KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
   2014/március
JANCSÓ MIKLÓS
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 1. rész
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 1. rész
MAGYAR MŰHELY
• Schreiber András: Két szűk esztendő Beszélgetés Havas Ágnessel
MELODRÁMA
• Pápai Zsolt: Pátosz és realizmus John Cassavetes modern melodrámái
• Kovács Ilona: Ha a botrány elmarad [RÉSZLET] Apácasors Diderot-tól napjainkig
LATIN BŰNÖK
• Géczi Zoltán: Latin bűn A latin-amerikai thriller evolúciója
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Czigány Tamás (1928-2014)
LATIN BŰNÖK
• Sepsi László: Foggal-körömmel Latin-amerikai horrorfilmek
VERHOEVEN
• Csiger Ádám: Hús + fém [RÉSZLET] Paul Verhoeven – 2. rész
• Andorka György: Engedelmes test Robotzsaru
BALKÁN EXPRESSZ
• Szíjártó Imre: Csonka napok Új szerb film
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Ki ölte meg Bambit? Julien Temple Sex Pistols-filmjei
TELEVÍZÓ
• Gáncsos Kármen: Éjjel-nappal fikció Televíziós dokurealizmus
FESZTIVÁL
• Gellér-Varga Zsuzsanna: Én és énke a filmvásznon Amszterdam
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: A börtönből jött királyfi Joyce Maynard: Nyárutó
• Baski Sándor: Családi pótlék Jason Reitman: Nyárutó
KRITIKA
• Pályi András: Kérdések a múlthoz Wałęsa – A remény embere
• Huber Zoltán: Variációk kanapéra Couch Surf
• Nagy V. Gergő: Vissza a kamaszkorba Megdönteni Hajnal Tímeát
• Muhi Klára: Azok a régi hengergőzések Szerelempatak
MOZI
• Csiger Ádám: A plebejus herceg
• Baski Sándor: A Grand Budapest Hotel
• Kránicz Bence: Prince Avalanche – Texas hercege
• Forgács Nóra Kinga: Vijay és én
• Sepsi László: Én, Frankenstein
• Andorka György: Téli mese
• Huber Zoltán: Herkules legendája
• Roboz Gábor: Nyomtalanul
• Varró Attila: Műkincsvadászok
• Horváth Eszter: Idegen a tónál
• Kovács Kata: Végtelen szerelem
DVD
• Pápai Zsolt: Meteo
• Csiger Ádám: Mozimaraton: Akciófilmek hétvégére díszdoboz
• Soós Tamás Dénes: Hamarosan…
• Tosoki Gyula: Félelmetes nap
• Soós Tamás Dénes: A folyosó túloldalán

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Latin bűnök

Latin-amerikai horrorfilmek

Foggal-körömmel

Sepsi László

A latin-amerikai horrorfilmeket a kényszerűen alacsony költségvetés fölöttébb kreatívvá teszi, ahhoz hogy észre vétessék magukat, újra kell gondolniuk a stílust és a műfajokat.

 

Bár a dél-amerikai országok alacsony költségvetésű zsánerfilmgyártása éppoly változatos terméssel gazdagította a huszadik század filmkultúráját, mint az északi kontinens független stúdiói és szerencsevadászai a keleti parttól Cormanig, érthető okokból a helyi kultúrpolitika általában óvakodott attól, hogy szürreális horrorokat és sikamlós szexfilmek tűzzön zászlajára a fesztivál-komfort új hullámok helyett. Mint arra a Latsploitation, Exploitation Cinema and Latin America című kötet szerzői kitérnek, a latin amerikai exploitation – ide értve a horroron túl az összes, hagyományosan alacsony státuszú kulturális formát, filléres fantasy-től a narcocinemáig – teoretikus feldolgozása nem csupán azért nem kezdődött meg az ezredfordulóig, mert a kritika eleve ódzkodik a témától, hanem mert az árnyékfilmgyártásnak helyt adó országok a legkevésbé sem kívánták, hogy nemzetközi imázsukat befolyásolják az olcsó, zsigeri és gyakran meglehetősen bizarr latsploitation-mozik. Miközben ez a probléma nem csupán Latin-Amerikát érinti – lásd a nemzetközi kult-státuszba került korai Peter Jackson-opuszok körül kialakult vitát Új-Zélandon, ahol a kilencvenes elején a helyi média vérmes rosszallását fejezte ki, hogy a Hullajó nyomán a szigetország filmgyártását afféle splatterparadicsomként bélyegezték meg a külföldi sajtóban –, mindez nem akadályozta meg, hogy forgalmazói hálózatokba bekerült produkciók megtalálják közönségüket a rendszerint minél egzotikusabb ingerekre vágyó paracinema-fogyasztóknál. Éjféli vetítéseken pergő Jodorowsky-triptől rongyos VHS-en terjedő, brazil E.T.-pornón át az itt forgatott, de USA-beli alkotók által gyártott belezős exploitationig (The Slaughter/Snuff) megannyi produkció öregbítette akarva-akaratlanul a dél-amerikai kultúra hírnevét, aminek nyomán mára a hatvanas-hetvenes évek kavalkádjából sikerrel emelkedtek markáns hanggal bíró szerzőik – mint a brazil José Mojica Marins vagy az argentin Emilio Vieyra –, az ezredforduló után feltűnt új generáció pedig szemérmetlenül keblére ölelte a hivatalos kánonokon egyelőre kívül szorult tradíciókat. (Már ahol létezik ilyen – az olyan chilei fenegyerekek, mint Patricio Valladares vagy Jorge Olguín helyi hagyományok híján előszeretettel merítenek a globális kultúrkincsből, így munkáikban az elsődleges referenciapontokat vámpíros szerepjátékok és a Texasi láncfűrészes mészárlás jelentik.)

A latin-amerikai horror új hullám, amiben a nemzetközi filmkultúra némiképp kifogásolható poszt-koloniális szemléletmódjának köszönhetően különösebb distinkciók nélkül kerülnek egymás mellé chilei, argentin, brazil vagy akár kubai produkciók, a 2010-es évek után keltett feltűnést a horrora specializálódott fesztiválokon és a független forgalmazók (Artsploitation Films, IFC Midnight) portfólióiban. 2013 novemberében a Variety már „latin-amerikai horror boomról” írt annak kapcsán, hogy a legnagyobb dél-amerikai filmpiac, a Ventana Sur külön horror-szekciót nyitott Blood Window néven, amit elsősorban az indokolt, hogy a korábbi évek olyan zsánerfilmjei, mint a Vagyunk, akik vagyunk (Somos lo que hay, 2010 – Jorge Michel Grau) és a Juan, a zombivadász (Juan de los Muertos, 2011 – Alejandro Brugues) kiválóan szerepeltek a nemzetközi színtéren (olyannyira, hogy előbbiből már az amerikai remake is elkészült). De a közelmúltban mindezen túl is látványosan előtérbe kerültek a horror és társműfajai a dél-amerikai filmkultúrában: Uruguay egy szokatlanul bátor lépéssel a fillérekből forgatott La casa mudát (Csendes ház, 2011 – Gustavo Hernández) indította a legjobb külföldi film Oscar-díjért (végül a jelölésig sem jutott el), a mezőnyben is kiemelkedően brutálisnak számító Hidden in the Woods (Az erdő rejtekében, 2014) állami pénzből forgott (igaz, a rendező szociodrámát ígért a pályázatban, ami Valladares korábbi munkáinak ismeretében azért bőven adhatott okot a gyanakvásra) és a mindig trendérzékeny Eli Roth is megjelent a színen, hogy Chile egyik legnépszerűbb, könnyed vígjátékokra specializálódott rendezőjével (Nicolás Lopez) leforgassa az Utórengés (2011) túlélőhorrorját – mintha Orosz Dénes Uwe Boll-lel karöltve megcsinálná a Hortobágyi gémeskutas mészárlást.

Hasonlóan az ezredforduló utáni horrorfilm egyik meghatározó irányzatává vált francia újextrémizmushoz, a latin-amerikai rémfilmek is elsősorban a hatványra emelt brutalitáson keresztül próbálnak kitűnni a meglehetősen zsúfolt mezőnyből, ugyancsak különös hangsúllyal a női szenvedés különféle formáinak bemutatásán (Baby Shower, Hidden in the Woods, A sikátor). Bár néhány esetben – mint a Juan, a zombivadász naplopóinak kalandjaiban vagy a Sudor frío (Hideg veríték, 2010 - Adrián Garcia Bogliano) járókerettel és fecskendőkkel támadó nyugdíjasainak esetében – a francia kollégáknál jóval hangsúlyosabban megjelenik a komikum (annak is egy komor, szatirikus változata), a kortárs latin horror elsősorban a szexuális devianciák és a testi-lelki erőszak formáinak kiváltképp ötletes halmozásával vívta ki a horrorrajongók kitüntetett figyelmét. Mintha az érvényesülés immár csak az ingerküszöb minél provokatívabb áttörése által volna lehetséges: a Hidden in the Woods csupán a játékidő első tíz percébe belezsúfol egy feleséggyilkosságot, egy láncfűrészes mészárszéket, egy vérfertőző és pedofil aktust, illetve egy sebtében világra hozott, majd nyersen elfogyasztott csecsemőt. Habár a gore és torture porn eleve különösen népszerű az aprópénzből forgató, pályakezdő rendezők körében, a latin horror ilyetén kreativitását rendre zilált műfaji eklektika teszi még szembetűnőbbé: az El callejón (A sikátor, 2011– Antonio Trashorras) kamarathrillere a fináléra vérgőzös vámpírfilmbe fordul, az Ahí va el diablo (Elvisz az ördög, 2011 – Adrián Garcia Bogliano) megszállt gyerekekkel operáló rémtörténetét egy szinte mellékesen felbukkanó sorozatgyilkos teszi izgalmasabbá, az Utórengés pedig csak negyven percnyi partyvideó után tér át a címben jelzett kataklizma bemutatására.

Ezt a – low-budget filmekben egyébként nem ritka – motívumhalmozást formailag a technikai lehetőségekhez képest feltűnő stilizáció erősíti, lásd a Csendes ház kézikamerás hosszúbeállításait, az Elvisz az ördög európai művészfilmeket idéző szótlan fojtottságát vagy A sikátor rágógumi-pop színvilágát. Ugyanakkor a latin-amerikai horrorfilmek vonzódása a stílusok és műfajok hibrid újragondolásához kiváltképp szembetűnő annak fényében, hogy – újfent a költségvetésre visszavezethető okokból – legtöbbjük zárt térben vagy erősen lehatárolt helyszíneken játszódik. Dzsungelmélyi bunker (Az osztag – El Páramo, 2011), egy önkiszolgáló mosoda (A sikátor) és labirintusszerű lakóházak (Penumbra, Csendes ház, Hideg veríték) adják az erőszakos konfliktusok legjellemzőbb színtereit, ahonnét a kelepcébe szorult főhősök általában csupán kiadós tortúrák és foggal-körömmel megvívott közelharcok árán szabadulhatnak. A korlátozott mozgástér és az abból való kitörés legalább annyira problémája a többségükben pályakezdő filmeseknek, mint főhőseiknek – árulkodó Patricio Valladares esete, aki többek között azért is egy isten háta mögött erdőben forgatta a Hidden in the Woods-t, hogy az állam menet közben ne tudja ellenőrizni, mire költi a tőlük kapott pesókat –, munkáikban pedig mintha ezt kellemetlen alaphelyzetet fordítanák le a horrorfilm nyelvére. Hőseikhez hasonlóan a kitöréshez – vagy érvényesüléshez – pusztán a legegyszerűbb eszközök állnak rendelkezésükre: a kortárs latin-amerikai horrorfilmek nyers brutalitással és stílusukban is érvényesülő sokkesztétikával veselkedtek neki, hogy általuk egy nyolcvanas évek után született generáció (Valladares, a Bogliano-fivérek, Gustavo Hernández és társaik) kitörjön a szűk provinciális lehetőségek közül és belekarcolja a nevét a nemzetközi filmkultúra térképébe.

A generációs öntudatot nem csupán Az erdő rejtekében vagy a Hideg veríték karcos megformálatlansága és „ajtóstul a házba” brutalitása jelzi, de számos esetben a filmek alapkonfliktusa is az apafigurákkal és hagyatékukkal való leszámolás. A dél-amerikai horror hőseit az előző rendszerből visszamaradt, perverz öregurak (Hideg veríték) és arrogáns kartellvezérek (Az erdő rejtekében) kínozzák, a diszharmonikus szülő-gyerek kapcsolatot démoni megszállottság teszi még bonyolultabbá (Elvisz az ördög), az örökifjú léhűtőket pedig kapitális katasztrófák kényszerítik önvizsgálatra és korábbi kényelmes életmódjuk feladására (Juan, a zombivadász, Utórengés). Hőseihez hasonlóan a fiatal latsploitation is szakadó hússal és csontropogással küzd az önállósodásért, miközben ez a folyamat – kitörni a dobozból, felülemelkedni a kulturális korlátokon, és önerőből kilépni a nemzetközi piacra – korántsem kecsegtet egyértelmű sikerrel. Az erdő rejtekében hősei végül egy szimbolikus tengerparti jelenetben szabadulnak meg a rájuk száradt vértől, erdei kabinok és lerobbant lakóházak klausztrofób terei után végre előttük az egész horizont; velük ellentétben A sikátor és az Utórengés hősnőit a megannyi tortúra után sem várja megnyugtató beteljesülés. Az ugyan biztos, hogy a kortárs latsploitation útja vérrel és szenvedéssel van kikövezve, de azt még nem tudni, hová vezet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/03 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11838