KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/szeptember
MAGYAR FIATALOK
• Bilsiczky Balázs: Ördögi színjáték Beszélgetés Bodzsár Márkkal
A GIALLO KEZDETEI
• Hegedüs Márk Sebestyén: Krimi és giallo A német kapcsolat
• Varga Zoltán: Rokonszenves hüllők Sergio Martino giallói
• Nagy V. Gergő: Periszkóp a nappaliban Giuliano Petrelli: Szemek a fal mögött
CHILE '73
• Lénárt András: A rend tébolya Chile ’73
FILMISKOLA
• Huber Zoltán: Betűhangolás Szinkron vagy felirat?
• Nevelős Zoltán: Magyar hangja Szinkronkészítők régen és most
CINEFEST
• Takács Ferenc: A város szerelmese Trauner Sándor (1906-1993)
• Csiger Ádám: Nincs olyan, hogy fesztiválfilm Beszélgetés Bíró Tiborral
MOZIPEST
• Sipos Júlia: A városi ember művészete Beszélgetés Dévényi Tamással
MAGYAR FIATALOK
• Kránicz Bence: Passzív ellenállás Nemzedéki közérzetfilmek
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Krízisek és újrakezdések Szemrevaló/Sehenswert
• Barkóczi Janka: Minden egész Karlovy Vary
FILM ÉS IRODALOM
• Gelencsér Gábor: Drámai keretek Cézárnak meg kell halnia; Molière két keréken
• Ádám Péter: Mauriac „fekete angyala” Tékozló szív
• Bocsor Péter: Mit tudott Maisie? Henry James: Maisie tudja
• Varró Attila: Tágra nyílt szemek Mcgehee-Siegel: Maisie tudja
KÖNYV
• Zalán Vince: Hazatérőben Ember a havason. Szőts István 100
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Kossuthkifli Beszélgetés Rudolf Péterrel
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MAGYAR FIATALOK
• Hirsch Tibor: Kontroll alatt Kádár-kori fiatalok

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film és irodalom

Tékozló szív

Mauriac „fekete angyala”

Ádám Péter

Thérèse Desqueyroux a XX. századi francia irodalom egyik legbonyolultabb, legrejtélyesebb hősnője.

„Az ő regényformája – írja François Mauriacról Gyergyai Albert 1927-ben a Nyugat hasábjain – elegáns, zárt és kerek műalkotás, amely egyetlen esemény, helyzet vagy hős köré kristályosul…” A találó meghatározás a szintén 1927-ben közreadott Thérèse Desqueyroux-ra is érvényes (a mű Tékozló szív címen jelent meg magyarul Brodszky Erzsébet fordításában). Miután kiderül, hogy felesége arzénnal meg akarta mérgezni, Bernard Desqueyroux (ejtsd: dezkéru) csak úgy tudja elkerülni a botrányt, és megvédeni a nagypolgári család jó hírét, ha hazudik a vizsgálóbírónak, önmagát hibáztatva a történtekért. Ezért a gyilkossági kísérlettel gyanúsított asszonyt a vizsgálóbíró bizonyíték hiányában felmenti. A regény azzal kezdődik, hogy a fiatalasszony – feltehetően a kihallgatás után – kilép a dél-nyugat francia kisváros igazságügyi palotájának kapuján, és elindul hazafelé, hogy tisztázza a helyzetet férjével. A regénykezdet látni valóan Simenonra emlékeztet.

A folytatás már kevésbé. Mauriacot ugyanis nem a bűnügyi rejtély izgatja, ahogyan az sem, hogyan fog össze, és mozgat meg minden követ a férj meg a feleség rokonsága, vagyis két francia patrícius család az esemény eltussolására. Neki sokkal inkább az örömtelen és unalmas házasság satuszorításában vergődő főhős, a gyötrelmes önvizsgálat, a hosszú monológokból és önreflexiókból kibontakozó női lélekrajz, a gyilkossági kísérlethez vezető út a fontos, valamint – ezzel párhuzamosan – a dél-nyugat francia nagypolgári környezet fullasztó atmoszférájának ábrázolása. A regény egyszersmind egy rossz házasságnak is kórrajza: a nagypolgári respectabilité oltárán feláldozott és a polgári látszatvilág ellen lázadó feleség engesztelhetetlen harca a törvényt megtestesítő képmutató, korlátolt, önző és szadista férjével.

Thérèse – aki nemcsak Flaubert Bovarynéjának XX. századi alakmása, de könnyen lehet, hogy a Németh László-féle Iszony Kárász Nellijének is inspiráló előképe – próbálja őszintén feltárni, mik is lehettek az okai bűnös tettének, de az önvizsgálat fénycsóvája csak a tudat racionális régióit pásztázza, és megáll a tudattalan sötét mélységeinek határán. A hősnő legkedvesebb, legbonyolultabb, legkiismerhetetlenebb alteregója az írónak. Tudjuk, hogy Mauriac képtelen volt szabadulni az általa teremtett nőalaktól. 1927-től 1962-ig két regényben, két novellában meg egy filmforgatókönyvben kereste nyitját megfejthetetlen személyiségének. És ha figyelembe vesszük, hogy a huszonéves François Mauriac már 1906-ban is jelen volt a bordeaux-i esküdtszéken a regényben ábrázolthoz hasonló gyilkossági kísérlet tárgyalásán, nem túlzás azt állítani, hogy ez a szabadságáért gyilkolni is képes regényhős az írót úgyszólván egész életében foglalkoztatta.

A mű – amelyet egy kritikusokból álló zsűri 1950-ben felvett az elmúlt fél évszázad tizenkét legjobb francia regényének listájára – két rendezőnek is felkeltette érdeklődését. Legelőször is, még az író életében, Georges Franjunek (1912–1987). Franju, aki a negyvenes évek végén megbecsült kisfilmesként kezdte a szakmát, mindig is előbbre valónak tartotta a szuggesztív képet a cselekménynél: bármilyen fontos volt neki a kendőzetlen társadalombírálat, ízlése és látványnyelve inkább a szürrealizmust meg az expresszionizmust idézte. Első nagyfilmjeiben főleg a sötét gonoszság, az erőszak meg a lázadás világában mozgott otthonosan. A klasszicizáló konzervativizmus felé sodródó későbbi alkotásai azonban furcsamód nem igazolták a dokumentumfilmek keltette várakozásokat: nagy beleérzési készségről és költői érzékenységről tanúskodó három irodalmi feldolgozása – az 1962-es Thérèse Desqueyroux, Cocteau Thomas l’imposteurje (1965), illetve a Mouret abbé vétke (1970) című Zola-regény – ma már egy kicsit beporosodott „klasszikusa” az irodalmi feldolgozás műfajának.

Georges Franju a regényhez való lehető legnagyobb hűségre törekedett lassú tempójú adaptációjában. Mindez aligha lehetett volna másként, hiszen a forgatókönyvet – együtt fiával, Claude Mauriac-kal – maga az író jegyezte, aki népszerűsége csúcsán aligha tűrte volna, hogy a filmi változat nagyon eltávolodjon a regénytől meg a regényhez aggályos pontossággal igazodó forgatókönyvtől. (A Nobel-díjas író még évekkel később is sértődötten emlegeti, hogy Franju egy fontos mondatot kihagyott a forgatókönyvből, ezzel durván meghamisítva a regény katolikus „szellemiségét”.) Ami dialógus a filmben elhangzik, azt szó szerint megtaláljuk a regényben, arról nem beszélve, hogy a découpage, vagyis a forgatókönyv jeleneteinek sorrendje is lelkiismeretesen követi a regénybeli eseményeket. A hűség azonban nem megy a filmszerűség rovására, meglehet, már csak azért sem, mert egy kicsit maga a regény is filmszerűen van megkomponálva. Mauriac szerette a mozit, mi több, a fiatal író feltehetően a flash-back eszközét is a filmművészettől kölcsönözte, és honosította meg elsők között az irodalomban.

A Thérèse Desqueyroux egy házasságában csalatkozott fiatal nő ösztönös lázadásának története (a szexuális frusztráltságnak – a filmen és a regényben – az állandó nikotinéhség a jelképe). A gyilkossági kísérlet tulajdonképpen válaszreakció, nem is annyira a közönyre és némaságra, a mindennapok bénító unalmára, mint inkább arra, hogy Thérèse (Emanuelle Riva) úgy érzi, ebben a fojtogató környezetben sohase lehet hitelesen önmaga. Neki a házasság börtön, olyan, mintha élve eltemették volna. Thérèse passzívan szemlélődő jelleme azonban sokkal bonyolultabb, és a férj, Bernard Desqueyroux (Philippe Noiret) karaktere is tartogat meglepetéseket. Ahogyan Thérèse személyiségében nemcsak egoizmus van, de van kegyetlenség, ambivalencia, sőt, érzelmi sivárság is, az ostobának, önzőnek, felületesnek, szívtelennek beállított Bernard – ha megbocsátani nem tud is a nagypolgári előítéletek fogságában – azért képes némi együttérzésre és emberi jóságra.

A filmet, amelyet nálunk is bemutattak, annak idején a regényadaptáció példaképeként ünnepelte a kritika. Ma már, jó fél évszázad távolából, inkább a manírt, a mesterkéltséget, az akadémizmust, az üres virtuozitást, az Új Hullám – és főleg Truffaut – által annyira lenézett „qualité française”-t látjuk benne. Nem mintha Franju nem törekednék szimbolikus ábrázolásra, sőt. A francia dél-nyugat szikes tájait, homokdűnéket, fenyveseket pásztázó és a nagypolgári látszatvilágot kíméletlenül leleplező kamera nemegyszer varázsol erőteljes és szokatlan képeket elénk. Az eredmény azonban túlontúl csiszolt, túlontúl kimódolt, túlontúl klasszikus, túlontúl „művészi”, mintha ebben a filmben Franju a harmincas években divatos Marcel Carné-féle „költői realizmusnak” volna kései örököse. Az igazi rendezői eredetiség nem is annyira a film képi világával, mint inkább szellemiségével kapcsolatos. A filmváltozat ugyanis figyelmen kívül hagyja a mű misztikus dimenzióját, ezért támad olyan érzése a nézőnek, mintha a film afféle világi változata volna ennek a mélyen katolikus regénynek. Míg például befejezés a regényben az igazi bűnhődés kezdete, az 1962-es filmben inkább felszabadulás és az új élet lehetősége, reménye, ígérete.

Míg Georges Franju adaptációja aggályosan igazodik az irodalmi műhöz, Claude Miller (1942–2012), akinek a tavaly Cannes-ban bemutatott Thérèse Desqueyroux volt az utolsó filmje (a rendező nem érte meg a májusi bemutatót, pár héttel az utómunkálatok befejezése után elhunyt), a filmszerűséget sokkal fontosabbnak tartotta a regényhez való hűségnél. Miller a flash-back Mauriacra jellemző módszere helyett a lineáris elbeszélés-technikát választja, nem Thérèse felmentésével, hanem a főhős gyerekkorának bemutatásával kezdi a történetet. Ezzel kétségtelenül elkerüli a belső monológ nehézkes és irodalmias off hangját, viszont Thérèse fájdalmas önvizsgálatának, öngyötrő lélekelemzésének drámai feszültségét is elveszíti. Flash-back nélkül valahogy prózaibb, epikusabb, hogy ne mondjam, laposabb lesz ez a történet, és ezen az se segít, hogy Miller ragaszkodik a regénybeli cselekmény történeti idejéhez: az ő változata (ezt – meglehet, feleslegesen – a filmbeli fejezetcímek is jelzik) a húszas évek végén játszódik, ellentétben a Franju-éval, aki – nyilván anyagi megfontolásból – a hatvanas évek elejére, vagyis az akkori mába ültette át a történetet.

Ha igaz, hogy a film produceri megbízásból született, tény, hogy Claude Millernél aligha lehetett alkalmasabbat találni a feladatra. És nemcsak azért, mert a jelenlegi francia rendezők közül még mindig Truffaut egykori asszisztense és gyártásvezetője értett hozzá legjobban, hogyan kell egy megrendelt témát a lehető legérzékenyebben, legelegánsabban és sok eredetiséggel kivitelezni, azért is, mert Miller, aki különösen érzékeny a magatartásbeli részletekre, pszichológiai konfliktusokra és a mélyebb lélektani igazságra, otthon érezte magát a feszült helyzetek, a zárt térben játszódó lélektani párbajok, az emberekben dolgozó sötét erők világában (erre talán az 1981-es Őrizetbevétel a legjobb példa), és ahhoz is jól értett, hogyan lehet a lehető legérthetőbben és legvilágosabban megjeleníteni a mozivásznon a pszichológiai szempontból zavaros és kusza drámákat. Végül Claude Millert – gondoljunk csak a Halálos kószálásra (Mortelle randonnée,1982) vagy A csitri című filmre (L’Effrontée ,1985) – mindig is vonzották a meghasonlott női sorsok és a Thérèse Desqueyroux-féle lázadó nőalakok.

A 2012-es adaptáció értékelésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a rendező utolsó munkájáról, ha ugyan nem „testamentumáról” van szó. Bármilyen harmonikusan illeszkedik is a Tékozló szív Claude Miller életművébe, aligha legjobb filmje a rendezőnek. Mi tagadás, egy kicsit unalmasra, erőtlenre, fakóra sikeredett, és mindezért nem nagyon kárpótolják a nézőt a csodálatos képek, a dél-nyugat francia fenyveserdők kétségtelenül megejtő látványa. Hiába olyan csodálatosak a fények, ha egyszer odaveszett a korabeli nagypolgári élet nyomasztó atmoszférája! És még valami: a kölcsönös értetlenség kamaradrámájában, amelyben két ember néz egymással farkasszemet, elengedhetetlen előfeltétele a feszültségnek a két hős áthidalhatatlan távolsága. Márpedig tény, hogy a Gilles Lellouche-nál nyersebb, bárdolatlanabb Philippe Noiret meg az intellektuális Emanuelle Riva közt sokkal nagyobb és tragikusabb a lelki távolság, mint Gilles Lellouche és Audrey Tautou között. A rendező egy dologban remekel. A filmben mindvégig érezni: bármilyen fontos dolgok mondatnak is ki a dialógusban, a lényeget – mint Claude Millernél annyiszor – ezúttal is a csönd, a szótlanság közvetíti.

 

Tékozló szív (Thérèse Desqueyroux) – francia, 2012. Rendezte: Claude Miller. Írta: François Mauriac regényéből Claude Miller és Natalie Miller. Kép: Gérard de Battista. Szereplők: Audrey Tautou (Thérèse Desqueyroux), Gilles Lellouche (Bernard Desqueyroux), Anais Demoustier (Anna de la Trave). Gyártó: Les film du 24/France 3 Cinéma/TF1. Forgalmazó:Vertigo Média. Feliratos. 110 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11545