Japán zsáner

Nindzsafilmek – 2. rész

A túlélés művészete

Csiger Ádám

„Valóban kihaltak a nindzsák?” – olvasható Az orgyilkosok csapata visszatér nyitányában. A klasszikus nindzsafilm letűnt, az újhullámos darabok sem teremtettek trendet, hisz individualista szerzőkultuszra épülnek. A modern film önfelszámoló, reakció a tömegkultúrára. A nindzsa legmarkánsabb attribútumát mitikus képességei jelentették, ezek jutottak el először a filmbe, a korai nindzsafilm történetet csak alibiként használó nindzsatrükk-bemutató, a Jiraiya lovag az Utazás a Holdba japán megfelelője. Ahogy a mozgókép, idővel a nindzsafilm is kinőtte magát, művészetté érett: a ciklust nemző Orgyilkosok csapata leszámolt a mítoszokkal, történelmileg hiteles képet adott a nindzsákról, ugyanakkor korszakuk végét mutatta be, ezzel rövid életre predesztinálva a műfajt. A zsáner megmaradt a szamurájfilm alábecsült, B-kategóriás öccsének, ugyanúgy ritkán látott napvilágot, ahogy a történelemben a szamuráj mellett a nindzsa. Az újhullám néhány alkotója igyekezett bizonyítani, hogy az Orgyilkosok csapata nem magas művészet. Megadták a zsánernek kegyelemdöfést, de érkezett az újjászületés a posztmodern formájában. 

Nindzsa újratöltve 

A posztmodern nindzsafilm alig különbözik a koraitól és a klasszikustól, mivel a nindzsa-zsáner nem volt termékeny, megmaradt a jidaigeki alműfajának, kevés olyan klasszikust jegyez, amikre a posztmodern verziók hivatkozhattak volna. A posztmodern film egyik fő jellemzője viszont a nosztalgikus, retrospektív visszatérés zsánerek hőskorába, amit a műfaj- és látványközpontúság, a műfajok keverése (itt az ős- és klasszicista nindzsafilm ötvözése is), az attrakciók halmozása, fokozása, az irrealitás, a történelem spekulatív fikcióvá átírása egészít ki. A „tiszta” nindzsafilm (amilyenek a korai és klasszikus darabok) ritka, a zsánerkeverés viszont annál működőképesebbnek bizonyult, a vendégműfaj vérfrissítést hozott. A műfajtisztaság ugyanúgy zsákutca, mint a rasszhigiéné (a keverék kutyák például kevésbé betegesek, mint a fajtiszták). A szamuráj- és a nindzsafilm ötvözése hatékonynak bizonyult. Ezen esetekben a hős szamuráj vagy ronin, aki nindzsa-szerepbe kerül, így különleges státuszú, származású hős (nemes szamuráj) kényszerül amorális tettek (gerilla harcmodor) elkövetésére, a nindzsa modus operandiját a szamuráj erkölcse szentesíti. A sógun orgyilkosa és a Lady Snowblood (melyek a Kill Billt inspirálták) egyaránt művészien stilizált és vérzivataros akciójeleneteik okán váltak híressé, előbbi egy magasrangú szamurájból lett kegyvesztett bérgyilkost, utóbbi bosszúhadjáratot folytató női orgyilkost (a nő nindzsa lehetett, de szamuráj nem) állít hősként.

Az első retrospektív jegyeket mutató darab az Öld meg a sógunt! – A sógun nindzsái. A hős a kiirtott igai Momocsi klán utolsó sarja, akit anyja Kínába menekített a genocídium elől. Harcművészként tér vissza Japánba, így a nindzsafilm és a harcművészeti akciófilm ötvözetét látjuk (az Orgyilkosok csapatában a nindzsák csak ritkán, kényszerből bocsátkoztak közelharcba), a cselekmény a korai zsánerdarabokat idézően infantilis (kincskeresés mint bonyodalom). Előkerül viszont a klasszicista nindzsafilm morális dilemmája (harcos-lét vagy békés hétköznapi élet), sőt ki is mondják („a szerelem legyőz mindent”), de Ishikawa Goemon (az Orgyilkosok csapata vezérkaraktere) már csak mellékszereplő lehet a harcművész hős mellett. A legendás „japán Robin Hood” itt ráadásul csak fedőnév, nem egy, hanem négy nindzsából lett mestertolvaj áll mögötte, a karakterek és az akciójelenetek száma tehát megnőtt. A következő jelentős darab a Ninja Scroll, mely az animációs film nyújtotta nagyobb alkotói szabadsággal eleveníti fel a zsánert, nem is az Orgyilkosok csapata klasszikusát, hanem a Jiraiya lovag ősfilmjét. A hősnő kógai, harcostársa viszont mit sem mutat a nindzsa attribútumaiból, pusztán vándor kardforgató, a nindzsa tehát egyre kevésbé életképes szóló hősként. A filmben csak úgy sorjáznak az egzotikus és különféle természetfeletti képességekkel bíró, sőt mágikus karakterek, a nindzsafilm műfaja történelmi fantasyvel és akciófilmmel dúsul fel. A hősöknek nyolc különféle démonnal kell megküzdeniük, patakzik a vér, az áldozatok száma az egekbe szökik, a posztmodern hajlama a felhalmozásra a gore és a body count iránti vonzalomban is megnyilvánul. A nindzsafilmet tudomány, technológia keltette életre, „re-animálta”: az animációs film nyújtotta szabadságnak köszönhetően e filmben olyan dolgok láthatóak, amiket élőszereplős moziban nehéz elképzelni, kevés színész adná hozzá az arcát és nevét: a Ninja Scroll minden idők legbrutálisabb mainstream rajzfilmje, a gore-nál jóval sokkolóbbak a szexuális tabusértései.

Az Orgyilkosok csapata után a Baglyok kastélya volt a legsikeresebb klasszikus nindzsafilm. Remake-jét Masahiro Shinoda rendezte, az ő nevéhez fűződik a Szamuráj kém modernista zsánerdarabja is. Az új Baglyok kastélya tartalmát tekintve megkésett modernista opusz, megformálásában viszont már a posztmodern. Shinoda korábbi, politikai-modernista filmjeinek téziseit fejti ki újra. A Szamuráj kém különc, flegmatikus-melankolikus hősét lehurrogták és bolondnak tartották, ugyanez történik e film egyik hasonló szereplőjével. A Buraikan deklarált tézise pedig az, hogy a hatalom sosem tűnik el, csak birtokosa változik, ha egy zsarnok megbukik, rögtön új lép a helyébe. Főhőse betör az uralkodóhoz, aki meggyőzi őt, hogy halálával semmi nem változna, csak szerepet játszik, puszta báb. Hideyoshi felismerte a világ rendjét: ha ellene fordul a rendszernek, félreállítják, és mást ültetnek a helyébe, „ez a politikai hatalom természete „. Látunk példát a modern film demitizáló stratégiájára is: az antagonista Goemon álnéven mutatkozik be az őröknek, később tévedésből kivégzik, Shinoda így magyarázza és egyúttal rombolja le a mítoszt. Szerzői remake-et készített, korábbi téziseinek újrahasznosítása, egy szerzőiségéhez illő film újraforgatása posztmodern gesztus, nem is beszélve mozija formavilágáról. Az eredeti hossza mindössze másfél óra, az új verzió már 138 perces, a remake „nagyobb, hosszabb és vágatlan”, rengeteg benne a stílusos, látványos akció és a vér, nem hiányoznak a természetfeletti attrakciók sem, a kógaiaknak mágikus képességeik vannak. Nem véletlen, hogy antagonisták rendelkeznek efféle képességekkel, nem a protagonista igaiak: a néző csak olyan karakterrel tud azonosulni, akinek érti a cselekedeteit, a módszereit, az ideális tömegfilm-hős tehát harcos, nem varázsló vagy értelmiségi. Shinoda szintén épít a fejlett technológia nyújtotta lehetőségekre: egy jelenet alkalmával a kamera a hős szemszögét rekonstruálja, egyenesen a first person shooter (szubjektív nézőpontot használó) videójátékok stílusában.

Az Azumi a zsáner feltámasztására tett legambiciózusabb, vegytiszta posztmodern kísérlet. Ha a Ninja Scroll esetében az animáció szabadsága adott lendületet a zsánernek, akkor itt a mozgékony kamera, az egyre olcsóbb, elérhetőbb speciális számítógépes effektusok, a filmezés demokratizálódása volt a katalizátor. A filmben mesterséges nindzsa-klánt látunk, ami rímel a filmművészet digitálissá válására. Ieyasu uralma alatt béke és egység van, ám néhány hadúr szerint Hideyori Toyotomi a jogos örökös. Újra polgárháború fenyeget. Ieyasu győzelme után egy szamuráj kapta a feladatot, hogy neveljen orgyilkosokat, akik biztosítják a békét, a címszereplő a klán legtehetségesebb növendéke. Valódi nindzsák is feltűnnek, főként ellenfelekként, egy kivételével, aki mentorként segíti a csapatot a küldetés során. Ebből a filmből sem hiányzik a nindzsafilmekre jellemző szembesítés a háború természetével, hiszen itt orgyilkosok feladata a béke fenntartása erőszak által. A világtól elzárt klán tagjai agymosott, tudatlan gyerekkatonák, akikből mesterük kiirtott minden emberit, csak az ölésnek élnek. A hősnő a küldetés során megismeri a világot, megundorodik az erőszaktól, szakít csapatával. Eddig az Orgyilkosok csapata moralitását követi a film, aztán jön egy fordulat: amikor a hősnő a nindzsa könyörtelen übermensch-léte helyett a fegyvertelen életet választja, banditák törnek rá, megpróbálják megerőszakolni. „Ha nem akarok ölni, akkor is rákényszerítenek” – mondja, visszatér csapatához, megjön a kedve az öléshez, az alkotók ezzel motiválják az akciófilmes cselekményt. Az akciójelenetek a korai nindzsafilmeket idézik, a Tigris és sárkány-féle wuhszia sikere után újra divatba jöttek a magasröptű akcióhősök. Ismét a halmozás a kulcsszó: a film rengeteg (markáns, extravagáns, külhoni néző számára is könnyen azonosítható) karakterrel, bőséges body counttal és gore-ral kecsegtet (a piperkőc főgonosz pedig a macskáját dédelgető Nobunagára emlékeztet az Orgyilkosok csapatából). Az orgyilkos-klán feladata a lázadó hadurak megölése, akik vazallusokat küldenek ellenük – egész csapatok harcolnak, ez az akciófilm, valamint a szigorú műfaji rendszerre épülő B-film stratégiája. Azumit haldokló mestere elbocsátja: felajánlja neki, hogy kedve szerint éljen, de a lány folytatja küldetését. E filmet eleve egy széria, egy franchise nyitódarabjának szánták, a fináléban Azumi küldetésének nagyja még hátravan, érkezett is folytatás.

A Shinobi alcímével kelt figyelmet: Heart Under Blade, azaz „szív a penge alatt”. A shinobi szó a nindzsa másik változata, az alcím pedig a szintén nindzsát jelölő shinobi no mono (az Orgyilkosok csapata japán címe) jelentése. A film beváltja a puritán cím ígéretét, a Shinobi az Orgyilkosok csapata posztmodern remake-jeként is aposztrofálható, bár az alkotók az ős-opuszokat is felidézik. A nindzsák e filmben mágikus képességekkel rendelkeznek: a hősnő a pillantásával öl, a többiek között pedig van alakváltó és sebezhetetlen karakter. Rómeó és Júlia találkozása az X-Mennel: Ieyasu le akar számolni a hatalmát fenyegető nindzsákkal, ezért összeugrasztja Igát és Kógát. Mindkét tartományt öt harcos képviseli, a csapatkapitányok titokban szerelmesek. Az Orgyilkosok csapatával ellentétben e filmnek nem erőssége a történelmi hitelesség: Iga és Kóga rivalizálása, a hősök szerelme pusztán érzelmi töltetet ad a harcművészeti- és akciófilmes stratégiához, hisz egzotikus harcosok alkotta csapatok csapnak össze látványosabbnál látványosabb módokon, a harc itt valóban művészet. Ami az akciójeleneteket és a képi világot illeti, e film a Ninja Scroll élőszereplős változata, cselekményében viszont megjelenik a klasszikus nindzsafilm erkölcsi konfliktusa. A nindzsák csapataikon belül is két táborra szakadnak: az egyik szárny szerint a két tartomány csatáját a sors akarta így, ők az ölésnek élnek, csak ehhez értenek, ez adja életük értelmét, gyűlölik a békét, mert nincs benne helyük és hatalmuk. A másik szárny viszont a szabad akaratban hisz, letennék a fegyvert, a békés, hétköznapi életet választva eltemetnék nindzsa-mivoltukat. Az utóbbi tábor győz, a Shinobi az Orgyilkosok csapatához hasonlóan végső nindzsafilm, a zsáner (immár posztmodern) hattyúdala. A filmben négy jelképes nindzsa-öngyilkosság történik, a hősnő például kikaparja a szemeit.

A Goemon a legradikálisabb posztmodern nindzsafilm. Életrajzi film, miközben durván eltér a történelemtől, de még a Goemon-legendától is: Nobunaga, a nindzsák antikrisztusa itt a nindzsa-hős bölcs, félreértett, elárult és orvul meggyilkolt mentoraként tűnik fel. A filmben a színészeket leszámítva minden számítógépes effektus, a zsáner felelevenítését ismét a technikai forradalom motiválta. Ahogy az Orgyilkosok csapata sikerének lecsengését követően, a nindzsafilm újfent visszasüllyedt a B-kategóriába, az Alien vs. Ninja például az Alien vs. Predator: Halál a Ragadozó ellen című crossover trash-vígjáték verziója, komikus amatőrizmussal és silány effektekkel. A zsánert a legtermékenyebb japán filmes, Miike is kipróbálta. Újraforgatta a nindzsa- és a szamurájfilmet ötvöző Tizenhárom orgyilkost: itt is nemeseket látunk orgyilkos-szerepben. Az Orgyilkosok csapata nemzetközi piacra készült, emiatt nem kerülhettek bele kevéssé ismert japán kulturális vonatkozások, amelyeket a külhoni néző nem érthetett. Miike remake-je két változatban jelent meg: egy hosszabb japán verzióban és egy vágott nemzetközi változatban, utóbbiból hiányoznak azon szcénák, amelyek az egyik orgyilkos természetfeletti identitására utalnak – az ország kultúrájában otthonos néző tehát visszakapta az ősi japán tartalmakat.

Miike jegyzi a posztmodern nindzsafilm netovábbját: a Ninja Kids!!! gyerekfilm, bár nem az első a véreskezű direktortól, de a leggyerekesebb. Ugyanakkor vígjáték is, mindkettő a posztmodern kedvelt műfaja, hisz a posztmodern – a klasszicistával, és különösen a modernnel ellentétben – anti-intellektuális, filmje vállaltan dilettáns, infantilis, komikus és retrospektív. Ami pedig a minőséget illeti, jobban vonzódik a trash-hez, mint a hibátlan remekműhöz. Miike humora ugyanakkor szerzői, rendezett már ehhez hasonló családbarát vígjátékot (A Katakuris-család boldogsága, Zebraman), és a posztmodernben is alkotott (a Sukiyaki Western Djangóban Tarantinót szerepelteti), a rendező tehát újrahasznosít. Tarantinósabb Tarantinónál: amikor elhangzik egy nindzsa-fegyver neve, szakad a filmfelület, egy férfi bújik elő a széttépett vászon mögül, elmagyarázza az eszköz működését, „baráti nindzsa trivia-kommentátorként” mutatkozik be, végül ragasztószalagot ad a karaktereknek, és megkéri őket, hogy hozzák helyre a vásznat, majd visszalép mögé. Amit e filmben látunk, azt leginkább a bohóckodás szóval lehet leírni: a nindzsafilm visszajutott eredeti állapotába, újra a Jiraiya lovag gyerekes poénjait és filmtrükkjeit látjuk, a kör bezárult. Újra a kiindulóponton vagyunk, de már ismerve azt. 

Amerikai nindzsa 

A nindzsát a Csak kétszer élsz mutatta be a nemzetközi nagyközönségnek. A 007-es ügynök Japánban egy csapat nindzsát kap segítségül, sőt maga is elvégez egy nindzsucu-gyorstalpalót. Vagy inkább befejezi a kiképzését: James Bond eszerint egy „nyugati nindzsa”, mentorral (M) a háta mögött. A film írója bevallotta az Orgyilkosok csapata inspirációját, de nem csak a fonállal mérgezést vette át: az antagonista ugyanúgy macskát kényeztet, mint Nobunaga (ez a motívum napjainkig számos amerikai zsánerfilmben visszaköszön). A Batman: Kezdődik főhőse szintén részt vesz egy nindzsa-képzésen, Batman is modern nindzsa, e film alkotói ugyanazzal a deheroizáló realizmussal közelítenek nindzsához, mint az Orgyilkosok csapata rendezője. Frank Miller pedig mellékszereplőként vonultat fel női nindzsát a Daredevil – A fenegyerek és a Sin City-ben.) A következő sztár, aki amerikai színekben öltötte fel a nindzsa-kosztümöt, Franco Nero volt A nindzsa színre lép alkalmával, mely már tipikus B-film, a nindzsa tehát az amerikai filmgyártásban is megtalálta útját a másodvonalba. Az amerikai tömegfilm fekete-fehér világképét jól jelzi, hogy a hős a nyitójelenetben fehér nindzsa-öltözetben küzd egy csapat japán nindzsával (a nindzsák bevetésen sem mindig jártak feketében, megelégedtek a sötétebb színekkel, de fehéret sosem viseltek volna). A hős az egyetlen külhoni nindzsa-tanítvány, emiatt összetűzésbe kerül a legerősebb japán növendékkel. E mozi is felvillantja a nindzsafilm háborús vonatkozását, a hős egy kiszolgált veterán. Ugyanakkor az olasz színész egyben szerző is. Filmje modern western, az alkotók a Django sikerét zsákmányolták ki, csak a Ku-Klux-Klant cserélték nindzsa-klánra, a japán nindzsának tehát itt is antagonista-szerep jutott. Kihalófélben lévő fasiszták, akiket a protagonista tovább ritkít. Ez már posztmodern film, a hős legvégül szó szerint kikacsint a nézőre. Az antagonistát játszó Sho Kosugi a Nindzsa imája a halálért történetében ugyancsak nindzsát alakít, aki képtelen maga mögött hagyni múltját, az Azumi hőséhez hasonlóan ölnie kell, hogy életben maradjon. Amerikába emigrálva ellenséges környezettel találkozik, ahogy a nindzsa-karakter is idegen e kultúrában. A film nindzsás akciójelenettel nyit, míg rá nem jövünk, hogy a szcénát a televízióban nézi a hős. Posztmodern gesztus: a rendező rávilágít a nindzsafilm létére, de az elidegenítő nyitányból – a realizmust csak színlelve – szabványos zsánerfilmet csinál.

Az Amerikai nindzsában Michael Dudikoff amnéziája miatt nem emlékszik rá, hogy árvaként egy nindzsa-klán nevelte fel. (Az amerikai kultúra is feledékeny: japán inspirációit nem szívesen vallja be.) Mestere felkeresi és befejezi kiképzését, de hősünknek is meg kell küzdenie az erő sötét oldalát választó japán riválisával. A nindzsa az amerikai kultúrában is életképes vígjátéki és gyerekfilmes karakternek bizonyult, gondoljunk csak a Tini Nindzsa Teknőcökre, akik tipikus nindzsa-akciócsoportot alkotnak specializálódott fél-ember mutánsokként. Az ős-nindzsafilm akciókoreográfiája animációs gyerekfilmekben kötött ki, hatott Genndy Tartakovszkijra (Dexter laboratóriuma, Szamuráj Jack). Tarantino is leforgatta a maga nindzsafilmjét. A Kill Billben számos nindzsafilmes attrakciót, fordulatot felvonultat: a szerelmes hős megpróbál visszavonulni egy mesterséges nindzsa-klánként tevékenykedő orgyilkos-csapatból, de mentora elárulja, a nő viszont egy japán mester, Hattori Hanzo segítségével bosszút áll. A Mátrix rendezőit is inspirálta a japán tömegfilm: producerei a Nindzsagyilkosnak. A hős egy kiugrott japán nindzsa, a klán pedig spártai, fasisztoid közösség, tagjai emberként kezdték, de valóságos démonokká tette őket az inhumánus kiképzés. Posztmodern kikacsintást itt is találunk: a rendező egy vériszamos akciójelenetről ketchupos tunkolásra vág. Az amerikai nindzsafilmben minimális a természetfeletti, mitikus képessége legfeljebb antagonistának lehet. A nindzsa a kulturális evolúcióban a tömegfilm íratlan szabályainak áldozata: a hősnek magányos renegátnak, kívülállónak kell lennie, aki erősebb, népesebb és metodikusabb, de főleg erkölcstelen ellenféllel harcol.

A nindzsák nem haltak ki: a Ninja Kids!!! amerikai remake-et kap, a Farkas előzetesében is nindzsákat láthatunk (arról nem is beszélve, hogy a hős nindzsa-boxerre hajazó karmokkal harcol). A nindzsa nem csak önálló mémként öröklődött, a karakter és a zsáner attribútumai dominálnak például a kortárs tömegfilmet definiáló Star Wars-sagában. 

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 28-31. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11482

Cikk értékelése:

szavazat: 999 átlag: 5.53