Animáció

Kecskemét - KAFF

Vox animae

Muhi Klára

A magyar animáció hírneve és hagyománya folytatásra kötelez. A tehetséges fiatal alkotókon nem múlik, a kultúrát támogatóké a felelősség. Egy biztos: a KAFF intézménye nélkülözhetetlen a hazai animáció számára.

Normális körülmények közt szót sem érdemel egy beszámolóban, hogy hol rendeznek meg egy fesztivált. Ám a 11. Kecskeméti Nemzetközi Animációs Fesztivál helyszíne, a sokcsillagos Sheraton újgazdag terei, Mercedes karburátorok prezijére kialakított vetítői – az öreg szocreál Erdei Ferenc Művház évtizedei után – már önmagában szuggerált valamiféle cezúrát, hogy mostantól a hazai animáció világában valami más következik. Kérdés, mi az a más? Jobb jön vagy rosszabb? Jön e bármilyen változás egyáltalán?

A KAFF mindig erről szól. A szervezés professzionális, a program nagyon gazdag, a filmek színvonala egyenletesen magas. Az összkép is hasonló: a magyar animációsok – mint Hannibál – tulajdonképpen két évtizede ott állnak a kapuk alatt. Rengeteg, megújuló hullámban érkező tehetséggel, a háttérben most már két potens egyetemi képző intézménnyel, (MOME, BKF) az alkalmazott animációtól a klipen, sorozatokon át a szerzői filmig bármilyen műfajban biztosan uralva a szocialista kultúrpolitika e szempontból áldásos évtizedei alatt felhalmozott gazdag hagyományt. S főleg nyitottan mindenféle új narratívára, technikára, megrendelőre, felületre. Aztán még sincs soha semmiféle áttörés. Kormányok és pénzosztó szisztémák jönnek és mennek, mindegyik hitet tesz a magyar animáció csodás múltja és még csodásabb jövője, az átkos globalizáció körülményei közt hányódó magyar gyerek múlhatatlanul fontos igényei és a közszolgálati tartalom mellett, majd marad minden a régiben.

 Számszerűsítve: a 2010-ben felszámolt pályázati-gyártási szisztémában – a főiskolás filmek mindenkori támogatásán túl évente kb. 200-250 millió Ft jött össze három állami forrásból (MMK, NKA, ORTT) és az a rendszer inkább az egyedi szerzői filmeket támogatta. Az új szisztémában ez a minimális összeg kicsit csökkent. A Médiatanács tavaly 120, idén 180 millió forinttal támogatta a hazai animációt, s elsősorban a gyerektematikát és a sorozatokat preferálja. Ehhez jön az MNF idei 30 milliós támogatása a MoMÉ-nak. Az egészestés animáció húzóágazata két évtizede képtelen beindulni. Az „átkos” óta eltelt közel 25 év alatt három döntően államilag támogatott (Az ember tragédiája, Nyócker, Vuk) és egy, elsősorban magánbefektetők által szponzorált hosszú animáció (Macskafogó 2.) készült. Gauder és Novák évek óta húzódó Egilje az utolsó hírek szerint 60 százalékos készültségen áll, gyakorlatilag összeomlott. Kecskemét egy ideje az Elvarázsolt egérkisasszonyt fejleszti, egyébként animációs egészestés gyártás az MNF-nél eddig még nem indult. Új jelenség, hogy ha minimális számban is, de megjelent a magánbefektetői kör a közszolgálati tartalmak körül. A hungaricum Magyar népmesék sorozat utolsó három epizódja például a Docler cégcsoport (Gattyán György) segítségével tudott elkészülni. A nem túl izmos hazai pop- és reklámipar évről évre rendel ugyan animációs tartalmakat, idén többet is, mint az elmúlt években, de húzóerővé nyilvánvalóan nem tud válni. E pillanatban úgy tűnik, nem várható különösebb áttörés. A műfajt a tessék-lássék állami pénz és a szerény piaci megrendelések mellett még mindig a hagyományban felhalmozódó tehetetlenségi erő hajtja, mindenekelőtt pedig az alkotók egyéni ambíciója, leleménye, áldozatkészsége. Ulrich Gábor, M. Tóth Géza és a hiánypótló Pannónia anno magyar animációtörténettel végre elkészülő Szalay Péter is említette a fesztiválon, hogy önerőből tudták csak befejezni filmjeiket. Költői túlzással Ulrich Gábor/Örkény István Tulipánja kínálkozik a helyzetre metaforának, aki este még beporozza a bibéjét, s másnap ki tudja miért, kiugrik a hatodikról. Vagy, kicsit más hangszerelésben M. Tóth Éva Vox animae-je a zaklatott, frusztrált, magányos hegedűről, mely, mint a partra vetett hal, hánykolódva, testéből furcsa tüskéket növesztve keresi önnön hangját, hegedűsét, hallgatóságát.

Ebben a kontúrtalan, van /nincs helyzetben egy biztos: a KAFF intézménye nélkülözhetetlen a hazai animáció számára. Mikulás Ferenc és stábja idén is közel félszáz szponzort mozgatott meg. A nagy öregek, a középgeneráció, a fiatalok, sőt a függetlenek (Szaft) is bemutatkozhattak. A megnyitón Czakó Ferenc homokanimált – ezúttal Muszorgszkijra, volt lengyel és annecy-i válogatás, nagyon komoly kortárs ázsiai rövidfilm mustra, Sárga tengeralattjáró, úttörő animátor nők (Tissa David, és Joy Batchelor), filmritkaságok (például egy ismeretlen Bortnyik-animáció) Tóth Pál-, Ternovszky Béla-, Horváth Mária-, Keresztes Dóra retrospektív, kapcsolt kiállítások (Farkas Antal Jama és Czakó Ferenc életművéhez), s mindenekelőtt diákfilmek sosem látott mennyiségben. Az idei KAFF magyar mezőnyének kétharmadát harminc alattiak adták. Jól lenne előre lapozni az időben, vajon mire jutnak, milyen lehetőségeik lesznek.

A diákfilmek idén önálló szekcióban versenyeztek. A több órányi anyagból tucatnyi remek animátort tudnék mondani, akikről még biztosan hallunk. Például a BKF-es Dell'edera Dávidot (Altalena) akinek egészen különös vizuális logikája van. A Novusos Balogh András Szilvesztert, akinek az egyébként díjazott Rabbit-ban az egyszerűség volt az ereje. Módy Lucát, az Illyés Művészeti Szakképző Akadémiáról, akinek viszont a humor az erőssége (Pályaudvar). Vagy a MoMÉ-s Takács Anikót, akinek az érzékenysége (Egy róka) kivételes. Pár éve a diákrendezők még inkább a világteremtésben jeleskedtek. Ma már jók a történetmesélésben, alkalmazott animációban, reklámban, klipben, merthogy zömmel ezeket a műfajokat is ők csinálják. Fülöp József a MoME animáció szakának vezetője a képzés filozófiájáról a fesztiválon úgy fogalmazott, hogy az ő diákjainak már a könyökén jön ki a transzmediális szemlélet, annyit hallják. Ami, láthatóan annyit tesz, egy huszonéves animátornak ma minden felületen, technikában, méretben, megrendelőben kell tudnia gondolkodni. S rugalmasan idomulni a ki tudja milyen új irányokat kijelölő komplex vizuális-kommunikációs-technikai forradalom kihívásaira.

A sorozatok mezőnyében – az egyelőre legbiztonságosabb állami mecenatúrában ez lenne a zászlóshajó – az utolsó pár évben indult projektek közül szerencsére sokan életben maradtak. Új részekkel bővült a moziban 50 ezer nézőt vonzó bölcsis-ovis korosztálynak szóló Bogyó és Babóca (Bartus Erika, M Tóth Géza, Krizsanics Antonin). Túlfutott a százon a Magyar népmesék két remek új epizóddal, van két új Világ látott egérke epizód is (rendezők: Nagy Lajos, Szilágyi Varga Zoltán). A Négszögletű kerek erdő Horváth Mária által készített feldolgozásához is van új rész (Maminti, a kicsi zöld tündér), s legalább olyan jó, mint a korábbi Teheránban díjazott Lázár Ervin-adaptáció. Mindez ugyan csigatempóban, a KAFF két éves ritmusához képest is lassan jött össze – a Bogyó és Babóca esetében döntően önerőből –, de legalább elkészült.

Talán nagyobb csapásszámmal készülnek majd a Médiatanács által frissen elindított sorozatok. Két epizódja van jelenleg az Egy komisz kölyök naplójának. Gyulai Líviusz szerencsésen rátalált egy 150 éves amerikai olcsóregényre – a Huckleberry Finn elődjére – mely remekül passzol a tőle megszokott bájosan mulatságos, szecessziós, békebeli világhoz. Egy epizód készült el eddig Morvay Gábor és Shibik József sorozattervéből, melyben a harmincas évek egyik irodalmi slágerének, Nagy Lajos Képtelen természetrajzának felfedezésére indulnak. Klingl Béla és a KGB stúdió pedig egy hajtogatott figurákból álló, egyszerűségében is helyes papírvárosról szóló sorozatot indíthatott el a hajtogatott Boxi kutyával a címszerepben. A három említett sorozatból egyébként leginkább az övé szól a gyerekeknek.

Én, ha tévés megrendelő lennék, hosszú távon feltétlenül támogatnám a Patrick és Theót, a fiatal Nagy Márton, Nagy Ervin, Kovács Márton tíz év körüli kiskölyköknek készülő akció-sci-fi-jét, valamint Szoboszlay Eszter fantáziadús kislányoknak szánt Ismeretlen földlakók-ját. És mindenképp rendelnék Szirmai Márton Grimm Café-jából egy mini-sorozatot. Már csak azért is, mert a kecskeméti iskolásokból álló gyerekzsűri a Grimm Cafét látta idén a legjobbnak. Mi lett Jancsival, Juliskával, Hófehérkével, Hamupipőkével a „Boldogan éltek míg meg nem haltak” után? Mi történik a lejátszott mesehősökkel? Szirmai mindig ilyen bizarr nézőpontokat választ. Jancsi és Juliska például építési vállalkozók lettek. Hófehérke alaposan megcsúnyult, Hamupipőke pedig egy öregotthonban unatkozik, de időnként megisznak együtt egy capuccinót a Grimm Caféban, és beszélgetnek a régi időkről. Örültem, hogy Szirmai átrándult az animációba. S hogy rajta kívül Szeiler Péter és Zomborácz Virág is – mindketten fiatal tehetséges natúrfilmesek, – feltűnt a mezőnyben. A hazai mozgóképkultúrának nagy hiánya, hogy szinte egyáltalán nincs átjárás játékfilm, animáció és dokumentumfilm között, miközben a fent említett kommunikációs forradalom már régóta ezt igényli.

A szakmai beszélgetéseken sokan leginkább a szerzői animációért aggódtak. Mi lesz, ha az állami mecenatúra erre a műfajra a jövőben már nem tart igényt. Jelenleg ugyanis az NKA már nem, a Médiatanács pedig csak nagyon szórványosan támogatja a magyar animációnak ezt a legbecsesebb ágát. A szerzői filmnek ráadásul mindig nehéz bizonyítania önnön szükségességét. Kinek hiányzik, ha nem készül el a legújabb Ulrich-, Tóth Pál-, vagy Csáki film? Mindig ott van a sanda logika, hogy a szerzői film csak „viszi a pénzt”. Miközben évtizedek óta – animációban és natúrfilmben egyaránt – az a furcsa kultúrpolitikai játszma megy, hogy mivel nincs koncepció, kapacitás és főként nagyságrenddel nagyobb pénz színvonalas és elégséges számú közönségfilmre – új 100 részes Mézga családra, Vízipók, csodapókra, Vili a verébre, Ludas Matyira, drága natúrfilmes kaland-, vagy történelmi filmre –, az olcsó, gyakran low budget művészfilmek kénytelenek eljátszani, hogy van magyar mozgóképkultúra. Sőt, még a balhét is elvinni emiatt! Mert persze a hoppon maradt közönség frusztrált, és időnként dühödten beszól. Egy egészséges filmkultúrában közönség- és szerzői film millió válfaja, árnyalata egyetlen megbonthatatlan ökoszisztémában működik. Erre lehet majd rácsodálkozni többek közt Szalay Péter ősszel bemutatásra kerülő Pannónia anno című filmjében, melynek Matolcsy György, a Pannónia egykori producer-igazgatója a legfontosabb szereplője. Akinek múlhatatlan filmtörténeti érdeme, hogy megértette, egy aranykorhoz a Vuk mellett a Habfürdő is szükséges. A hollywoodias Dargay Attila és a követhetetlen Kovásznai egyaránt nélkülözhetetlen. És köztük a teljes paletta is ott kell, hogy legyen.

Idén szerzői filmekből valóban szerényebb volt a felhozatal, s főként történt egy látványos generációs átrendeződés, a szerzői mezőnyt is döntően fiatalok adták. MoMÉ-s diplomázó volt a versenymezőny közel fele (Vácz Péter, Gelley Bálint, Bárdos Attila, Bakos Barbara, Emil Goodman, Lőrincz Áron, Horváth-Molnár Anna, Hermán Árpád) s mindegyikük markáns virtuóz munkákat mutatott.

A filmkritikusok idén már díjazták Vácz Péter Nyuszi és Őz című filmjét, mely rendkívül érdekesen épít össze egy dimenzió-tanulmányt egy barátságtörténettel. Gelley Bálint (Otthon) drámai hatáskeltő és dekoratív ábrázoló. Bodor Ádám Tanyasi lány című novelláját adaptálta, – végítéletszerű árvíz, csónak, benne öreg párkák és egy alvilági révész, fiatal lány egy háztetőn, mindenkijét elvesztette és nem akarja, hogy megmentsék. Az egyik legerősebb film volt a mezőnyben. Giccs-gyanús, kicsit öntetszelgő, de vizuálisan különleges, bonyolult és elegáns volt Emil Goodman filmje, a Heaven's Vanguard. Slágergyanús film Hermán Árpád rövid Sajnálom-ja, Sofőr és Szarvas udvarias cseveje már egy másik dimenzióban, közvetlenül a frontális ütközés után. És remek filmet hozott Horváth-Molnár Panna. A Dipendenza nagyvonalúan elrajzolt, vizuálisan leleményes halpiaci háromszögtörténet az észt Priit Parn stílusában, sorozatra elég ötlettel, a halmotívum gazdag, kreatív felhasználásával, izgalmas bakugrásos dramaturgiával. A sztorit Zomborácz Virág írta.

A szerzői mezőny egyik legnépszerűbb darabjának (Három nagymamám volt) alkotója idén Gláser Kati, aki viszont tanít a MoMÉ-n. Az utolsó KAFF-on az ő Fin-je volt a fődíjas. És nagyon jó, hogy most újrázni tudott. A Fin egy lepkekönnyű filozofikus darab volt a „világteremtő vonal” toposzára. (A vonal szerepében egy kutyapóráz.) Új filmjének a személyes hang, az unikális karakterábrázolás és a meseszövés egyaránt erőssége. Gláser Kati remekül ötvöz mélyet és populárist, három nagymamája – a verekedős törpe, a szelíd galambszerű vidéki nő, meg a kicsit süket colos barna, aki már majdnem vénlány maradt mikor betoppant a nagypapa –, imádni valók. A három nagymama egyszerre a szerzőé és mindannyiunké, mint a legjobb családtörténetekben.

A KAFF-ban többek közt az is jó, hogy 1996 óta minden fesztiválra elkészül egy új Tóth Pál film. A Paja filmek rajongói – magam is –, imádják ezeket a tűéles 3D-vel ábrázolt minimál-hiperrealista abszurdokat. Az agyonunt reggelt, ami már annyira triviális, hogy nem az ember öltözik fel ruhába, hanem a ruha öltözik fel emberbe. (Egy újabb nap) A horgász szezonzáró napját, amikor a horgász mindent passzentosan összecsomagol a következő nyárra, pecabotot, sátrat, kutyát, szigetet, végül magamagát (Szezonvég). És a Paja-filmekben az a legérdekesebb, hogyan tudnak ezek a túlontúl egyszerű történetek –, benne a túl egyszerű, mindig magányos hőssel – mégis annyira emberiek lenni? Szemadám György szerint Tóth Pál filmjeiben van valami keleties hatás. Igaza lehet. Új filmje, a Zápor például egy perfekt horror, de nem a nyugatias ijesztgetős, hanem a keleties misztikus filozofikus típusból. Amikor egy könnyű nyári zápor után egy közönséges vízcsepp begördül a szürkénél is szürkébb kisnyugdíjas öregasszony otthonába és elszabadul a pokol.

A rezervált Tóth Pál tökéletes ellenpárjának M. Tóth Éva, a kortárs magyar animáció egyik legaktívabb, legszenvedélyesebb alakja tűnik. M. Tóth, amellett, hogy ő viszi a BKF-es animációsokat, két filmmel is jelentkezett az idén. Munkái mindig szenvedélyesek, zaklatottak, ő kicsit mindig belehal abba, amit csinál. A Vox animae hatásos, erős. Karinthy Capillária adaptációjában viszont szerintem valami elsikkadt. Ügyefogyott férfihőséhez, aki elvész az amazontársadalomban, nem nagyon lehet kapcsolódni. M. Tóth – mestere, Reisenbüchler Sándor kollázs-technikájával összeépített – nőuniverzuma viszont szuggesztív, félelmetes, ha hangulatilag kicsit egysíkú is.

Az experimentális animációt mindössze Ulrich Gábor és Hegedűs 2 László képviselték idén. Mindketten a 70-es, 80-as évek szellemi örökségére villantottak rá, arra az időszakra, amikor a mozgóképi kísérletezés – Bódy, Erdély, Jeles, Háy Ági, Maurer Dóra, Kovásznai, Tímár, Szirtes, Tóth János és még sokak jóvoltából – itthon a zeniten állt. Hegedűs 2 Rögtön jövök című filmje egy a 70-es években (még a BBS-ben) – valószínűleg Super8-ra vett – papír- performance véglegesített verziója, Weöres Sándor soraival körítve a képzelet és a képzelődés különbségéről.

Ulrich Gábor évek óta konzekvensen dolgozik egy különleges grafikai világon. Lebegtetett gomolyag-struktúrákat, felismerhető és azonosíthatatlan formákból alkotott csökevényes kreációkat állított ki utolsó kecskeméti kiállításán, s most ehhez a világhoz hozzápróbált egy Örkény egypercest (Tulipán), és Hajas Tibor egyik töredékességében is radikális szövegét. (Mit kell tudni a kutyaidomításhoz?) A pénzadó ilyenkor gondolja, ezt ugyan mi a fenének? Pedig mindhárom munka talányos, érdekes, tudattágító, sokszor újranézhető, szabadon hasznosítható, ahogyan egy mozgóképes kísérletnek működnie kell. Mi több Ulrich grafikai közvetítésével Örkény és Hajas szövegei is kapcsolatba léptek.

Még egy fontos munka, mely több is, kevesebb is mint a szokásos szerzői rövid animációk. Szoboszlay Péter pszichológusok és pedagógusok közreműködésével a vörös iszap katasztrófa gyerekáldozataival készítette el Gyerekek vörös tájban című filmjét. Devecseri iskolások, úgy harmincan, egy terepasztalon próbálják újrateremteni azokat a helyeket ahol mindennapjaikat élték. A patakpartot, a játszóteret, a postát, az iskolát, az otthonukat. Egészen a végzetes napig, mikor kilépett karámjából a vörös rókaként ábrázolt gyilkos iszap. Szoboszlay 15 éve dolgozik gyerekekkel. Ez a munka pedagógusi működésének is kitüntetett pillanata. FiImként tán kicsit beragadt, ahhoz hogy igazán drámai legyen, esetleg meg kellett volna nyitni a doku-műfaj felé. Szoboszlay diszkréten közelít szereplőihez/alkotótársaihoz, csak a kezüket látjuk, hangjukat halljuk, azt is foszlányosan. Hogy igazán átélhető legyen, ami ezekkel a gyerekekkel történt, valószínűleg arcot is kellett volna kapniuk. A filmkészítés terápiás ereje azonban ezúttal fontosabb, mint a nézőre gyakorolt hatás. Zalán Vince hívta fel a figyelmet a KAFF-on a tényre, hogy Szoboszlay az egyetlen a magyar filmesek közül, aki filmet készített a vörösiszap katasztrófáról.

Az idei KAFF abszolút győztese a My name is Boffer Bings című film lett. Csáki László kréta-animációja kapta a zsűri nagydíját és a fesztiválon jelen lévő kritikusok díját is. Csáki, aki egyébként szintén a MoME tanára, sok-műfajú, sokarcú alkotó. 2005 óta csinál kréta- animációkat, rengeteg időt/energiát pazarol ezekre a puritán filmekre. A My name is.. egy Ambrose Bierce adaptáció, szűkszavú, takarékos filmnoir egy durván elfajuló kozmetikai bizniszről. Csáki világa nyomott, szorongató, egyáltalán nem bombasztikus. Ezt a darabot állítólag évekig rajzolta. Nem véletlenül említettem cikkem elején a magyar animációsok állhatatosságát.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 14-16. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11476

Cikk értékelése:

szavazat: 1610 átlag: 5.46