hollywoodhoz és a népszerű műfajokba kódolt szerzőiséghez. Ami különösen
megindító az egészben, hogy Welles a film létrejöttének valódi eseményei
helyett saját fiktív verziójára reflektál a történetben – mivel a silány
bűnügyi ponyvába és a Cohn-üdvöskével való közös munkába belekényszerülő, önsorsrontó
művész alakja csupán az ő beszámolóiban létezett.
A tizenkét évvel később a Universal berkein
belül készült A gonosz érintése már a
független filmkészítésben csalódott Welles visszatérését jelentette az
Álomgyárba, ami újra csak elkeseredett küzdelembe fordult a vágás során, és a
rendező kudarcával ért véget. A keletkezéstörténet ezúttal is kétféle
olvasatban ismert. Welles szerint csupán Quinlan szerepére kérték fel és egy
véletlen folytán került a „pocsék történet” rendezői székébe (Charlton Heston
kizárólag azért mondott igent a főszerepre, mert úgy értette, Welles rendezi a
filmet) – az életrajzok viszont azt állítják, a producer Albert Zugsmith
ajánlott esélyt a Man in the Shadows
közös munkája után a művésznek, aki maga választhatott a felkínált szkriptek
közül, és hajlandó volt pusztán a filmben vállalt színészi szerep gázsijáért
megrendezni. A gonosz érintése a Whit
Masterson álnéven ismert, sikeres bűnügyi írópáros (Bob Wade és Bill Miller)
1956-os thriller-ponyvájából készült (eredetileg Badge of Evil címen jelent meg, utalva a bemocskolt
rendőrjelvényre): Paul Monash forgatókönyve jobbára megőrizte eredeti alakjait
és fordulatait, de a hangsúlyt a regény felpörgő záróharmadára helyezi, két
külön szálra választva Vargas nyomozását Quinlan után és az ifjú nej viszontagságait
a Grandi-bandával (ami a regényben szinte alig kap szerepet). Interjúi szerint Welles
„csupán két-három évvel a film után” olvasta a regényt, és jóval elismerőbben
vélekedett róla, mint a Monash-forgatókönyvről, amit szokásához híven radikálisan
átírt a forgatás előtt és alatt. A hozzátett részek leginkább önreflektív Tanya-jelenetpárja
(akinek múltbéli relikviáktól zsúfolt szalonjában „filmeket is játszanak”) mégis
megidézi az eredeti mű egyik epizódját, sokatmondó és szívszorító pluszjelentéssel
bővítve a cigányasszony falán terpeszkedő hatalmas bikafejet. A Badge of Evil-ben a főhős mexikói
apósának falait borítják ilyen vadásztrófeák, amelyek egy részét nem a vén pátriárka
ejtette el, bár azt állítja róluk – hivalkodása azonban nem puszta hazugság, részben
abból fakad, hogy emlékeiben képtelen megkülönböztetni saját teljesítményét
másokétól: „Papa talán már el is felejtette, hogy nem mindet ő lőtte” (tekintve
a „shoot” kifejezés kettős jelentését, az állítás akár a rendezőre is
vonatkozhat). A nyomozóhőst ez az epizód döbbenti rá arra, hogy Quinlan
ünnepelt pályafutása során nem egyszer helyezett el hamis bizonyítékot, hogy igazolja
legendás megérzéseinek helytállóságát: A
gonosz érintésében a vesztébe rohanó rebellis helyett immár egy olyan
művész portréját kapjuk, aki a záró szentencia szerint „nagyszerű detektív, de
rossz zsaru”, azaz zseniális meglátásait hamisításokkal alátámasztó öntörvényű
egoista.
A sántikáló, agresszív Quinlan alakja az
aparegényben az amerikai rendőrpáros becsapott, kihasznált tagja volt, aki végül
elárulja főnökét és bálványát – Welles csupán külső vonásait vette át, valódi
alteregója a manipulatív, hazug nyomozózseni, akit elhagynak és elárulnak a
fináléban, régi barátja, sőt a szeretett nő is lemond róla („Neked már nincs
jövőd, rég elhasználtad” – hangzik Tanya búcsúja). Míg a Sanghaji asszony romantikus hőse megtépázva, de elszántan indul el
az új kihívások horizontja felé, az idős Quinlan szemében az ifjú Vargas által
megtestesített idealizmus mindennél pusztítóbb erő („Az idealisták hoznak igazi
bajt a világra, rosszabbak a bűnözőknél.”), és már nem az übermensch vonása,
inkább a kertvárosi átlagembereké („a középszerűség legyőzte az intuíciót és az
igazságot”). Ehhez a keserű pálforduláshoz kötődik a legjelentősebb változtatás
az alapregényhez képest (ami nem Wellestől ered, de éppen ez ragadta meg a
kiszemelt forgatókönyvben): az elrejtett dinamitrudakkal besározott mexikói
vallomást tesz és bűnösként végzi (míg Mastersonnál már az elején tisztázódik a
hamis vád alól). Akár valóban gyilkolt, akár csak kiverték a beismerést a
vádlottból, a közösség szemében Quinlan bűntette ismét igazolást nyer,
megérzései hitelén és detektív-nimbuszán nem esik csorba: tragikus sorsú
titánként végzi arccal a csatornában. Welles A gonosz érintése idején is bízott benne: csalhatatlan művészi
érzéke feljogosítja rá, hogy kisajátítsa a rá bízott olcsó bérmunkát, és
ponyvából katedrálist emelhet a segítségével – ám az Álomgyár továbbra is
Sanghaj maradt számára, ahol sohasem győzhet az ember.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 72 átlag: 5.46 |
|
|