KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
   2014/szeptember
A NAGY HÁBORÚ (1914-1918)
• Fáber András: Az őskatasztrófa Francia filmek az első világháborúról
• Schreiber András: Nyugaton a helyzet Németek az első világháborúban
• Takács Ferenc: A régi hazugság Angolszász filmek az első világháborúról
• Szekfü András: „E filmeknek csak ürügy a háború” Beszélgetés Ormos Máriával
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Kata: Az elit klub felrobbantása Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Köszönik, lehetnének jobban Határon túli magyar film: Szlovákia
FILMISKOLA
• Grunwalsky Ferenc: Tükör előtt A filmszínészek képzéséről
HOLLYWOODI CSILLAGOK
• Orosdy Dániel: Mindenki álomgyára Hollywoodi önvizsgálat
• Varró Attila: Családi paraziták Térkép a csillagokhoz
SZEXTÉTIKA
• Kelecsényi László: A képmás és a modellje Sylvia Kristel: Meztelenül
• Veress József: Szex a vásznon Kelecsényi László: Filmszextétika
ÉLETKÉPEK
• Margitházi Beja: Átkeretezett életek Michael Apted: Up
• Szabó Ádám: Mikor a gyermek gyermek volt Sráckor
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – I. rész
• Gyenge Zsolt: A távolság poétája Nuri Bilge Ceylan
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élet a halál után Misztikus melodrámák
• Pernecker Dávid: A bűnhődés senkiföldjén Rectify
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Nem az a háború John Le Carré: Az üldözött
KRITIKA
• Czirják Pál: „És íme, remekül van a fiú” Zomborácz Virág: Utóélet
• Soós Tamás Dénes: Muszklimítoszok Hercules-filmek
MOZI
• Vajda Judit: Michel Houellebecq elrablása
• Varga Balázs: Ida
• Kovács Kata: Az élet ízei
• Csiger Ádám: A csodabogár
• Árva Márton: Az ígéret földje
• Baski Sándor: Heli
• Andorka György: Lucy
• Varga Zoltán: Oculus
• Kránicz Bence: The Expendables - A feláldozhatók 3.
• Sepsi László: A galaxis őrzői
• Varró Attila: Tini nindzsa teknőcök
• Kovács Marcell: A vihar magja
DVD
• Pápai Zsolt: Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen
• Czirják Pál: Másfélmillió lépés Magyarországon
• Kránicz Bence: A másik csaj
• Géczi Zoltán: Műkincshajsza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Szuperhősök áradata PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A nagy háború (1914-1918)

Francia filmek az első világháborúról

Az őskatasztrófa

Fáber András

Franciaország győztesként került ki az első világháborúból, de a „Grande Guerre” okozta óriási vérveszteség sokkolta a francia társadalmat.

 

Szokás azon humorizálni, mennyire hiányzik az emberekből az előrelátás képessége. Igaz, ritkán ismerjük fel, hogy olyan jelentős esemény történt a világban, amely a jövőben más irányt fog adni az életünknek.

„Rien.” – Semmi. Ezt jegyezte fel naplójába XVI. Lajos francia király 1789. július 14-én. Ez a „semmi”, vagyis a francia forradalom juttatta vérpadra alig pár év leforgása alatt.

„Németország hadat üzent Oroszországnak. – Délután uszoda.” Így szól Franz Kafka 1914. augusztus 2-i naplóbejegyzése. E szavakkal kezdi Bán Zoltán András az első világháborúnak az irodalomra tett hatásáról szóló cikkét. Igaz, Kafka közvetlenül egyetlen sort sem írt le a háborúról. De csakhamar emblematikus krónikása lett annak a vészterhes, szorongással teli, abszurd világnak, amely az első világháború után alakult ki Európában, s amelynek következményeit mindmáig szenvedjük. Gyakran magunk sem tudjuk, mennyire jelen van életünkben a „La Grande Guerre”, a rövid, de borzalmas huszadik század „őskatasztrófája” (mindinkább így nevezik a történészek), amelytől úgy kizökkent medréből az idő, hogy azóta sem tudott oda visszazökkenni. Igen: a „Nagy Háború” ahogyan sokáig nevezték, mindaddig, amíg a nyomában megszülető világrend – forradalmak és totalitárius rendszerek (bolsevizmus, fasizmus, nácizmus) következményeként – ki nem vajúdta magából még iszonyúbb utódját, a második világégést.

De vajon lehetett-e előre látni, hogy mi következik?

1909-ben jelent meg Angliában egy Norman Angell nevű szerző könyve Europe’s Optical illusion (Európa optikai csalódása) címmel. A mű újabb kiadása egy évvel később már a The Great Illusion (A nagy illúzió) címet viselte. Pillanatok alatt óriási sikert aratott, és sok nyelvre lefordították. Ez lett a francia kiadás címe is: „La Grande Illusion”. A szerző azt fejtegette benne, hogy Európában nem törhet ki háború, akkora a banki hitelállomány súlya, vagy ha mégis kitörne, hát hamar véget érne.

A sors iróniája, hogy Norman Angell 1933-ban Nobel-békedíjat kapott könyve új, átdolgozott kiadásáért, amelyben feltárta a háborúk összefüggéseit a gazdasági okokkal.

A cím, ugye, ismerős? De nem ám a társadalomtudományból, hanem Jean Renoir 1937-ben forgatott klasszikus remekművéből. A két évvel a második világháború kitörése előtt készült és bemutatott francia film címe magyarul A nagy ábránd lett. Az első világháborúban játszódik. Ebben az írásban még sok szó esik majd róla.

 

*

 

Csaknem napra pontosan száz évvel ezelőtt tört ki az a háború, amelynek bekövetkeztét mértékadó körök és tollforgatók (mint Angell) lehetetlennek tartották, s amely mind a mai napig jelen van az életünkben.

Nem is igazán tudjuk, mennyire.

Most nem arra gondolok, milyen érzelmi viharokat vált ki sokakban – mai fiatalokban is – a Trianon szó puszta említése.

Arra sem mindig, hogy hány családban őriznek kifakult fényképeket kardos-csákós, kitüntetéseket viselő daliás, egyenruhás férfiakról, egykori felmenőikről. Rám is maradtak ilyen felvételek. Ügyvéd nagyapámat ábrázolják. Katonatisztként szolgált az első világháborúban. Persze a Signum Laudis sem védte meg később a deportálástól, de ez már más történet. A Monarchia vezénylési nyelve az ausztriai német lévén, tőle hallottam először olyan kifejezéseket, mint „Deckung”, „Revier”, „Maschinengewehr”, „habt act!” (igen, innen jön a hapták szavunk) „Ich melde gehorsam”, „abtreten!” Úgyhogy mire Jaroslav Haąek remekműve, a ©vejk, a derék katona (1923) – először – a kezembe került kamasz koromban Réz Ádám káprázatos fordításában, nem kellett sokat kérdezősködnöm vagy szótároznom.

Ebből a groteszk remekműből, Josef ©vejknek, a megúszás egyszerre balga és bölcs cseh világbajnokának kalandjaiból is készültek később nagyszerű filmek, de erre is később térjünk majd vissza.

Most inkább arra gondolok, hogy többnyire milyen figyelmetlenül haladunk el a rengeteg első világháborús emlékmű előtt, amelyeken ott sorakoznak az elesettek – rokonaink vagy rokonaink egykori ismerőseinek – nevei.

Akár Párizsban, az Arc de Triomphe (a Diadalív) alatt vagy akár Budapesten, a Hősök terén elhaladva hányszor vetünk egy futó pillantást az „ismeretlen katona” sírjára, a folyton égő őrlángra (esetleg oda sem nézünk) anélkül, hogy belegondolnánk: az ismeretlen katonák emlékét azóta ápoljuk, hogy az 1914 és 1918 között eltelt négy év alatt több millió fiatal férfi tűnt el örökre név nélkül a háborúban. Egy egész korosztály, egy nemzedék korfája lett viharvert, foghíjas. Olyan, mintha bombatalálat érte volna.

 

*

 

De van sok más szokás – kultusz – is, amely az első világháború után keletkezett.

Ősszel, november 11, a háborút lezáró fegyverszünet emléknapja előtt tűnnek fel az utcán Anglia-szerte gomblyukukban papírból készült pipacsokat hordó emberek.

Franciaországban papírból és rongyból készített búzavirágot osztogatnak, helyesebben árulnak „Bleuet de France” néven.

Azért ezt a kettőt választották az emlékezés jelképéül, mert a hadműveletek, különösen a gyakran évekig tartó lövészárok-hadviselés (állóháború) által feldúlt, pusztasággá vált csatamezőkön sokáig csak ez a két virág tudott megmaradni: a pipacs és a búzavirág.

Nemrég tudtam csak meg, hogy az adakozásból befolyt pénzt eleinte a hadirokkantak segélyezésére fordították, ma már inkább csak az emlékük ápolására szolgál.

Franciaországban az egyik fajta lottót úgy hívják: „Gueules cassées”. Törött arcúak. Ma már kevesen tudják, honnan ered ez a furcsa kifejezés. Az első világháború alatt – és főleg után – rengeteg iszonyatosan megcsonkult, félkarú, féllábú nyomorék tért haza a falvakba, városokba. Sokuknak a fél arca, szeme, szája, orra maradt a csatatéren. Őket nevezte el a népnyelv „törött arcúak”nak. Sokan közülük harctéri gáztámadást is átéltek, ami miatt poszt-traumatikus stressz-szindrómában szenvedtek. A tombolából, sorsjáték-szelvényekből származó pénzösszegek egy részét ezeknek a hadirokkantaknak a testi-lelki gyógyítására, ápolására fordították. Mindmáig a lottó-bevételek 9,2 %-át szánják erre a célra.

 

*

 

Az első világháború 1914. július 28-tól 1918. november 11-ig tartott: 4 évig, 3 hónapig és 2 hétig.

Több mint 60 millió katona vett benne részt.

A háborúban 19,7 millióan haltak meg, jórészt fiatalok. A sebesültek és a rokkantak száma 21,2 millió fő volt – olvashatjuk sokhelyütt, legutóbb a Rubicon történelmi folyóirat dupla számában (2014/4.-5).

Négy év alatt összesen majdnem negyven millió ép és egészséges ember pusztult el, illetve nyomorodott meg időlegesen vagy véglegesen.

Pokoli mészárlás! Előzmény nélkül áll a világtörténelemben.


A háború után négy évbe tellett (1919-től 1923-ig), mire az összes békeszerződést megkötötték.

A háború következménye volt: a német, orosz, osztrák-magyar és török birodalom felbomlása, Európa gazdasági és politikai átrendeződése (megszűnik a korábbi egyensúly Európa három régiója között, lásd Szűcs Jenő 1983-ban megjelent fontos tanulmányát Vázlat Európa három történeti régiójáról címmel), az orosz forradalom, a német és a magyar forradalom, a weimari köztársaság, a totalitárius rendszerek létrejötte, a vesztes országok visszavágási szándéka, végső soron a második világháború és az utána bekövetkezett újabb átrendeződés (Jalta), majd 1989-90-ben a szovjet birodalom felbomlása.

A kontinens megbomlott egyensúlya azóta sem állt helyre, sőt tovább fokozódott az egyensúlyhiány. A demokratikus Nyugat és az autokratikus Kelet bizalmatlanul méregeti egymást, miközben az ingadozó Közép államai hol ide, hol oda csapódnak. Magyarország is ilyen „komp-ország” – mint azt Ady már száztíz évvel ezelőtt megállapította.

Magyarország mindkét világháborúban a támadó fél szövetségeseként vett részt, és a vesztesek sorsára jutott. Ennek minden további következményét viselnie kellett.

 

 

*

 

Az első világháború alapvető változásokat hozott a háborúk művészi ábrázolásában is.

Részben azért, mert régebben nem fordult elő, hogy írók és művészek egész sora szerezzen közvetlen, személyesen átélt élményeket a háborúról. A magyar írók közül például Csáth Géza, Dsida Jenő, Gyóni Géza („Csak egy éjszakára…”) vagy Tersánszky Józsi Jenő (Viszontlátásra, drága!) besorozott katonaként vett részt az első világháborúban. Molnár Ferenc egy évig – 1914 novemberétől 1915 novemberéig – haditudósítóként szolgált a fronton. Beszámolói 1916-ban Egy haditudósító emlékei címmel önálló kötetben is megjelentek. A legnagyobb irodalmi bravúrt azonban talán Szomory Dezső hajtotta végre: ő, aki egyetlen napig sem volt katona, 1914 és 1917 között kéthetenként egy egész kötetre való bevallottan fiktív – látomásos, de a valóságos háború eseményeire reflektáló – hadijelentést tett közzé a Nyugat folyóiratban. Ezekből is könyv lett, sok kritikus szerint az író egyik fő műve, Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről (1918) címmel. És ne feledkezzünk meg a zseniális Karinthy Frigyesről sem, aki – teljesen „untauglich” (vagyis hadra nem fogható) lévén – több kötetnyi szenvedélyes cikkben, illetve szatirikus írásban és jelenetben – Így láttátok ti (1916), Ki kérdezett? (kötetben 1926) – hol véres komolysággal, hol véres humorral, hol pedig mindkettővel egyszerre ostorozta és egyszersmind parodizálta a háború élet- és értelem-ellenes, abszurd jellegét. A német írók közül Ernst Jünger (In StahlgewitternAcélviharban, 1920), Erich Maria Remarque (Im Westen nichts neuesNyugaton a helyzet változatlan, 1926) harcolt katonaként. Oskar Kokoschka osztrák festőművészt 1915-ben vezénylik a frontra. Csakhamar súlyosan megsebesül, leszerelik. És bár 93 éves koráig él és alkot, az ő alkotásain is maradandó nyomot hagynak a háborúban átélt borzalmak. Otto Dix német expresszionista festő előbb tüzérként, majd gépfegyver-kezelőként végigharcolta az egész háborút. Leszerelése után döbbenetesen szuggesztív képeket festett a borzalmas látványt nyújtó sebesültekről, hadirokkantakról (Die SkatspielerA kártyázók, 1920). 1924-ben adta közre 50 rézkarcból álló mappáját Der KriegA háború címmel. Francia részről Henri Barbusse író harcolt a fronton (Le FeuA tűz, 1916), nagy visszhangot kiváltott könyvében a lövészárokban szerzett saját élményeit dolgozta fel. Roger Martin du Gard vonatcsapatban teljesített szolgálatot (részben saját háborús tapasztalatai alapján írta Les Thibault - A Thibault-család című monumentális regényciklusa utolsó két kötetét (1914 nyara; Epilógus), amelyekben az író a két főszereplő, két egymással vetélkedő testvér, Jacques és Antoine sorsát mondja el az első világháborúban. Jacques forradalmi eszméket vall, ellenzi a háborút, az egymás ellen heccelt népek gyűlölködését. Antoine orvos, ő elsősorban gyógyítani akar. Jacques elesik a csatatéren, Antoine pedig egy gáztámadástól súlyosan, gyógyíthatatlanul megbetegszik. (A monumentális regényből két sikeres francia tévésorozat is készült: először egy hat 90 perces epizódból álló 1972-ben, majd 2003-ban egy másik, négy 90 perces folytatásban.) Guillaume Apollinaire, a szürrealizmus „atyja” súlyos fejsebet kapott a fronton. Mint La Jolie RousseEgy szép vörösesszőkéhez (1918) című híres versében maga megírta, meg kellett lékelni a koponyáját: „blessé à la tête trépané sous le chloroforme …” – „Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen aludt” (Radnóti Miklós fordítása). Emiatt megrendült az egészsége, és közvetve ebbe halt bele. Blaise Cendrars elvesztette az egyik karját. Louis Aragon húsz évesen mint medikus szanitéc vonult be a háború vége felé, de elég időt töltött a fronton ahhoz, hogy rengeteg szörnyű sebesülést és halált lásson közvetlen közelből. A francia képzőművészek közül a kubista irányzathoz sorolt Georges Braque és Fernand Léger is részt vett a harcokban. A háború élménye több későbbi festményükön is felfedezhető. Pierre Renoir, a nagyszerű színész, a későbbi filmrendező Jean Renoir bátyja és több filmjének szereplője is súlyosan megsebesült. Maga az öcs, Jean Renoir szintén harcolt: olyan súlyos sebet kapott a lábán, hogy kis híján amputálni kellett. Emiatt egész hátralevő életében (85 évet élt) bicegett. Felépülése után hadipilótaként szolgált tovább. Egy légi csatában lezuhant a gépével, és csúnyán összetörte magát, de ezt is kiheverte. Viszont – mint büszkén emlegette később – sohasem esett fogságba. (Nem úgy, mint emblematikus filmje, A nagy ábránd főszereplői.) Az első világháború mesterségesen felkorbácsolt soviniszta légkörében ugyanis a legnagyobb szégyen, ami egy hadviselő nemzet katonáját érhette, az volt, ha ellenséges fogságba esett. Különös eset Paul Wittgenstein osztrák zongoraművészé, a filozófus Ludwig Wittgenstein bátyjáé. Ő történetesen a jobb karját vesztette el a csatatéren. A háború után mégsem volt hajlandó felhagyni a koncertezéssel. Ismerős zeneszerzőket kért meg, írjanak neki olyan zongoraműveket, amelyeket bal kézzel is el lehet játszani. Egyebek között így született meg a huszadik századi szimfonikus zene egyik különleges remekműve, Maurice Ravel Zongoraverseny bal kézre (1931) című szerzeménye.

Nem köztudott az a szomorú tény, hogy 560 francia író halt meg az első világháborúban. Nevüket 1927 óta külön emléktábla örökíti meg a párizsi Panthéonban. A csatatéren – mindjárt az első csaták egyikében - vesztette életét többek között Alain-Fournier (1886-1914), a Le Grand Meaulnes (Az ismeretlen birtok, 1913) című regény szerzője vagy Charles Péguy, a francia költészet egyik nagy reménysége. Az ő emlékük, illetve elesett társaik emlékének ápolására, hátrahagyott műveik gondozására 1919-ben egyesület alakult. Hogy mekkora volt a veszteség, azt jól jellemzi egy sokat mondó tény: 1924-ben öt kötetes antológia jelent meg az egyesület gondozásában a háború áldozataiként meghalt írók és költők műveiből.

Talán a művészek jó részének a korábban szemléltetett személyes érintettsége is közrejátszott abban, hogy az első világháború élményének irodalmi és képzőművészeti feldolgozása előbb kezdődött, és sokáig jelentősebb eredményeket hozott létre, mint a film eszközeivel. Részben ugyanennek a ténynek tulajdonítható, hogy a jelentős művek között szinte nem is találni kardcsörtető, harcias, háború-párti alkotásokat. A háborús irodalom általában háború-ellenes művekből áll.

 

*

 

A másik ok vélhetőleg az, hogy a filmkészítés mestersége az első világháború idején még csecsemőkorát élte, hiszen a Lumière testvérek alig húsz évvel korábban, 1895. december 28-án rendezték a világon az első nyilvános, belépti díjas filmvetítést Párizsban. És bár a némafilm korszakában is készültek olyan filmek, amelyekre érvényesek voltak a művészet kritériumai (Balázs Béla a húszas években egész filmesztétikát épített ezekre a kiemelkedő alkotásokra), már ekkor voltak nagy filmes egyéniségek, akiket az utókor is jelentős művészekként tart számon (Georges Méliès, D. W. Griffith, Charlie Chaplin), de a mozi sokáig csak a népszórakoztatás, illetve a társadalom uralkodó köreinek propaganda-céljait szolgálta.

Így Franciaországban például egy bizonyos Jean-Louis Croze irányításával, több filmoperatőrrel 1915-ben megalakult a hadsereg filmes szolgálata, amelynek fő feladata az volt, hogy hazafias háborús jelentésekkel ellássa a két nagy filmes cég filmhíradóit. A Pathé cég filmhíradója, a Pathé-journal ugyanis 1908 óta, a Gaumont hasonló részlege pedig 1910 óta rendszeresen szállított a moziknak friss híradófilm-összeállításokat. Mint azt Laurent Véray és Agnès de Sacy 2003-ban készült 50 perces kitűnő dokumentumfilmjéből (L’héroïque cinématographe – Filmesek a háborúról) megtudhatjuk, a filmhíradók munkatársai csak 1915-től adhattak mozgókép-összeállításokat a frontról, de akkor sem a lövészárkokról vagy a harcoló katonákról. A hadi cenzúra csak a jóval a marne-i győztes csata után, 1916-ban engedélyezte egyetlen alkalommal néhány képsor leforgatását egy csatatérről, illetve a hátsó vonalakban egy lövészárokról. Az operatőrök a legjobb esetben néhány gondosan előkészített és megrendezett „harci” jelenetet vehettek filmre. Ízelítő a tipikus sablonos témákból: „Joffre marsall bátor katonákat tüntet ki”, vagy: „Pétain marsall a kantinban bort iszik a katonákkal, és még a tábori kosztot is megkóstolja”, esetleg: „Ellenséges foglyokat kísérnek végig a város főutcáján”.

Ugyanekkor a német filmhíradókban tendenciózus képsorokat mutattak arról, milyen bőségben élnek az emberek a hátországban.

Volt egy harmadik oka is a híradófilm-operatőrök visszafogott magatartásának, méghozzá egy műszaki természetű ok. Abban az időben ahhoz, hogy forgatni tudjon, egy operatőrnek legalább 25 kilónyi súlyt kellett magával cipelnie (legalább ennyi volt a forgatáshoz szükséges technikai felszerelés, vagyis a kamera, az objektívek, az állvány, a nyersanyag és egyéb kellékek összsúlya). Így nehéz lett volna mozgalmas csatajeleneteket forgatni. Ráadásul a teleobjektív, amellyel a fegyverek tüzének hatósugarától viszonylag biztonságos távolságban lehetett volna közelképeket felvenni, még nem volt feltalálva.

Az akkortájt készült „hazafias” rövid játékfilmek művészi és dokumentum-értéke a nullával egyenlő, viszont pompásan illeszkedtek a politikai propaganda eszköztárába. Nem írunk tudományos igényű filmtörténetet, úgyhogy jobb, ha tapintatosan elhallgatjuk a rendezők nevét. Jobbára ugyanis tapasztalt, tehetséges mesterek készítették a könnyfakasztó giccseket. A recept: színpadias, eszményített stílusban elmondani pozitívnak szánt, példaértékű történeteket. Például egy fiatal nőről, aki minden veszéllyel dacolva átmegy még az ellenséges vonalakon is, hogy a fronton harcoló vőlegényének büszkén megmutathassa újszülött gyermeküket. Holott az írók (Henri Barbusse, Erich Maria Remarque vagy Ernst Jünger) már akkor, illetve nem sokkal később számos hiteles művet jelentettek meg háborús élményeik alapján.

Azt is az irodalom fedezte fel először, hogy a háború mennyire összekuszálta a hátországban élő emberek életét. A korán elhunyt kamasz-zseni, Raymond Radiguet annak idején nagy botrányt kavart regénye, a Le diable au corps (A test ördöge) már 1923-ban megjelent, de remekmű-gyanús játékfilm csak 1947-ben lett belőle Claude Autant-Lara rendezésében, a lenyűgöző Micheline Presle-lel és Gérard Philipe-pel a két főszerepben. A könyv és a film egy húsz éves lány és egy tizenöt éves kamasz szenvedélyes testi vonzalmát – szerelmét – mutatja be, mialatt a lány vőlegénye a fronton harcol.

Ekkor még csak ritkán, kivételes jelleggel készültek művészi értéket hordozó filmek. Ilyen a Shloulder Arms (Chaplin, a katona) című burleszk 1918-ból, vagy Abel Gance J’accuse! (Vádolok!), Zola híres röpiratával azonos című, a háborús halottak emlékének ajánlott sötét tónusú filmje 1919-ből. Ekkor fordult elő először, hogy olyan író (esetünkben Blaise Cendrars) is részt vett a forgatókönyv megírásában, akinek személyes élménye volt a háború.

 

*

 

Különleges volt az első világháború abban a vonatkozásban is, hogy a történelemben nem először, de utoljára különült el egymástól a csatatér és a hátország. A hadviselés ugyanakkor a modern technika révén a szárazföldön túl kiterjedt a levegőre (harci repülőgépek) és a tenger mélyére (tengeralattjáró-hadviselés). A borzalmas emberirtás forgatagában ezeknél az új fegyvernemeknél talán utoljára érvényesültek olyan, Clausewitztől tanult nemes erények, mint a lovagiasság, az ellenség iránt érzett megbecsülés (lásd „A vörös báró”, Manfred von Richthofen és más pilóták többször filmre vitt, legendás figuráját).

Csak 1928-tól, a háború befejezésének 10. évfordulójától kezdve beszélhetünk valóságfeltáró szándékú, művészi értéket képviselő háborús témájú filmekről. Ekkor mutatták be Léon Poirier Verdun vision d’Histoire (Verdun, történelmi látomás) című filmjét, amely először élt a dokumentum-fikció eszközeivel.

1937-ben aztán elkészül egy korszakos remekmű, a Jean Renoir rendezte A nagy ábránd, amely minden pátoszt kerülve mutatja be a francia hadifoglyok életét és két fogoly sikeres szökését a német hadifogságból, a koenigsburgi várból. Egyetlen puskalövés sem dördül el a filmben, a néző mégis végigizgulja a történetet. Feledhetetlen az Erich von Stroheim alakította porosz (junker) katonatiszt, von Rauffenstein kapitány nyakmerevítős figurája. Egymást váltják a nagy jelenetek: például amikor Boïeldieu kapitány, a francia arisztokrata (Pierre Fresnay) az életét adja azért, hogy fedezze divatszalon-tulajdonos zsidó fogolytársa, Rosenthal főhadnagy (Marcel Dalio) szökését. Rosenthal és Maréchal, a pilóta (Jean Gabin) egy fiatal német özvegyasszonynál (Elsa szerepében Dita Parlo) talál menedéket, Maréchal még szerelmet is. Végül egy német őrjárat felhagy a két szökevény üldözésével: mindketten szerencsésen átjutnak Svájcba.

A forgatókönyv első változata szerint a két főszereplő azzal vált volna el egymástól, hogy a győzelem után majd találkoznak egy elegáns párizsi étteremben, de a záró képsoron csak két üres szék látszott volna. Végül azonban ez a rész kimaradt az elkészült filmből.

 

*

 

Az utóbbi évtizedekben, különösen pedig az elmúlt tíz évben készült első világháborús francia filmek közepes mezőnyéből kiemelkedik a Sébastien Japrisot regényéből 2003-ban készült Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles), Jean-Pierre Jeunet rendezésében, a csodálatos Audrey Tautou-val a női főszerepben. A film egy be nem teljesülő, de el nem múló szerelem, illetve öt közkatona („poilu”) krimi-izgalmakat kínáló története. Mind az öten, köztük a kis Mathilde vőlegénye megcsonkították magukat, hogy hazajuthassanak a gyilkolásból. Mathilde pedig csak várja, várja haza a szerelmesét. Végül elhatározza, hogy kideríti, mi történt a fiúval. A későbbi nyomozás során derül ki, hogyan vesztek oda a katonák: a haditörvényszék halálra ítélte mind az ötüket, majd egyszerűen kitaszították őket a szemben álló csapatok között elterülő „senki földjére”.

 

Súlyos, ma sem könnyen tisztázható gyakorlati, de filozófiai és erkölcsi telítettségű kérdéseket feszeget mindkét film.

Kötelesség-e embert ölni, ha valaki katona? Dicsőség-e más embert megölni?

Háborúban érvényes-e a Tízparancsolat?

Ki az ellenség? Mit jelent az, hogy ellenség? Szabad-e az ellenséggel cimborálni?

Mi a bátorság? Mi a gyávaság? Mi a hazaárulás?

Kiket szeretek, kiket gyűlölök, és miért?

Fel kell-e áldozni az életünket másokért?

 

Hozzánk kelet-közép-európaiakhoz (Ká-európaiakhoz) legközelebb azonban talán mégis azok az első világháborús regények és filmek állnak, amelyek a háború abszurditását fejezik ki fekete humorral: a Chaplin, a katona, a Svejk, a derék katona, illetve a könyvnek szinte bármelyik filmváltozata, akár az 1955-ös, Jiři Trnka-féle bábfilm, vagy az 1960-ban készült német filmváltozat Heinz Rühmann-nal a címszerepben. A kedvencem Karel ©tekly 1957-ben, illetve 1958-ban készült két részes komédiája a káprázatos Rudolf Hruąinskyval. És persze Joseph Heller regénye, a Catch 22 (1961). (Magyarul A 22-es csapdája címen olvasható 1969 óta, Papp Zoltán nagyszerű fordításában). Mike Nichols rendezett belőle hatásos filmet, parádés szereposztással. Mike Nichols rendezett belőle hatásos filmet, parádés szereposztással. De ez már egy másik háború, és egy másik történet.

 

*

 

„Egy ember halála tragédia. Egymillió emberé statisztika.” – mondta állítólag a huszadik század egyik legkegyetlenebb diktátora, Joszif Sztálin.

„Ma csendes nap volt a harctéren. Egyetlen ember halt meg. Én.” – írta az első világháború idején egy még ma sem eléggé méltányolt, békés és szelíd magyar író, Karinthy Frigyes. Nála tömörebben talán senki sem tudta kifejezni azt az abszurd tragédiát, amit bármelyikünk halála jelenthet bármelyik háborúban.

Ma is sokakban bizsereg a háború utáni vágy.

Mint tudjuk, az ember agresszív lény, része az állatvilágnak.

Akinek hiányzik a masírozás, sétáljon egyet egy katonai temetőben. A mértani rendben sorjázó keresztek alatt nemcsak maguk a halottak fekszenek, hanem meg nem született utódaik is.

A demográfusok számításai szerint az első világháború utáni években másfél millióval kevesebb gyerek született évente, mint a háború előtt. A halottak ugyanis nem tudnak gyereket nemzeni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/09 04-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11710