Fesztivál

Wroclaw

A kísérlet száma

Kovács Bálint

A sokszínű New Horizons fesztivál több akar lenni, mint a legnevesebb mustrák filmjeinek utánjátszó fóruma. 

Bár nem számít A-kategóriásnak, mint Varsó vagy a Karlovy Vary mustrája, az idén tizennegyedszer megrendezett wroclawi New Horizons (T-Mobile Nowe Horyzonty) filmfesztivált a szakma a térség egyik legfontosabb és talán legnagyobb szemléjeként tartja számon. És a New Horizons rá is szolgál a figyelemre, mind számaival, mind filmjeinek presztízsével, mind lebonyolításának profizmusával. Idén a fesztivál másfél hete alatt 365 – ebből 199 egészestés – filmet vetítettek, a programból pedig jól látható a törekvés, hogy meghívják a legjelentősebb fesztiválok díjnyerteseit, például a Cannes-ban Arany Pálmával, a legjobb forgatókönyv díjával, a FIPRESCI által és az Un Certain Regard szekcióban díjazott alkotásokat (tizenhat további Cannes-ban is szereplő film mellett). Igaz, a fesztiválok arculatát mindig jelentősen befolyásoló versenyprogramra jellemző az eredetiségre törekvés, ami nem csak a minél kevésbé ismert filmek bemutatásának igényét jelenti (a fesztiválon egyedül ebben a szekcióban található világpremier, igaz, két „hazai” műből), de a formai-tartalmi-nézőpontbeli újítani akarás is, ami azonban sok esetben vezet modorossághoz, keresettséghez, vagy akár a blöff gyanújához is.

Így a New Horizons – egyelőre? – némiképp az A-kategóriás nagytestvérek lengyel bemutatóhelyének tűnhet, azonban a szervezők ezernyi egyedi ötlettel igyekeznek saját imázst teremteni a fesztiválnak. Minden évben a versenyprogrammal egyenrangú súllyal szerepelnek a művészetről, filmezésről magáról szóló darabok; mint az idei díjnyertes, Anna Odell Osztálytalálkozó című meta-filmje arról, hogyan segíthet a múltfeldolgozásban egy kamaszkori sérelmekről szóló kisfilm leforgatása és az azt ihlető valós személyek szembesítése, na meg a valóság és a film kapcsolatáról, kölcsönhatásáról, a nem-valós síkon megtörténő események esetleges kihatásáról a valóság dimenziójára. Emellett ott vannak a rendezői retrospektívek – idén Ken Russell művei voltak soron –, a fókuszba helyezett országok – most Görögország –, vagy a gyönyörű wroclawi főtér minden esti ingyenes (és zsúfolt teltházas) vetítései egy óriási, szabadtéri kivetítőn.

A New Horizons ugyanakkor remek példa arra, hogyan lehet a szakmán kívül a laikusokat is óriási sikerrel megszólító fesztivált létrehozni – részben persze a főtámogató telekom-cég anyagi segítségével. Pedig az állandó – feltűnő többségben fiatalokból álló – teltház nem magától értetődő: a fesztiválon, bár a retro vámpírmozitól a beszélőfejes dokumentumfilmeken át a zenés darabokig nagyon széles a választék (igaz, zsánerfilmet nemigen találni), ha muszáj lenne egyetlen jellemzőt találni a programra, az mindenképpen az experimentalizmus lenne. Akadt például három egymást követő film, amelyekben összesen hangzott el talán ha három mondat.

Kim Ki-duk 2013-as alkotásában, a Moebiusban továbbvitte a Pieta nyers brutalitását, sajátosan emberi embertelenségét, ugyanakkor már teljesen a szimbolizmus felé fordult. Ennek csak jele, hogy a filmben senki nem szólal meg (ami olykor nagyon oda nem illő, börleszkesen túlzó gesztusokhoz vezet): Kim a realizmustól messzire rugaszkodva, egyfajta kódrendszerben értelmezhetően beszél az ösztönszerűnek és állatiasnak ábrázolt nemi vágyról mint az élet egyik fő mozgatórugójáról, és mint ilyenről, az egymás melletti létezés egyik fő ellehetetlenítőjéről. A filmben a férjére és így az egész férfinemre féltékeny, megcsalt nő levágja és megeszi fia péniszét, ami miatt a bűnbánó apa is kasztráltatja magát; a nemi erőszak, a fájdalom mint maszturbációs technika és az ödipális közösülés mind az alaptéma metaforái. Így a Moebius kegyetlenségével, olykor már túlzó naturalizmusával végeredményben a maga módján szívszorító melodrámává válik a szeretetvágyról, meg nem értésről és elfogadásról: újszerűségével és a sokkhatással tud újat mondani rengetegszer vászonra vitt témákról.

Caj Ming-liang két Wroclawban szereplő filmje egy forma vagy nézőpont kétféle megvalósítása. A Journey to the West című, szavak nélküli, szűk egyórás filmben semmi egyéb nem történik, mint hogy egy buddhista szerzetes iszonyú lassan lépked: elindul valahonnan az Isten háta mögül, majd végiggyalogol egy nyugati nagyvároson, s a végén egy követőre talál. A statikus kameraállásokkal felvett mozgófénykép felvet ugyan értelmezési lehetőségeket – elgondolkodtathat az időhöz való viszonyunkról, vagy a negyed órán keresztül egy lépcsőn lefelé haladó férfit figyelő, alighanem tényleg civil városlakókat szemlélve a szokatlan dolgok alapvető elutasításának fonákságairól –, de ezek egyrészt nem különösebben eredetiek, másrészt nem is artikuláltak: a film voltaképpen nem csak állításoktól, de kérdések megfogalmazásától is mentes. Szintén roppant hosszú, többnyire rögzített kamerával felvett, kitartott cselekményeket (például egy helyben álldogálást) ábrázoló snittekből áll össze a rendező két és negyed órás, Stray Dogs (Kóbor kutyák) című filmje is, itt ugyanakkor végül létrejön a bravúr, és a minden megszokott módszert és szabályt (úgymint klasszikus értelemben vett dramaturgia, a karakterek bemutatása, a jelenetek összekötése, a viszonyok tisztázása) szinte teljesen elvető elbeszélésmód által megszületik egy erősen életigenlő történet a peremre szorult férfi és két gyermekének reintegrációjáról a társadalomba, egy segítő (pót)anyafigura révén. Caj ugyanakkor nem beszéli annyira meggyőzően választott formanyelvét, hogy a „hagyományos” módszerek közt szocializálódott néző is átadja magát a hipnotikus képeknek, egész egyszerűen azért, mert a képek többnyire nem hipnotikusak, és az elnyújtottság, a statikusság nem vagy nem mindig tud hozzáadni a film hatásához.

Habár egészen más környezetből érkezik, mégis hasonlóan nyúl a kamerához az ausztrál Aaron Wilson, aki Canopy című versenyfilmjében a beszéd helyett a zajoknak szenteli a hangsávot, hogy egy, a világháborúban a szingapúri dzsungelben eltévedt katona és kínai sorstársa kapcsolatából ne csak bajtársiasság és – a film sugalmazása szerint – az életnek értelmet, de legalábbis minőséget adó emberségesség meséjét hozza ki, de a háború zsigeri, agyalapig hatoló, primer hatását is megpróbálja visszaadni az ötből az egyik érzék kiemelése révén.

Nem hallgatagsága, hanem ellenkezőleg, beszédessége révén nevezhető – kis túlzással – kísérletinek Nuri Bilge Ceylan cannes-i nagydíjas filmje, a Téli álom (Kis uykusu). A három és negyed órás melodráma részben egy házasság válsága, részben pedig két társadalmi réteg összeütközése révén beszél olyan csehovi témákról, mint a kommunikációképtelenség, az egymás mellett, megértés nélkül elsuhanó életek és a mindezeket még elviselhetetlenebbé tevő örök és kilátástalan változtathatatlanság. A társíró-rendező roppant okosan, vagy – talán nem túlzás – bölcsen változtat örökérvényű metaforává úgy egészen hétköznapi veszekedéseket, házastársi konfliktusokat, mint banális pénzügyi vitákat, s ezek végül mind részeivé válnak egy lenyűgözően pontos, noha mégoly pesszimista társadalom- és lélekrajznak: mikro- és makrokörnyezetünkben is képtelenek vagyunk elérni, hogy a berögzült rossz viszonyok megváltozzanak. S bár minden felvetődő gondolat szolgálja a nagy egészet, a ráérősség inkább elvesz, mintsem ad: minden egyes, hosszú és képileg izgalommentesen ábrázolt vita túlírt, túlbeszélt, üresjáratokkal terhelt.

Utóbbi tekintetben rokonítható a Téli álommal Olivier Assayas kamaradrámája, a Clouds of Sils Maria, gondolatiságában azonban távol marad tőle. A régi, legendás szerepének folytatását asszisztensével tanuló-próbáló színésznő történetének nemcsak a dialógusai fájóan papírízűek, nagyobbrészt teljesen izgalommentesek és a szó minden értelmében unalmasak, de a felmerülő témák is egytől egyik elcsépeltek, százszor látottak: az épp betanult szöveg persze mindig rímel a színésznő életére, a karakter meg persze pont olyan problémákkal küzd, mint megszemélyesítője. Eközben pedig, hiába Juliette Binoche szokásosan perfekcionista és Kristen Stewart élete eddigi legkidolgozottabb alakítása, a belterjes színházi problémákon kívül alig hangzik el akár jóindulattal is elgondolkodtatónak nevezhető problémafelvetés.

Némiképp hasonlók a gondok Amos Gitai Ana Arabia című filmjével is: az arab férfi zsidó feleségéről szóló, dokumentarista eszközöket használó esszéfilm – amelynek kísérleti jellegét az adja, hogy egyetlenegy, hetvenöt perces snittből áll – minden egyes mondata modoros, az önsegítő könyvek színvonalát éppen csak megugró konyhabölcselet („nem az számít, hogy zsidó vagy vagy muszlim, hanem az, hogy ember”). A formai truváj miatt pedig elvész a természetességnek még a látszata is: minden szereplő épp valami nagyon keresett dolgot csinál, amikor a már halott zsidó asszonyról cikket írni készülő riporternő – szintén igen erőltetetten – pont beléjük ütközik pár mondat erejéig.

És noha egészen bizonyos, hogy egy efféle fesztiválon nemcsak, hogy helye van a kísérleti és kísérletező filmeknek, de a szervezőknek kötelessége is felkutatni az ilyeneket, a New Horizons egyik legerősebb bemutatójára lehetetlen lenne ráhúzni a kísérletiség jelzőjét. John Curran Tracks-e klasszikus életrajzi dráma egy fiatal ausztrál nőről, aki pár évnyi tevegondozás után belevág egy féléves gyalogútba a halott sivatagon át az óceánig. És tulajdonképpen nem is történik szinte semmi az útközben, mégis, részben Mia Wasikowska tökéletesen kidolgozott, ezerárnyalatú, kiemelkedően hatásos játéka, részben pedig a minden felszín alatti rezdülést érzékenyen ábrázolni képes, minden érzelmet pontosan megragadó rendezés miatt nemcsak a film szépsége és hangulata ragad magával, nemcsak a más filmben alighanem csak tölteléknek tűnő jelenetek tűnnek elsöprően katartikusnak, de folyamatos, a legjobb thrillerekéhez mérhető benne a feszültség is az utolsó percig.

A New Horizons sikerrel szólítja meg a szakmát és a civil közönséget is, és míg utóbbiakat alighanem tökéletesen kiszolgálja a bőséges, változatos, minőségi és sok különlegességet kínáló felhozatal, addig a már most figyelemreméltó szakmai színvonalú szervezés előtt állnak még kihívások az első vonalbeli fesztivállá váláshoz.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11936

Cikk értékelése:

szavazat: 359 átlag: 5.69