KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
   2014/szeptember
A NAGY HÁBORÚ (1914-1918)
• Fáber András: Az őskatasztrófa Francia filmek az első világháborúról
• Schreiber András: Nyugaton a helyzet Németek az első világháborúban
• Takács Ferenc: A régi hazugság Angolszász filmek az első világháborúról
• Szekfü András: „E filmeknek csak ürügy a háború” Beszélgetés Ormos Máriával
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Kata: Az elit klub felrobbantása Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Köszönik, lehetnének jobban Határon túli magyar film: Szlovákia
FILMISKOLA
• Grunwalsky Ferenc: Tükör előtt A filmszínészek képzéséről
HOLLYWOODI CSILLAGOK
• Orosdy Dániel: Mindenki álomgyára Hollywoodi önvizsgálat
• Varró Attila: Családi paraziták Térkép a csillagokhoz
SZEXTÉTIKA
• Kelecsényi László: A képmás és a modellje Sylvia Kristel: Meztelenül
• Veress József: Szex a vásznon Kelecsényi László: Filmszextétika
ÉLETKÉPEK
• Margitházi Beja: Átkeretezett életek Michael Apted: Up
• Szabó Ádám: Mikor a gyermek gyermek volt Sráckor
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – I. rész
• Gyenge Zsolt: A távolság poétája Nuri Bilge Ceylan
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élet a halál után Misztikus melodrámák
• Pernecker Dávid: A bűnhődés senkiföldjén Rectify
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Nem az a háború John Le Carré: Az üldözött
KRITIKA
• Czirják Pál: „És íme, remekül van a fiú” Zomborácz Virág: Utóélet
• Soós Tamás Dénes: Muszklimítoszok Hercules-filmek
MOZI
• Vajda Judit: Michel Houellebecq elrablása
• Varga Balázs: Ida
• Kovács Kata: Az élet ízei
• Csiger Ádám: A csodabogár
• Árva Márton: Az ígéret földje
• Baski Sándor: Heli
• Andorka György: Lucy
• Varga Zoltán: Oculus
• Kránicz Bence: The Expendables - A feláldozhatók 3.
• Sepsi László: A galaxis őrzői
• Varró Attila: Tini nindzsa teknőcök
• Kovács Marcell: A vihar magja
DVD
• Pápai Zsolt: Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen
• Czirják Pál: Másfélmillió lépés Magyarországon
• Kránicz Bence: A másik csaj
• Géczi Zoltán: Műkincshajsza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Szuperhősök áradata PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Misztikus melodrámák

Élet a halál után

Baski Sándor

A Visszajárók és A hátrahagyottak misztikus sorozatok, mégsem a rejtélyre, hanem a szereplők életre kelt traumáira fókuszálnak.

 

A kollektív tudat éjsötét bugyraiból előmászott szörnyalakok közül az élőhalottaknak sikerült leginkább rátapintaniuk legbelsőbb félelmeinkre. A zombi a testet öltött halálfélelem, személyében nem egy misztikus természetfeletti lény fenekedik ránk, hanem maga az elkerülhetetlen vég. Amikor viszolyogva nézzük az oszladozó élőhalott-seregek könyörtelen előrenyomulását, tulajdonképpen saját halandóságunktól rettenünk meg. A sírból visszatérő rémeket a műfaj első évtizedeiben az tette igazán félelmetessé, hogy nélkülöztek minden emberi vonást, nem volt személyiségük, intellektusuk – kérlelhetetlen gyilkológépekként működtek. A zombievolúció azonban már a zsáner atyjának, George A. Romerónak a filmjeiben beindult, a korábban egységes masszaként fellépő élőhalottak lassanként humanizálódtak, így mostanra eljutottunk oda, hogy egy-egy adaptívabb zombi-törzzsel családi komédiában (Fido) vagy éppen romantikus moziban (Eleven testek) is találkozhatunk.

A zombik mára természetesen a televíziót is meghódították, de az óriási sikerrel futó The Walking Dead még a műfaj konzervatívabb vonulatát képviseli. A apokalipszis utáni Amerikában játszódó sorozat elsősorban az élők hatalmi játszmáira és lelki vívódásaira koncentrál, a zombik itt sem jelentenek többet kiiktatandó külső (fizikai) fenyegetésnél. Az elmúlt években ugyanakkor sorra debütálnak azok a szériák, amelyek felismerték, hogy a halálból való visszatérés gondolata még izgalmasabb és felkavaróbb is lehet, ha a túlvilágot megjárt lények nem arctalan szörnyetegek, hanem emberi mivoltukat megőrzött szeretteink és rokonaink.

 

 

Permanens apokalipszis

 

Az In The Flesh részben, a Visszajárók és a Resurrection teljesen szakít a zombihorror műfajával, a szereplők ezekben a sorozatokban már nem tudják néhány jól irányzott fejlövéssel megoldani a problémáikat. Kényelmesen berendezett, biztonságos egzisztenciájukat nem külső fenyegetés zúzza atomjaira, hanem olyan irracionális események, amelyek alapjaiban kérdőjelezik meg világképüket. A hasonló ötletre épülő mozifilmek (Yomigaeri, 2002; Les Revenants, 2004) után először a Babylon Fields (2007) alkotói kísérelték meg átültetni a televízióba ezt a történetsémát. A külsőségeket illetően ők még ragaszkodtak a zombizsáner fontosabb konvencióihoz: a családjaikhoz visszatérő oszladozó halottak náluk szó szerint a sírjaikból másztak ki, viszont nem nyers emberhúsra vágytak, hanem csak arra, hogy újra a szeretteikkel legyenek. A sorozatból végül csak a pilot epizód készült el, a csatorna illetékesei ekkor még túl bizarrnak tartották az alapötletet.

Az eddig két évadot megért brit minisorozat, az In the Flesh (2013) is igyekezett műfaji kontextusba helyezni a rendhagyó történetet. Ebben a világban már lezajlott a zombi apokalipszis, de a pesszimista Romero-opuszokkal ellentétben itt az emberiség győzött. Sikerült kifejleszteni egy olyan szérumot, amely visszaadja a zombik – politikailag korrektül: a Részleges Halott Szindrómában (RHSZ) szenvedők – tudatát, akik a rehabilitációt követően visszatérhetnek családjaikhoz. Dominic Mitchell szériája érzékelteti azt is, hogy milyen érzelmi megrázkódtatással jár egy ilyen újraegyesítés, de élőhalott hősének – saját bűntudatán kívül – elsősorban az RHSZ-integrációt ellenző kisvárosi közösséggel kell megküzdenie. Az In the Flesh tehát bizonyos szempontból mégis követi a romerói hagyományokat, csak nem a fogyasztói társadalom lelketlenségére világít rá két lábon csoszogó allegóriáival, hanem a kirekesztő és intoleráns tendenciákra, amelyeket az ismeretlentől való félelem indukál.

A francia Visszajárók (Les Revenants, 2012) és az amerikai Feltámadás (Resurrection, 2014) még ennél is kevesebb szállal kötődnek a zsánerhez. Ezekben a sorozatokban a valóság szövedéke úgy feslik fel, hogy a szereplőknek esélyük sincs racionális-(ál)tudományos magyarázatot találniuk a történésekre. A rejtélyes módon felbukkanó ex-halottak semmilyen fizikai nyomát nem mutatják a bomlásnak, az alvászavart és a megnövekedett étvágyat leszámítva mindenben olyanok, mint régi önmaguk. Nem öregedtek egy másodpercet sem, nem emlékeznek a halálukra, és eleinte azzal sincsenek tisztában, hogy életüket vesztették. Vannak köztük olyanok, akik csak pár éve hunytak el, és olyanok is, akik évtizedekkel korábban, de számukra egyaránt megállt az idő.

A klasszikus zombifilmek és sorozatok többnyire már a világégést követően játszódnak, a misztikus-fantasztikus drámák viszont egy olyan permanens apokalipszisről tudósítanak, amelyben nem a puszta túlélés a tét, hanem annak a ténynek a feldolgozása, hogy az emberi valóságot leíró, megváltoztathatatlannak hitt törvények végérvényesen felbomlottak, és ezért mostantól bármi megtörténhet. Az alkotókat nem az foglalkoztatja, hogy mi lesz az emberiség sorsa ebben a kifordult világban, csak a személyesre koncentrálnak, arra, hogy az egyén, a család és a kisközösség miként reagál az elképzelhetetlen bekövetkeztére. (Ugyanezeket a kérdéseket taglalják a Hétköznapi párhoz hasonló „egzisztencialista melodrámák” is, lásd: Az apokalipszis melankóliája, Filmvilág, 2011/10.)

Míg a Feltámadás bevezet egy nézőpont-karaktert, aki messziről jött Cooper ügynökként megpróbál a maga korlátozott eszközeivel válaszokat keresni, addig a Visszajárók szereplőinek egyedül kell feldolgozniuk a történéseket. Noha egy francia gyártású sorozattól nem lenne idegen az sem, ha szereplői mélyenszántó ontológiai diskurzusokat folytatnának sűrű cigarettafüstbe burkolózva, Fabrice Gobert és alkotótársai földközelben tartják a karaktereket. Arra kíváncsiak, hogy a hétköznapi emberek miként viselkednének a valóságban hasonló szituációba kerülve, és bár a hangvétel annyira azért nem rögrealista, mint egy Dardenne-drámában, a pszichológiai hitelességre, az „életszagra” mindvégig ügyelnek.

 

 

Trauma vs. nosztalgia

 

A francia Alpok hegyei közt meglapuló, világtól elzárt kisváros ideális mikrokozmoszt biztosít a különféle reakciók tanulmányozásához – nem véletlen, hogy A búra alatt-tól a Feltámadáson át A hátrahagyottakig minden misztikus sorozat egy kisközösség berkein belül játszódik. A visszatérés feldolgozása hasonló fázisok mentén zajlik le, mint a gyászmunka: az első állomás a sokk, majd ebből felocsúdva a tagadás következik. A halottnak tudott rokont, ismerőst megpillantó ember elsőre a józan eszének, és nem a szemének hisz, de az elhunyt nagyon is valóságos jelenléte arra készteti, hogy állást foglaljon. Van, aki beleragad a tagadás fázisába, mert nem hajlandó elfogadni racionális világképe összeomlását, más a vallásával tartja összeegyeztethetetlennek a feltámadottak jelenlétét, és mint ördögi machinációkat utasítja el őket. A többség ugyanakkor hajlandó megbékélni az új helyzettel, jobb híján tudomásul veszik, hogy az értelem csődöt mondott, a hívők közül pedig sokan egyenesen Isten akaratát látják a visszatérések mögött, és boldogan várják a folytatást.

Az időből kizökkent „tetszhalottak” mindeközben csak azt szeretnék, hogy ott folytathassák az életüket, ahol abbahagyták. Az ő érzelmeik és vágyaik nem változtak, személyiségük érintetlen maradt, részükről természetes igény a status quo helyreállítása. A gyászolók viszonya a múlttal ellenben jóval problémásabb. Mindannyian vágyunk rá, hogy újra együtt lehessünk eltávozott szeretteinkkel, de közben tisztában vagyunk vele, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. A sorozat igazi kérdése nem is az, hogy miért történik, ami történik – erre jó eséllyel úgysem kapunk választ –, hanem, hogy lehetséges-e mégis a lehetetlen.

A Visszajárókban és a Feltámadásban valójában Lem és Tarkovszkij Solaris-ának alapszituációja ismétlődik meg: a halottaikat visszakapó szereplőket egyszerre kínozzák elfojtott, de most újra testet öltő traumáik, és hívogatják őket a múlt idilljének újraélésével csábító nosztalgia szirénhangjai. (Bővebben: Pintér Judit Nóra – Nosztalgia és trauma, Filmvilág, 2010/07.) A sors iróniája, hogy azok képesek a legkevésbé elfogadni a csodát, akik már elengedték a szeretteiket. Amikor Monsieur Costához beállít harminc éve elhunyt felesége, az idős férfi nem tud mit kezdeni a helyzettel, és megöli a nőt, majd saját magával is végez, hogy helyreállítsa a természet rendjét. A lányukat négy évvel korábban balesetben elveszítő Claire és Jérôme viszont még mindig gyászolnak – a tragédiára ráment a házasságuk is; a férfi terápiás csoportba jár, a nő a vallásba menekült –, Camille visszatérésében ezért, az első sokkot követően, az újrakezdés lehetőségét látják. Adèle szintúgy nem képes túltenni magát vőlegénye halálának traumáján, látomásaiban máig kísérti a tíz éve öngyilkosságot elkövető férfi. Amikor Simon a valóságban is megjelenik, a nő esélyt kap rá, hogy helyrebillentse a múltat, de nem tudja azonnal átadni magát a régi-új szerelemnek, mert közben felépített egy új életet, egy új férfi oldalán.

A múlt újraélése – illetve annak illúziója – ugyanakkor nem mindenki számára csábító lehetőség, ahogy arra a Visszajárók és a Feltámadás több történetszála is figyelmeztet. A halál megszépíti a múltat, az eltemetett konfliktusok azonban a viszontlátás örömének elillanásával felszínre kerülnek, a régi sérelmek újraélednek. Van, hogy az ellentétek feloldhatatlannak tűnnek – a Visszajárók Tonija feltámadt öccsét annak idején saját kezűleg ölte meg, miután rájött, hogy ő a várost rettegésben tartó sorozatgyilkos –, a kevésbé súlyos esetekben azonban a kényszerű szembesítés katartikus hatással is járhat. A halál miatt lezáratlanul maradt, de most újra jelen idejűvé váló konfliktusok kibeszélése gyakorlatilag pszichoterápiaként szolgál, és a bűntudattól szenvedő feleknek a megbékélés és a jóvátétel lehetőségét kínálja fel. A valódi tét mindkét sorozatban az, hogy képesek-e élni ezzel az eséllyel a szereplők, vagy még mélyebbre süppednek traumáik mocsarában.

 

 

A hiány kitöltése

 

Bár a Visszajárók és a Feltámadás elsősorban melodrámaként működik, az alkotók az első évad vége felé közeledve mindkét szériában azzal kecsegtetik a nézőket, hogy a visszatérések nem egy véletlenszerű anomália eredményei. A Twin Peaks és a Lost dramaturgiai trükkjeit kölcsönvéve úgy fednek fel bizonyos összefüggéseket a rejtélyes események mögött, hogy azzal a megfejtés reménye helyett újabb és újabb kérdéseket generálnak, misztikus ködbe vonva így az egyébként realista miliőt.

Az HBO új sorozata, a hasonló dilemmákat boncolgató A hátrahagyottak már nem is áltatja azzal a közönségét, hogy léteznek válaszok a miértekre, vagy hogy azoknak a válaszoknak jelentőségük lenne. A Tom Perrotta azonos című regényét adaptáló sorozatban is egy megmagyarázhatatlan, irracionális esemény a katalizátor, de itt nem tömeges visszatérések, hanem rejtélyes eltűnések sokkolják a gyanútlan szereplőket. A történet kezdete előtt három évvel, egy átlagos októberi napon az emberiség 2%-a egyszerűen köddé vált. A hátrahagyottak nem ennek a kataklizmának a globális következményeire fókuszál, hanem Mapleton kisváros néhány lakójának életére. Csak látszólag történik velük valami gyökeresen más, mint a Visszajárók és a Feltámadás szereplőivel, valójában rájuk is ugyanaz a kihívás vár: a múlt feldolgozása. Helyzetüket súlyosbítja, hogy előttük nem áll nyitva a kölcsönös megbékélés lehetősége. Szeretteik úgy tűntek el az életükből, hogy esélyük sem volt elbúcsúzni tőlük, fizikai hiányuk így jóval fájóbb, mintha „csak” meghaltak volna.

Ideális esetben a gyászmunka elvégzésével a trauma megszűnik, A hátrahagyottak önmagából kifordult világában azonban – éppen a magyarázatok hiánya miatt – ez a folyamat sokkal tovább tart, és eleve kérdéses, hogy túl lehet-e lépni az egész közösséget megbénító fájdalmon. A Visszajárókhoz és a Feltámadáshoz hasonlóan Damon Lindelof és Tom Perrotta szériája is a krízisre adható különböző válaszreakciókat tanulmányozza, és ehhez tökéletes, laboratóriumi közeget biztosít egy olyan társadalom, amelynek minden egyes tagját sújtja a túlélők bűntudata. A sorozat legfőbb kérdése tehát itt sem az, hogy mi történt, hanem, hogy mivel lehet kitölteni az eltávozottak után maradt űrt.

A szereplőknek legelőbb is azt kell eldönteniük, hogy akarnak-e értelmet keresni a történtek mögött. A csendes többség, mint Kevin, a rendőrfőnök, megpróbálnak visszatérni régi életük romjaihoz, még ha tudják is, hogy a status quo helyreállítása egy olyan világban, amelynek megkérdőjeleződtek az alapvető törvényei, lehetetlen. A fiatalok jó része, mint Kevin korábban éltanulónak számító lánya és osztálytársai, a hedonizmusba menekülnek – ha bármikor eltűnhetünk mi is a Föld színéről, a pillanat kiélvezésén kívül mi másnak lehetne még értelme? Norát, aki a Hirtelen Eltávozás során a teljes családját elveszítette, csak az önpusztítással és környezete provokálásával járó adrenalinlöket tudja ideig-óriáig kirángatni a depressziójából, míg bátyja, Jamison tiszteletes arról próbálja meggyőzni egyre fogyatkozó gyülekezetét – és saját magát is –, hogy az eltűnéssorozat nem a Bibliában megjövendölt elragadtatás volt.

Az emberek jelentős része viszont nem talál az isteni beavatkozásnál jobb magyarázatot. A legfanatikusabbak közülük egy Bűnös Maradék nevű szektába tömörülnek, némasági fogadalmat tesznek, fehérbe öltöznek és a közösség bűntudatára építve a végítélet közeledtét hirdetik. Céljuk megakadályozni, hogy bárki is elfeledkezzen a tragédiáról, és a traumán túllépve visszatérjen az életéhez, mintha mi sem történt volna. Egy magát Szent Wayne-nek hívó férfi eközben saját szektát alapít, ő spirituális válaszok helyett az azonnali megkönnyebbülés ígéretével házal – állítólag egyetlen öleléssel képes átvenni és magára vállalni más fájdalmát.

Bár témája szívderítőnek semmiképp sem nevezhető, A hátrahagyottak mégis izgalmas – és helyenként katartikus – produkció, köszönhetően annak, hogy alkotóik nem ítélkeznek a szereplők felett. Minden egyes túlélési stratégiát maximális empátiával mutatnak be, mert ahogy az életben, úgy a széria világában sem létezhet egyetlen, üdvözítő út. De ha van mégis bármilyen tanulságuk a halál traumáját boncolgató misztikus sorozatoknak, akkor az éppen az, hogy a gyászmunkát nem lehet megspórolni, lerövidíteni vagy alternatív megoldásokkal helyettesíteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/09 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11699