KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/május
KRÓNIKA
• Létay Vera: Élt 39 évet Koltai Ágnes

• Bakács Tibor Settenkedő: Pogány evangélium Derek Jarman
• Nádasdy Ádám: Körülötte angyalok Derek Jarman
• Kömlődi Ferenc: Punk karnevál Jubileum, 1977
• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (1.) Időm Gombowitz-csal
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: A szabadság orra Berlin
MAGYAR FILM
• Zsugán István: Egyetlen zseblámpával Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Minden ugyanaz másképpen Balázs Béla Stúdió
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Turcsányi Sándor: Elővárosi állomások Hal Hartley filmjeiről
• Antal István: Minden folyik tovább

• Földényi F. László: Művészet a Harmadik Birodalomban A rombolás építészete (1.)
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Orbis Pictus Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bája
• Turcsányi Sándor: Egy csók és más semmi Rám csaj még nem volt ilyen hatassal
• Forgách András: Egy mozdulat sírfelirata Isten veled, ágyasom!
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: A Pelikán-ügyirat
• Békés Pál: Imádlak, Mr. Manhattan!
• Turcsányi Sándor: Egy lövés a fejbe, öt a testbe
• Kovács András Bálint: Veszélyes érintés
• Tamás Amaryllis: Négyfogásos szerelem
• Mockler János: Az ítélet éjszakája
• Harmat György: Szökésben
• Bíró Péter: Robotzsaru 3.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai függetlenek

Minden folyik tovább

Antal István

„Házimozit csinálok – ezért élek. Élek – ezért házimozit csinálok”, vallja Jonas Mekas, az amerikai avantgarde filmes, akinek életművét, régi adósságot törlesztve, a magyarközönségnek a Toldi mozi mutatta be. A rendezvényen Mekas Beke Lászlóval, Pauer Gyulával, St. Auby Tamással, Sugár Jánossal és Antal Istvánnal beszélgetett a Fluxus-mozgalomról.

 

Zefiro Torna a fluxusmozgalom megalapítója, a litván származású George Maciunas életéről és haláláról szól. Megrendítő ez a film, s amikor megtudtam, Magyarországon is láthatjuk, úgy gondoltam, már csak azért is érdemes leülnünk beszélgetni, hogy Jonas Mekas mesélhessen n künk Maciunasról és a Zefiro Tornáról.

 

Mekas: Gyakran kérdezik, mi a Fluxus, és százféle választ lehet adni nekik. Ugyanezt mondhatom George Maciunasról is. A barátom volt, mindketten emigránsok és litvánok lévén, talán nem véletlenül alakult így a kapcsolatunk. Általános a vélemény, hogy a Fluxus csupán az exhibitív része volt az életének. A kérdés azonban ennél is jóval összetettebb, mert nagyon otthonosan mozgott mind a modern, mind a régmúlt művészeti mozgalmainak történetében. Persze erre bárki azt válaszolhatná, ez csak játék, és ebből a játékból áll az életünk. És ez így is van. Ugyanakkor George magatartásával reagált a művészetek telj es korábbi történetére. Mindenre, ami ő előtte történt. És ez azt sugallja, hogy annak, amit képvisel, semmi köze sincsen a művészethez; antiművészet. Ahogy azonban századunk közeledik a végéhez, és ennek perspektívájában nézzük a dolgokat, úgy tűnik, ez sem volt több, mint egy művészeti mozgalom, egy tipikus huszadik századi mozgalom. Ebben a században ugyanis mindegyik irányzat a tagadással kezdődött. Minden mozgalom antiművészetként deklarálta magát, és képviselői hangsúlyozták, hogy jobban érdekli őket az élet, mint a művészetek hagyományai. George nagyon törékeny személyiség volt, 59 óta az orvosok nem adtak neki túl sok esélyt arra, hogy életben marad. Pont abban az időben, 60-61-ben, tehát amikor a doktorok gyakorlatilag halottnak nyilvánították, elkezdi a mozgalmat, a Fluxust. Úgyhogy ezt az egészet felfoghatjuk úgy is, mint George Maciunas második életét. A Zefiro Tornaban el is hangzik, hogy szerinte a Fluxus életformát jelentett, és nem művészetet.

 

Ismert Maciunas definíció, hogy fluxusművésznek lenni nem igényel szakértelmet.

 

Mekas: George nagyon profi volt. Tisztelte a szakértelmet és a mesterembereket. Gondoljon bele, hogy George építette fel a mai Soho területét. Ő építette be szövetkezeti épületekkel, ő alkalmazta és irányította a munkásokat, hogy kialakítsanak egy újfajta életteret. Nagyon is profi volt tehát, csak a művészeket nem szerette.

Kicsit túldimenzionáljuk ezt az egész művészet-nemművészet-antiművészet problémát. Sokkal hasznosabb lenne, ha a Fluxus humorát elemeznénk, vagy ahogy a semmiségben rejlő feszültséggel foglalkozik nagyon egyszerű és mély aspektusból, amit senki nem vesz komolyan. Gyakran hasonlítják a Fluxust a dadaizmushoz, de én úgy vélem, hogy közelebb áll a Zenhez. George édesanyja, aki eredetileg táncosnő volt, majd évekig Kerenszkij titkárnője, mélyen érdeklődött a keleti vallások iránt. George ragaszkodott ahhoz, hogy ő ateista, mégis gyakran beszélt a lélekvándorlásról, és azt hiszem, hogy ez édesanyjának a hatása.

 

Beke: Azt mondják Maciunasról; hogy egy időben nagy hatással volt rá a szovjet kollektivizmus gondolata.

 

Mekas: Maciunas és a kezdeti időkben vele szorosan együtt dolgozó Henry Flint, őszintén érdeklődtek aziránt, ami a húszas évek elején a Szovjetunióban történt. Különösnek tartom, hogy egy emigráns, mint Maciunas, 1961-ben visszaugorjon az 1921-22-es évekbe, és feltételezze, hogy korának Szovjetuniója bármiféle megbecsüléssel viseltetne aziránt a korszak iránt. Ezt csak romantikus és naiv politikai idealizmusával magyarázhatom. 61-ben vagy 62-ben ki is dolgoztak egy javaslatot, hogy miként lehetne nagyon kevés pénzből minden szovjet állampolgárt lakáshoz juttatni. George tanult építész volt, úgyhogy a rendszer működőképes volt, és el is juttatták javaslatukat a Szovjetunióba. Nem méltatták válaszra, ezzel naiv politikai szereplése véget is ért.

 

Beke: Kik csináltak a Fluxusból filmeket?

 

Mekas: George, miközben számos eseményt megszervezett, összehozott egy filmes tervet is. A neve Fluxus-Film-Anthology, és 46 vagy 47 filmből áll. Felkért számos filmkészítőt, hogy a tervhez filmekkel csatlakozzanak. Sok fluxusművész, illetve, mivel nem szeretik a művész kifejezést: fluxusmunkás ajándékozta a gyűjteménynek régebbi és újonnan készült filmjeit. Körülbelül 46 filmből áll az Antológia, a vetítési ideje mintegy 3 óra. Olyan művészek vesznek részt benne mint George Brecht, Robert Watts, Paul Sharits, John Cavanaugh. Joe Jones és még sokan mások. Ami George személyiségének és az általa létrehozott eseményeknek a dokumentálását illeti, természetesen sok ilyen film és videó is létezik. A legfontosabb dokumentumokat Larry Miller rögzítette videón, George Maciunas életének utolsó hat hónapjáról.

 

Pauer Gyula: A magam részéről most láttam először ezeket a filmeket. Kicsit már öregen és megfáradva, azt gondoltam, hogy nemigen tud nekem a film mint műfaj olyan újat mutatni; amitől meg tudnék rendülni, vagy egyáltalán, amit minden különösebb erőfeszítés nélkül végig tudnék nézni. Beleértve a forgalmazott szórakoztató és művészfilmeket vagy a kísérleti, nálunk „K” kategóriásnak nevezett „balázsbélás filmeket” is. Az a mozgókép amit most láttam, olyan elemekkel dolgozott; amelyek az átlag néző számára alig használhatók. Amikor az ember moziba megy, elvárja, hogy különböző módszerekkel alátegyék a filmet, hogy ne kínlódjon, ne fáradjon el a szeme; ne zavarja a fülét a hang, és lehetőleg ne fárassza ki, sem a gondolatait, sem az érzelmeit. A Mekas-filmek mindezeknek az igényeknek ellentmondanak. Minden tekintetben igénybeveszik az embert, és végül valamiféle megmagyarázhatatlan varázslat történik. Először éltem át ezt.. Egészen különös, ahogy a legszemélyesebb régiókból választja ki a témáját, és anélkül, hogy a legcsekélyebb szándéka lenne, mégis általánossá válik minden. Mindnyájunk számára érvényes jelentések születnek, nem fogalmi, nem tartalmi és nem is érzelmi síkon, nem is tudom emberi mivoltunknak melyik tájékát érinti meg. Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy amikor balról jobbra fordítom a fejemet, nem észlelem, hogy elhúzódó sávokat, csíkokat látok, de ha egy pillanatra megáll a tekintetem, akkor hirtelen valamit élesen látok. Felteszem annak a lehetőségét, hogy akármilyen szupertechnikával készíthette volna el a filmjeit, akkor is ugyanezek az effektusok lennének bennük. Akkor is ugrálna a kép, akkor is nézhetetlenek lennének bizonyos részek, éppen azért, hogy a következő pillanat rendkívüli hatású lehessen. Számomra ez a dilemma: hogy antiművészet vagy művészet, komponált vagy nem komponált, hogy bármilyen formában közönség elé tehető, vagy, hogy a saját érzéseit ennyire szubjektív módon közvetítő filmet csinál, ez olyan váratlan és annyira érdekes, hogy én; aki évek óta foglalkozom, ha nem is a film, hanem a képzőművészet területein hasonló problémákkal, kérem, engedje meg, hogy Élménydíjat nyújtsak át Önnek, abban a reményben, hogy mindazok, akik látták az ön filmjeit, helyeselni fogják ezt. (Pauer átadja Mekasnak A torinói lepel című szobrának kicsinyített másolatát.)

 

Mekas: Oscar! Köszönöm.

 

Sugár: Azt kérem Pauer Gyulától és St. Auby Tamástól, legyenek kedvesek elmondani, hogy művészetükben mit jelentett a Fluxus, vagy mi az, amit a művészetükben Fluxus címszó alatt jelölnek, vagy jelöltek?

 

St. Auby: Nem tudom, érdemes-e arról beszélni, hogy miként viszonyulok a Fluxushoz, főként azért nem, mert itt most Mekas-filmeket néztünk meg.

Megpróbálom röviden megmondani, hogy mi az, ami ezekből rám hatott. Tulajdonképpen megegyezik a Pauer Gyulát ért hatással. Lényegtelennek tűnő, a szerző szerint fragmentumoknak nevezett képeket látunk, vagy lényegtelen eseményekről készült képeket látunk, és egy idő után, nagyon hamar, néhány kép után, kiderül, hogy az a konkrétum, amit látunk, nem ügy konkrétum, mint egy dokumentumfilmben, hanem másképp. A dokumentumfilmben ezek a konkrét képek esetleg valahogy általánossá válnak, de nem történik meg bennük az, ami itt megtörténik: hogy ezek a konkrét képek saját ideájukat kezdik mutatni. Hogy ezt a kettőt egyszerre látjuk, ez valószínűleg azért van, mert nincsen előzetes koncepció, hanem mintha a szerző belső világából jelenne meg, mintegy kivetülve a kép. Mintha azt látnánk, amit ő látni kényszerül, amit ő kivetít magából. Végül is, mi az, ami ezt a konkrétat és ezt az ideálisat összeköti? Indiából származó kép jut eszembe: Mahatma Gandhi beszél arról, hogy miért szent a tehén Indiában. Úgy magyarázza meg, hogy teljesen mindegy, hogy tehén vagy kecske vagy egy hegy vagy a hegy, a fontos az, hogy valamiről deklarálva legyen hogy az szent. Valamilyen módon, amikor nézi az ember ezeket a konkrét és saját ideájukká átminősülő képeket, akkor olyasmi történik, mintha ezt a konkrétat és az ideálisat a szent kötné össze. Csodának kezd el föltűnni a világ. A Büntetőhajó című filmben többször mondja azt az egyik színész, hogy ez nem cirkusz itt. Tehát minthogyha a Büntetőhajó lefilmezésekor pontosan a Cirkusz ellenkezőjét filmezte volna le Jonas Mekas. Egyszer Mekas azt nyilatkozta, hogy 6 nem filmez le olyat, amit nem szeret, ami nem tetszik neki. Mégis lefilmezte a Büntetőhajót, annak ellenére, hogy nem túl szeretnivaló téma, de hát itt egy imitatív színházi előadás lett lefényképezve. Valószínűleg ezért filmezte le végül is. Nekem az a fontos, hogy a Büntetőhajó nem cirkusz, a Cirkusz pedig maga a jelentéktelenségek csodája. Az egzisztencia csodája. Ha az egzisztencia csodáját látjuk, akkor azt mondjuk, hogy az a szent.

 

Mekas: Minden nap 24 órából áll és minden óra 60 percből és minden perc 60 másodpercből, én viszont legfeljebb 10 vagy talán 20 másodpercet veszek filmre naponta. Így azután, nem mutathatják be az élet realitását annak teljességében, csupán kicsiny részleteket őrizhetnek meg abból. Amennyiben viszont nem a valóságot mutatom meg, felmerülhet a kérdés, hogy akkor micsodát? Feltehetően magamat. Azért, mert én vagyok az, aki kiválasztom azokat a ritka pillanatokat, mert én vagyok az, aki számára jelentéssel bírnak. Erre persze, azt mondhatnák nekem, hogy mivel csak kicsiny részleteket tartok meg a filmen, az nem mutathatja meg sem az én benső életemet, sem a történelmi korszakot, amelyikben élek. Ismerjük azonban Dosztojevszkijt, aki talán legbölcsebb mondásában azt állítja, hogy csak azokban a pillanatokban élünk, amelyekben a lelkek igazán egymásra találnak. Így tehát azok a fragmentumok, amelyek a Zefiro Tornában láthatóak, mégis fontosak. Piciny részletek csupán, de talán éppen úgy őrzik a lényeget, mint ahogy egyetlen esőcsepp is magába foglalja Blake-nél az egész univerzumot. Lehet, hogy csak teljesen jelentéktelen részletek, de ki tudja, hogy valójában mi a fontos? Ezért én kitartok az efféle filmezés mellett, abban a reményben, hogy egy bizonyos ponton mindannyian egymásra találunk benne. Visszatérek Dosztojevszkijhez, akinek egy fiatal író panaszolta, hogy műveiben nem tud eljutni az objektivitáshoz. Képtelen megragadni az élet lényegét. Dosztojevszkij azt válaszolta, egyetlen útja van annak, hogy mindenkihez és mindenki életének a lényegéhez elérjen: a teljes szubjektivitás. Nem a teljes objektivitás és egyetemesség. Ezt felismerni, egyike a legnehezebb dolgoknak. Hogy valóban önmagad légy. Hogy végső szubjektivitással írj. Ez jelenti a kihívást számomra is, akárcsak a közönségnek, hiszen minden ember számára az az igazi kihívás, hogy önmaga legyen. A pillanat sokkal fontosabb mindennél. És itt válaszolok arra, amit Pauer Gyula mondott, ha jól értettem, mert ha profi vagy ennél profibb kamerám lenne és produkciós stábom, akkor nem tudnám ezeket a hatásokat elérni, mert a tartalom teljesen a felszerelés függvénye, amelyikkel felveszed a snittet. Ugyanúgy, mint amikor egy rajzot meghatároz a tus. A zenrajzolás lényege az a bizonyos ecsethúzás: az a tus, az az ecset, az ragadja meg azt a tartalmat. Egészen mást rögzíthetsz egy 8-as és egy 35-ös kamerával. Ez közismert a független és avantgárd filmkészítők körében, de nem világos a széles közönség előtt.

 

St. Aubi: Láttunk egy filmet, amiben egyszercsak felbukkant egy felirat: „ez egy politikai film”. Ekkor, azt hiszem, hogy a filmkészítés sajátosságain túl, egy olyan dimenzióba is bejutunk, amit nem kéne figyelmen kívül hagyni annak ellenére, hogy a szó, „politikai”, tömegesen visszatetszést kelt. A Büntetőhajó azt bizonyítja, hogy az élet csodáját kell konstatálni, és erősíteni, nem pedig az infernális, militáris viszonyt, ami körülvesz minket.

 

Jonas Mekas filmjei azért érdekesek számomra, mert azt bizonyítják, hogy mindenki megcsinálhatja ezeket a műveket. Mindenki képes lenne rá, mindenkiben benne él ez a fajta filmkészítő. Ez a filmtípus a többivel ellentétben nem nyújt követhető mintákat. Ennek a filmtípusnak az egyetlen mintája az ő személyisége. Arra bíztat mindenkit, hogy merjen önmaga lenni. Bátran és nyíltan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/05 36-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1146