KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Paul Thomas Anderson: Beépített hiba

A hiányérzet krónikása

Jankovics Márton

Pynchon és Anderson egyaránt a precízen szervezetlen dramaturgia mestere.

A Beépített hiba újabb bizonyítéka annak, hogy Paul Thomas Anderson nem a célirányos elbeszélés, inkább az atmoszférateremtés és a hiányos történetek mestere. És ezen egy fikarcnyit sem változtat, hogy már fiatalon kikiáltotta saját főművének a Magnóliát, ezt a lenyűgözően monumentális és precízen szerkesztett dramaturgiai óraművet, amelynek minden apró rugója és fogaskereke egyetlen célt szolgál: az elsöprő katarzis kifacsarását a nézőből. Az önjelölt opus magnumról azonban nem több egy nagyszabású, ám feledhető elbeszélői bravúrnál. Főleg, ha a rendezőnek azokhoz a szándékoltan kusza, széttartó és kihagyásokkal terhelt filmjeihez hasonlítjuk, amelyek képei szép lassan az ember bőre alá kúsznak, hogy jó darabig elkísérjék.

Mert Anderson valójában a tétova sodródás és a feloldhatatlan hiányérzet krónikása, ezeket a témákat pedig nem lehet hibátlan, kerekre csiszolt történetekben megragadni. A hiány így több szinten is beépül legerősebb filmjeinek szövetébe: egyfelől a szereplők általános létállapotává, másfelől a cselekmény központi szervezőelemévé lépve elő.

Nem véletlen, hogy előző filmjéhez, A mesterhez hasonlóan a Beépített hibában is a kihagyások és az epizódjelenetek dominálnak, örvényszerűen magukkal rántva minket a céltalanul sodródó főhős fókuszát vesztett nézőpontjába. Persze az 50-es évek szépia árnyalatainak helyébe a 70-es évek színkavalkádja lép, az agyzsibbasztó tömény szeszt a joint, a hosszú hallgatásokat pedig a vadul burjánzó dialógusok váltják föl, de valójában ugyanaz az elbeszélői stratégia valósul meg a két filmben, amely másodlagossá teszi a cselekmény logikus felépítményét a hangulathoz képest.

Thomas Pynchon pszichedelikus noirja tökéletes táptalajként szolgált ehhez a precízen szervezetlen dramaturgiához. A noirtól persze eleve nem áll távol a tiszta és célirányos krimi-logika összekuszálása. A híres anekdota szerint a szerint a műfaj egyik origójának számító Hosszú álom bűnügye is annyira szövevényesre sikerült, hogy még a forgatókönyvíró és az alapmű szerzője számára is maradtak homályos foltok a történetben.

Anderson filmjében olyan észrevétlenül illan el a valóság és a képzelet közti határvonal, ahogy spanglifüst a Los Angeles-i kikötő ködében. Már a jellegzetesen noiros nyitójelenetben is van valami gyanúsan látomásszerű: Doc, az állandóan betépett hippi-nyomozó épp a kanapén heverve álmodozik, mikor váratlanul felbukkan volt szerelme a múltból, és megbízza lepattant Sherlockunkat egy rejtélyes és kissé bizarr üggyel. A kívánatos Shasta ezután éppolyan gyorsan libben ki a színről, ahogy megjelent, a nosztalgiájával és paranoiájával magára hagyott Doc pedig megindítja a filmtörténet egyik legtétovább és legőrültebb nyomozását.

Ennek során alapos társadalmi keresztmetszetet kapunk a korahetvenes évek Kaliforniájának eklektikus világából, amelyben jól megférnek a náci bűnbandák a fekete egyenjogúsági mozgalmakkal, a rongyrázó milliomosok a tengerparti viskójukban merengő drogos nyomozókkal, és a Manson-gyilkosságok által ripityára tört hippi-álmok romjain épülő Nixoni Amerika rendkultuszával. Az elementáris visszavágyódás tehát egyszerre uralja a filmet személyes és történelmi szinten: Shasta csábító emléke és a 60-as évek ellenkultúrájának ártatlan naivitása ugyanúgy egy talán sosemvolt boldogság délibábjaként lebeg a főhős szélesre tárt pupillái előtt. Ezen elmúlásélmény gyönyörű és egyben bizarr szimbóluma az a szemfog alakú felhőkarcoló, amelyet a szerelmespár legboldogabb pillanatainak helyszínét jelentő üres telekre húztak föl. Természetes, hogy épp ez az épület löki tovább a vadul kacskaringózó cselekményt.

Anderson rendkívül finom eszközökkel kényszeríti bele a nézőt Doc zavaros, szomorkás és paranoid szemszögébe. Ezúttal ugyan elmaradnak a hosszú és látványosan koreografált kameramozgások, de a párbeszédjelenetek felfoghatatlanul lassú kocsizásai, a bizonytalan pozíciójú narrátorral, a különös zenehasználattal és a váratlan hangulatváltásokkal kiegészülve hipnotikus összhatást teremtenek. Az abszurd, burleszkes humor és az alatta hömpölygő melankólia egyaránt végigkíséri a filmet, mintha csak egy véget nem érő marihuána-tripen lennénk. Az egyidejű, ám ellentétes modalitások miatt egy ponton elbizonytalanodunk, hogy valóban vicces-e, amit látunk, vagy csak mi érezzük annak. Végső soron ebben a detektívtörténetben is csak az a műfajokon, korszakokon és formanyelven felül álló egyszerű tényállás lepleződik le, mint Anderson többi filmjében: hogy milyen veszettül tud hiányozni egy ember egy másik embernek. 

 

BEÉPÍTETT HIBA (Inherent Vice) – amerikai, 2014. Rendezte: Paul Thomas Anderson. Írta: Thomas Pynchon regényéből Paul Thomas Anderson. Kép: Robert Elswit. Szereplők: Joaquin Phoenix (Doc Sportello), Reese Witherspoon (Penny), Sasha Pieterse (Japonica Fenway), Josh Brolin (Bjornsen), Owen Wilson (Coy Harlingen). Gyártó: Ghoulardi / Warner Bros. Forgalmazó: ProVideo. Szinkronizált. 140 perc.

 

  

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12302