KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
   2014/szeptember
A NAGY HÁBORÚ (1914-1918)
• Fáber András: Az őskatasztrófa Francia filmek az első világháborúról
• Schreiber András: Nyugaton a helyzet Németek az első világháborúban
• Takács Ferenc: A régi hazugság Angolszász filmek az első világháborúról
• Szekfü András: „E filmeknek csak ürügy a háború” Beszélgetés Ormos Máriával
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Kata: Az elit klub felrobbantása Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Köszönik, lehetnének jobban Határon túli magyar film: Szlovákia
FILMISKOLA
• Grunwalsky Ferenc: Tükör előtt A filmszínészek képzéséről
HOLLYWOODI CSILLAGOK
• Orosdy Dániel: Mindenki álomgyára Hollywoodi önvizsgálat
• Varró Attila: Családi paraziták Térkép a csillagokhoz
SZEXTÉTIKA
• Kelecsényi László: A képmás és a modellje Sylvia Kristel: Meztelenül
• Veress József: Szex a vásznon Kelecsényi László: Filmszextétika
ÉLETKÉPEK
• Margitházi Beja: Átkeretezett életek Michael Apted: Up
• Szabó Ádám: Mikor a gyermek gyermek volt Sráckor
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – I. rész
• Gyenge Zsolt: A távolság poétája Nuri Bilge Ceylan
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élet a halál után Misztikus melodrámák
• Pernecker Dávid: A bűnhődés senkiföldjén Rectify
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Nem az a háború John Le Carré: Az üldözött
KRITIKA
• Czirják Pál: „És íme, remekül van a fiú” Zomborácz Virág: Utóélet
• Soós Tamás Dénes: Muszklimítoszok Hercules-filmek
MOZI
• Vajda Judit: Michel Houellebecq elrablása
• Varga Balázs: Ida
• Kovács Kata: Az élet ízei
• Csiger Ádám: A csodabogár
• Árva Márton: Az ígéret földje
• Baski Sándor: Heli
• Andorka György: Lucy
• Varga Zoltán: Oculus
• Kránicz Bence: The Expendables - A feláldozhatók 3.
• Sepsi László: A galaxis őrzői
• Varró Attila: Tini nindzsa teknőcök
• Kovács Marcell: A vihar magja
DVD
• Pápai Zsolt: Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen
• Czirják Pál: Másfélmillió lépés Magyarországon
• Kránicz Bence: A másik csaj
• Géczi Zoltán: Műkincshajsza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Szuperhősök áradata PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A nagy háború (1914-1918)

Angolszász filmek az első világháborúról

A régi hazugság

Takács Ferenc

Dulce et decorum est pro patria mori: a háború eszményítésének „régi hazugságát” az angol film sohasem fogadta el.

 

„Úgy vélem, hogy az egész brit psziché attól az ellentmondástól szenved, amelyet Sassoonban és Wilfred Owenben látunk: a háború egyrészt szörnyűség, amelynek soha sem szabad megismétlődnie, másrészt a háborúból fakadó élmények és tapasztalatok óriási értékeket képviselnek. Ezért nézik úgy a britek a háborúról szóló filmeket, ahogyan rajtuk kívül igazából senki más.”

Pat Barker brit írónő tette ezt a megállapítást egy 1993-as interjújában, amelyet a The Guardiannek adott. Az idén hetvenegy éves szerző három első-világháborús tárgyú regényt jelentetett meg az 1990-es években, Regeneration (1991 – Regenerálódás), The Eye in the Door (1993 – A szem az ajtóban) és The Ghost Road (1995 – A szellemek útja) címmel – a nagysikerű és többszörösen díjazott háborús trilógiát ma már szinte klasszikus kortárs-irodalmi teljesítményként tartják számon Nagy-Britanniában. (Az első regény magyarul is megjelent Felépülés címmel 1999-ben).

A Regenerationból 1997-ben film készült: Gillies MacKinnon skót rendező jegyzi a trauma, felejtés, emlékezet és regenerálódás tragikus paradoxonjai körül forgó drámát. Filmje stílusban, hangvételben és szemszögben egyaránt minta és etalon arra nézvést, hogy miként kell, lehet és érdemes manapság a huszadik századnak evvel a kataklizmatikus eseményével foglalkozni. Akárcsak az alapjául szolgáló regény (amelynek levegőjét maximálisan visszaadja, tartalmi elemeit is meglepő hűséggel reprodukálja), a Regeneration is ­­– hogy ezt a régies és valamelyest gyanús kifejezést használjuk – „igaz történeten”, sőt „megtörtént eseményeken” alapul, azaz szereplőit – vagy legalábbis szereplőinek egy részét – a nézőnek joga (sőt talán kötelessége is) életbeli mintájukkal összekapcsolni. Skóciában vagyunk, az Edinburgh melletti Craiglockhart Hadikórházban. Ebben a pszichiátriai intézetben a shell shock, a harctéri trauma katona-áldozatait kezelik, az őket ért szörnyű élmények következtében lidércnyomásoktól gyötört, alvászavaros, amnéziás, dadogó (vagy egyenesen beszédképtelen), reszkető, görcsbe rándult testű katonákat, akiknek egyébként semmi szervi bajuk nincs, tüneteik és állapotuk – akkoriban terjedni kezdő szakszóval – pszichoszomatikus eredetűek. Az intézet egyik orvosának, a részben freudista alapon álló Dr. William Riversnek (élő személy volt, neves pszichiáter, neurológus, a háború előtt a kulturális antropológia viszonylag új tudományába is belekóstolt) három un. „háborús költővel” akad dolga rendelőjében (ők is mind valóságos személyek), s életrajzuk tényein sem módosít a film. Siegfried Sassoon költőre, aki a harctéren rendkívüli bátorságot tanúsító katonatiszt létére váratlanul közzétett egy háborúellenes nyilatkozatot, haditörvényszék várna, de nem akarnak pacifista mártírt faragni belőle, ezért beutalják Craiglockhartba, hogy majd ott Dr. Rivers „észhez téríti”. Robert Graves költő és regényíró látogatóba érkezik barátjához, Sassoonhoz – egyébként rajta is mutatkoznak a harctéri „neuraszténia” (így is nevezték a shell shock-ot) szimptómái. És itt kezelik a súlyosan shell shock-os Wilfred Owen alhadnagyot, akinek költői ambíciói vannak: összebarátkozik Sassoonnal, megmutatja neki a verseit, s az idősebb költői tanácsait követve harctéri élményeiből merít újabb költeményeihez.

Mindhárman „gyógyultan” térnek vissza a lövészárok-háború poklába. Sassoon és Graves túlélik az apokalipszist, Sassoont 1967-ben éri a halál, nyolcvan éves korában, Graves 1985-ben távozik az élők sorából, kilencven évesen. Owen 1918. november 4-én halálos sebet kap egy ütközetben; hősi halott huszonöt évesen.

De még megírta minden versek legmegrendítőbbikét a háborúról, a Dulce et decorum est című remekművet. Ennek a versnek a végén minősíti, elsöprő költői erővel, a „régi hazugságnak” a horatiusi szállóigét: dulce et decorum est pro patria mori. (Illyés Gyula műfordításában: Szép és magasztos halni ezért: haza!)

Ehhez a „régi hazugsághoz” fűz széljegyzeteket, immár száz éve, a világ filmművészete. Ezek a filmek – közöttük persze elsősorban a témával felelősen és elmélyülten foglalkozó alkotások – valamilyen formában mind érintik a Regeneration mondhatni neurológiai alapkérdését: regenerálódhat-e az átvágott idegszál? Dr. Rivers még a háború előtt végzett kísérleteket ebben a tárgyban. Kísérletei most jelképi erőre tesznek szert: a háború egy egész civilizáció idegpályáját vágta át, s kérdéses, hogy lehetséges-e a teljes felgyógyulás, összenőhet-e a szétvágott ideg, helyreállhat-e, működőképessé válhat-e ismét a civilizáció idegpályája, felépülhet-e Európa a romokból.

A Regeneration nyomában itt a brit vagy angol világháborús filmtermést tekintenénk át, persze szükségképp szelektív és alkalmi módon. Egyrészt már a némafilm-korszakban készültek játékfilmek az első világháborúról, azaz jó kilencven év filmjei közül kell válogatnunk. Másrészt a filmek „nemzeti hovatartozásának” a szempontjához sem tanácsos mereven ragaszkodni. A világháború, annak is a nyugati frontja és az ott négy éven át zajló szörnyű állóháború, nem csupán brit (angol, skót, ír és walesi) katonák élménye volt, hanem kanadai és amerikai is; a brit oldalon egyébként jelentős indiai kontingens is harcolt. Ugyanígy, nemigen hagyható ki az áttekintésből az ausztrál és új-zélandi expedíciós hadsereg háborús részvétele sem. Azaz brit filmek mellett alkalmilag más angol nyelvű országok filmjeivel is foglalkoznunk kell.

Hogy miért, az itt következő próbafúrás nyomán mutatkozik meg.

Világháborús szempontból az 1929-es év szépirodalmi termése különösen értékes volt. Ebben az évben – nagyjából tíz évvel a fegyverszünet után – jelent meg három (ahogy mondani szokás) reprezentatív háborús regény, az Egy hős halála (az angol Richard Aldington tollából), a Nyugaton a helyzet változatlan (a német Remarque műve) és a Búcsú a fegyverektől (az amerikai Ernest Hemingway munkája).

A nyugati fronton harcoló Aldington – aki egyébként soha sem épült fel teljesen a shell shock-ból, ami a franciaországi lövészárkokban érte – dühös és keserű, gyilkosan szatirikus és radikálisan illúzióromboló regényt írt a háborúról. A filmvászonra kínálkozó elbeszélés megfilmesítésére sajnálatos módon sem akkor, sem azóta nem akadt brit (vagy más nemzetiségű) jelentkező – az angol háborús filmek sorában egy üres hellyel képviselteti magát.

A Nyugaton a helyzet változatlanból, a német háborús regények legjelesebbjéből viszont szinte azonnal film készült. Igaz, nem Németországban, hanem az Egyesült Államokban. Lewis Milestone-t, az 1930-ban bemutatott film rendezőjét eredetileg Leib Milsteinnek hívták. A zsidó fiatalember a besszarábiai Kisinyovból (Orosz Birodalom) vándorolt ki tizenhét éves korában az Egyesült Államokba. A világháború során a híradósok kötelékében katonai kiképzőfilmek segédrendezőjeként működött, evvel kezdődött filmes pályafutása, mely a Lázadás a Bountyn-nal zárult 1962-ben.

Német regény, amerikai filmen, rendező Kisinyovból…

Az 1932-ben leforgatott Búcsú a fegyverektől ehhez képest teljesen normális eset: amerikai regény, amerikai filmen. A rendező, Frank Borzage is tipikus amerikai: olasz bevándorlók gyermeke. Maga a film már távolról sem ennyire tipikus. A háborúból való kiábrándulás történetét mondja, el a maradék illúziók elvesztését. Háborúellenes háborús film, minden tekintetben (beleértve a szexet is) rendkívül őszinte és szókimondó munka. Tulajdonképpen elvégzi mindazt, amit az Aldington-film végzett volna el, ha leforgatják: végső búcsút mond a háború pátoszának és a hősiesség kultuszának, a dulce et decorum est… régi hazugságának.

Pátosz és hősiesség: a világháború első nagy leckéje éppen az volt, hogy többé nincs tere az egyéni hőstetteknek, merész huszárcsínyeknek, a személyes bátorság, ügyesség és más harci erények megnyilvánulásának. Ahogy német oldalon nevezték, az „anyag háborúja” zajlott, a haditechnika személytelen gépezete darálta le tízezrével a nyugati front lövészárkainak gépemberekké, akarat nélküli zombikká lefokozott odúlakóit.

Kivétel, illetve ellenpélda valahol máshol, a franciaországi és belgiumi lövészárkoktól távol találtatott. Mégpedig T. H. Lawrence ezredes, „Arábiai Lawrence” személyében, aki A bölcsesség hét pillére (1922) című könyvében tette közzé emlékeit arról a hajmeresztő kalandokban bővelkedő egyszemélyes háborúról, amelyet az általa fellázított arab törzsek élére állva az Oszmán Birodalom ellen vívott, mindvégig dacolva a brit hadvezetés parancsaival. Életét David Lean vitte filmre, mégpedig páratlan sikerrel: az Arábiai Lawrence (1962) minden idők alighanem legemlékezetesebb mozija, technikai kivitelt, színészi játékot, vizuális összhatást és kísérőzenét mind beleértve (alkotói hét Oscart vittek el).

Ez az egyetlen olyan brit háborús film, amelynek hősét a magányos heroizmus pátosza, sőt egyenesen valamiféle egzisztencialista superman nimbusza jellemzi. Akad persze más háborús film is, amelynek hőse Lawrence-hez hasonlóan kalandnak és valamiféle sportteljesítménynek tekinti a háborút. Ilyenek például a háború ausztráliai és új-zélandi katonáinak emléket állító ausztrál film, a Peter Weir rendezte Gallipoli (1981) szereplői, Archy és Frank, a két naiv fiatalember és ártatlan örömkatona. Az ő háborús históriájuk viszont éppen ennek a pátosznak és nimbusznak a szertefoszlásáról szól: történetük – és életük – végén, a kisázsiai Gallipolinál vívott gyilkos ütközet során ébrednek rá, hogy egy könyörtelen gyilkoló mechanizmus áldozatai, eldobható és helyettesíthető bábfigurák a magas hadvezetés esztelen játékaiban.

Ez a végkonklúzió a brit háborús film egy fontos altípusában viszont a mindenkori kiindulópont. A lövészárok-film, az állóháború frontvonalában játszódó történet már kezdete pillanatában túl van az ilyesféle illúziókon. Bátorság, hősiesség? Az egyén mozgástere itt minimálisra szűkült, szabadsága a semmivel egyenlő. Ami történhet vele, nem rajta múlik, ha megtörténik: meghal vagy megőrül. Azon kívül megfutamodhat vagy dezertálhat, de a lövészárok pszichózisában ez sem szabad emberi döntés következménye, automatikus, akaratlagosan befolyásolhatatlan reflex. Következménye ennek ellenére a hadbíróság és a halálos ítélet – a katonákat biztonságos távolságból halálba hajszoló katonai vezetés teljes közönnyel viseltetik a katonák sorsa iránt.

Ennek a lövészárok-filmnek volt a korai példája egy amerikai opusz, a fiatal Stanley Kubrick 1957-es filmje, A dicsőség útjai. A nyugati front franciák tartotta szakaszán játszódó, kegyetlen és felkavaró őszinteséggel elbeszélt dezertálás-történet Joseph Losey-t is megihlette: A királyért és hazáért (1964) címmel páratlan pszichológiai hitelű filmet forgatott le a megfutamodó közkatona (Tom Courtenay) és a védelmére kirendelt tiszt (Dirk Bogarde) viszonyáról, hangos és – még inkább – néma párbeszédéről.

A lövészárok-film azóta is, ha szabad ezt mondani, jól tartja magát. Naturalista hitelességéhez gyakran veszi igénybe a világháború mozgóképes dokumentumait – az első világháború volt az első minden részletében lefilmezett háború. Gyakori fogás, hogy a lövészárok-film főcíme alatt eredeti felvételek peregnek le, majd a dokumentumfilm különösebb zökkenő nélkül vált át a játékfilmre. Ez látható a Johan Earl és Adrian Powers 2013-as filmje, a Battle Ground / Forbidden Ground (Csatatér /Tiltott terület – a filmet mindkét címen forgalmazták) elején. Egy korábbi angol munkában, a regényíróként is jeleskedő William Boyd The Trench (A lövészárok) című 1993-as filmjében pedig maga a dokumentumfilmezés is filmre kerül: a lövészárokban egy kamerával felszerelkezett haditudósító jelenik meg, hogy felvegye a másnap kezdődő offenzívát vidáman és lelkesen váró brit katonákat. (Másnap, 1916. július 1-én, a Somme-völgyi offenzíva első napján hatvanezer brit katona esett el, többségük az ütközet első néhány órájában.)

A fennmaradt híradófilm-anyagból egyébként bőven merítenek a dokufilmesek is: jó tucat remek brit dokumentumfilm-sorozat készült az első világháborúról, közöttük, a háború kitörésének ötvenedik évfordulójára készült 1964-es BBC-produkció The Great War – A nagy háború – nehezen felülmúlható.

Amúgy nincs olyan műfaj, amellyel a világháborúval foglalkozó angol rendezők meg ne próbálkoztak volna. Még zenés filmek is készültek a témában. A merészen kísérleti oldalt Derek Jarman 1988-as War Requiemje képviseli. Benjamin Britten 1962-es Háborús rekviem-jének a megfilmesítése, pontosabban Britten zeneművének filmaláfestéssel vagy filmkísérettel ellátása, Jarman megszokott, mindig megunhatatlanul új modorában: allegorikus történetek fonódnak egybe képzőművészeti utalásokkal, barokkos-szürreális víziók követnek vizuális metaforákat (a drótakadályok szögesdrótja Krisztus töviskoronájával azonosul). A film elején Laurence Olivier jelenik meg, tolókocsihoz kötött öreg katonaként; ez volt az utolsó filmszerepe.

Zenés műfaj, filmre átigazított music hall revü az első világháborúról Richard Attenborough Ó, az a csodálatos háború-ja (Oh! What a Lovely War), amelyet 1969-ben mutattak be. Ironikusan nosztalgikus a címe (pontosabban fordítva: „ó, micsoda remek egy háború”), s ironikusan nosztalgikus maga a film is, könnyed játékossága keserű komolyságot rejt, a vidám zeneszámokból idővel egyre hangosabban kihallik egy nemzedék gyászindulója.

És ha már a zenés filmeknél tartunk, említsük meg az 1970-ben bemutatott Darling Lili című világháborús film-operettet is, Blake Edwardsnak, A rózsaszín párduc alkotójának rendezését. Felfoghatatlanul ostoba kémtörténet, gügye figurák, teljességgel értelmetlen cselekmény-fordulatok: a rendezőt állítólag megbízói, a Paramount Stúdió emberei nem hagyták dolgozni, a filmet az ő távollétében vágták össze, úgyhogy ne őt hibáztassuk a végeredményért. Julie Andrews szépen énekel benne, és az érdeklődők hosszan gyönyörködhetnek az első világháborús amerikai és német pilóták és repülőgépeik légi balettjében.

1914-1918?

Szóra sem érdemes, nem történt semmi.

Csupán egy civilizáció idegpályáját vágták át. A két idegvégződés talán úgy-ahogy összenőtt azóta, de a gyógyulás nem tökéletes, a heg mindmáig sajog. Filmek százai tanúsítják, hogy Európa máig nem heverte ki 1914-1918 globális shell shock-ját. S talán soha nem is fogja kiheverni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/09 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11707