KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/június
BRIT BRIGANTIK
• Kovács Marcell: Véres hétköznapok Ben Wheatley
• Varró Attila: A világ tetején Brit bűnfilmek
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „A múltat kell megoldani” Kortárs történelmi filmek
• Schubert Gusztáv: Kísértet-história Kapa, Pepe és a történelem
• Huber Zoltán: Teambuilding a diktatúrában Magyar kult: Állami Áruház
• Kovács Kata: Látszik valami az arcán Beszélgetés Nagy Dénessel
• Bilsiczky Balázs: Spontán égés Beszélgetés Császi Ádámmal
INDIE AMERIKA
• Pernecker Dávid: Hö-hö-hö Mike Judge
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Horváth Eszter: Társas magány Indie Titanic
• Géczi Zoltán: Az Irgalmatlan Nővérek ultimátuma Beszélgetés Jen és Sylvia Soskával
• Sepsi László: Csak videóra Hatvani Balázs: Gingerclown 3D
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varga Dénes: Mindhalálig jazz Fitzgerald és Hollywood
BRIT BRIGANTIK
• Csiger Ádám: Milliók mozija Danny Boyle
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varró Attila: Előre a Múltba A nagy Gatsby
FILMISKOLA
• Geréb Anna: Balettbábszínházfilm Alekszandr Sirjajev, az ősfilmes
MOZIPEST
• Erdélyi Z. Ágnes: „Össze tudjuk rakni Budapestből a világot” Koltai Lajos Budapestje
FILM / REGÉNY
• Hegyi Zoltán: Újraolvasó Boris Vian: Tajtékos napok
• Horváth Eszter: Sandacsacsa és Szívtépő Michel Gondry: Tajtékos napok
KRITIKA
• Sepsi László: A legenda magányossága A nagymester
• Gelencsér Gábor: Pinceforradalom Én és te
• Barotányi Zoltán: A selejt bosszúja Elment az öszöd
BRIT BRIGANTIK
• Roboz Gábor: Antihipnózis Danny Boyle: Transz
• Kránicz Bence: Ölésre ítélve Hasfelmetsző Jack a moziban

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brit Brigantik

Hasfelmetsző Jack a moziban

Ölésre ítélve

Kránicz Bence

A történelem leghíresebb sorozatgyilkosának legendája ízig-vérig a modernitás terméke. A Hasfelmetsző-figura kulturális életképességét látva hajlamosak vagyunk elhinni: ő szülte a 20. századot.

Páratlan jubileumot ünnepelhet a történelem leghíresebb sorozatgyilkosa, az újságokban Hasfelmetsző Jack névre keresztelt, máig ismeretlen kilétű férfi. Rémtetteit éppen 125 évvel ezelőtt követte el, kimeríthetetlennek tűnő ihletforrást biztosítva a szórakoztatóipar számára. A gyilkost hivatástudattól eltelt, önjelölt prófétaként ábrázoló filmek alapján úgy fest, a viktoriánus Anglia csak azt kapta, amit megérdemelt. Olyan korban járunk, amikor addig felfoghatatlannak hitt méreteket öltött a néptömeg, a késő 19. századi Londont látva barátságos falucskának tűnhetett az európai civilizáció minden korábbi bástyája, az ókori Rómától a forradalmi Párizsig. Egészen újszerű tapasztalatokat volt kénytelen átélni a városlakó: hirtelen nem ismerte többé mindazokat az embereket, akik körülvették, csak szűk környezetében találkozhatott nap mint nap ismerős arcokkal. A szegénység, a kimerültség, a betegségek, a bűnözés új meg új formái tűntek fel. Fizikailag nem lehetett mit kezdeni ekkora embermennyiséggel, ekkora hústömeggel: új alapokra kellett helyezni a lakáskörülményeket, a foglalkoztatást és a temetkezést. A legfőbb változás azonban mégiscsak az volt, hogy ezekkel az életkörülményekkel nem lehetett az addigi emberi észlelés és identitásképzés alapján megbirkózni, itt kezdődik el az, amit a középiskolai tankönyvek a modern ember elidegenedésének neveznek. Apokaliptikus állapotfelmérésünkből kitetszik: London 1888-ban cudar hely volt – Hasfelmetsző Jack érkezése innen nézve nem is akkora meglepetés. Az új világrend új bűnöket hozott. A sors iróniája vagy a dolgok természetes rendje – nézőpont kérdése –, hogy a sorozatgyilkos tevékenysége szinte azonnal beilleszkedett az új rendszer mechanizmusába: a nyomorban tengődő, senki által nem védett prostituáltak felkoncolásával hírhedtté vált őrült a tömegek szórakoztatására felhasznált mesehős lett, alakja szinte azonnal átkerült az újságok címlapjáról a vasárnapi irodalmi mellékletbe. Igazi otthonra azonban a whitechapeli utcák koromsötétjét hitelesebben felidéző, épp csak megnyíló mozitermekben lelt.

Noha a filmtörténet kevésbé magától értetődő példákkal is szolgál, értelemszerűen a bűnügyi műfajok profitáltak igazán Hasfelmetsző figurájából. Vagyis aligha lepődhetünk meg azon, hogy az éppen ezekben a zsánerekben utolérhetetlennek bizonyuló Alfred Hitchcock rendezte az első igazi Hasfelmetsző-filmet, A titokzatos lakót (The Lodger, 1927). Marie Lowndes bestsellerének adaptációjában egy jóravaló házaspárnak lesz gyanús a házukba beköltöző bérlő, akinek érkezése éppen egybeesik a Londont rettegésben tartó gyilkosságsorozattal. Hitchcock érdeklődésének megfelelően az áldozatok egytől egyik fiatal, szőke szépségek, éppen olyanok, mint a háziúrék leánya, aki egyre veszélyesebb közelségbe kerül az amúgy jóvágású címszereplőhöz. A titokzatos lakó a nyugtalanító felütés után (a nyitókép sikolyba torzult női arca ma is hatásosan adja meg az alaphangot) a korra jellemző melodrámai fordulatot vesz: a bájos Daisy vőlegénye történetesen a Hasfelmetsző-ügyért felelős nyomozó, aki nem nézi jó szemmel a kedvesével egyre jobban összemelegedő új bérlőt – és minden jel arra mutat, neki van igaza. A később kanonizált Hasfelmetsző-ikonográfiából itt már megkapjuk a fekete orvosi táskát, az úriemberek alapkellékeként tisztelt cilindert és a vészjósló fekete köpenyt, a viktoriánus díszlet viszont a film készítésének idejébe helyezett cselekmény miatt hiányzik. Hitchcock előremutató módon a kialakuló tömeghisztériát is a történet részévé teszi. A film végére a pánikba esett londoni polgárok már bárkit készséggel meglincselnének, akire a gyanú árnyéka vetül, különösen, ha a szenzációt meglovagoló újságok folyamatosan magasan tartják az adrenalinszintet (a filmben felvillanó számtalan szalagcím és neonhirdetés leleményesen váltja ki az inzerteket). A média szerepe, felelőssége később háttérbe szorul a Jack-filmekben, és majd A pokolból (From Hell, 2001) foglalkozik vele ismét. A titokzatos lakó számos remake-et ért meg, melyek közül kiemelendő a Man in the Attic 1953-ból: mikor már azt hinnénk, ismerjük a fordulatokat, az elfojtott indulatoktól gyötört főhős – Jack Palance, egyik első főszerepében – képes meglepetést okozni.

A karakter hamar maga mögött hagyta az angol partokat, és számos ország filmgyártásának szívesen látott vendége lett, a mindenki által ismert, bármikor elővehető mumus szerepében - valószínűleg megelőzve Robin Hoodot és Arthur királyt a legnépszerűbb brit mozihősök versenyében. A Pandora szelencéje (Die Büchse der Pandora, 1929) fináléjában a sokat szenvedett, ám többször bűnbe csábított Lulu válik a Hasfelmetsző áldozatává, mintegy isteni büntetésként. A gyilkos ösztöneivel küzdő, vívódó pszichopataként ábrázolt Jack a melodrámai tragikus tetőpont beteljesítője lesz, ritka példájaként annak az esetnek, amikor nem bűnügyi műfajok veszik igénybe szolgálatait. Noha G. W. Pabst filmje csak epizodistaként veti be a figurát, érdemben járul hozzá az antihős Hasfelmetsző képének kialakításához. Ha főszerepbe kerül, a gonosz késztetéseivel hadban álló, elkínzott lélek általában megnyerő külsejű úriember, nappal a társadalom hasznos tagja, éjjel szörnyeteg. Ezt a képletet hasznosítja újra az elképesztő életművel rendelkező eurotrash-auteur, Jesús Franco is. A félévszázados karrierje alatt mintegy kétszáz filmet jegyző rendező minden egyes emlékezetes moziszörnynek külön művet, esetenként ciklust szentelt (hasonlóan honfitársához, a színészként a teljes horrorpalettát végigjátszó Paul Naschyhoz). A Verne-adaptációt, szoftpornót és slashert egyaránt forgató Franco a ‘76-os Jack the Ripperben tárgyalta a whitechapeli eseményeket, főszerepben a mindent elvállaló Klaus Kinskivel. A köztiszteletben álló orvos figurája már egyértelműen a Psycho Norman Batesének édestestvére: a prostituáltakban egyszerre gyűlölt és szeretett anyját öli meg újra és újra, anyját, aki lelki és fizikai értelemben is megrontotta őt. Franco vonzalma az olcsó splatter-effektek iránt csak kihangsúlyozza az áldozataiban csak a roncsolható testet látó főhős perverzióját, a rossz ízlés különböző kreatív megnyilatkozásaival tagolva az egyébiránt gyenge horrortörténetet. A vériszamos megoldások közül a mell-levágás Lucio Fulci hasfelmetszői ihletésű New York Ripperében is visszaköszön, míg a doktor úr nappali praxisa során kinyomkodott gennyes furunkulusok már a viktoriánus rendszer általános betegségét jelzik. A film némiképp váratlan társadalomkritikájának bizonyítéka a főhős egyik páciensének jelenete, aki zsarolni próbálja a Hasfelmetszőt, mondván, hogy tud ő pénzt szerezni a „rokonaitól a Buckingham-palotában” – világos, hogy az összeesküvő felsőbb osztályok egy emberként döfik a kést a szegényekbe, akkor legalább fizessenek az úri huncutságért.

Kinski Hasfelmetszőjénél már csak maga Norman Bates hasonlít jobban Norman Batesre: ez a felismerés jelenti Gérard Kikoïne Edge of Sanity-jének (1989) egyetlen ütőkártyáját. Anthony Perkins azonban nem egyszerűen csak a Hasfelmetszőt játssza a filmben, ő maga Henry Jekyll, sötét énje pedig egy bizonyos Jack Hyde. Az ismeretlen kilétű, de létező sorozatgyilkos és a fiktív regényalak összeboronálása tökéletesen jelzi, hogy a Hasfelmetsző az eltelt száz évben végképp mesei figurává vált. Jekyll elfojtott gyermekkori traumáit frissen kikevert széruma hozza felszínre, hogy aztán hősünk zombinak sminkelve, Hyde alakjában dolgozza fel a problémákat – a test felmetszésének aktusa a psziché mélyrétegeibe való alámerülést jelképezi, a testi-lelki megtisztulás bizarr metódusaként. A folyamatot egy fürdőben játszódó jelenet is nyomatékosítja, de az is lehet, hogy ez utóbbit csak a forgatási helyszín adottságainak köszönhetjük. A filmet ugyanis nagyrészt Budapesten vették fel, Hyde ámokfutásának így eshet áldozatul mások mellett Hernádi Judit is. Az Edge of Sanity alig akar többet mutatni annál a termékeny feszültségnél, ami abból fakad, hogy Anthony Perkins őrült gyilkosként is minden stáb legszimpatikusabb figurája, ugyanakkor Kikoïne is felvillantja az éjjel alvilági életet élő, képmutató felső tízezer képét.

A legfelsőbb körökig érő konspiráció ötlete ekkor már a legismertebb Hasfelmetsző-teória volt, köszönhetően Stephen Knight 1976-ban megjelent könyvének, a Final Solutionnek, ami egy angol sebészorvos néhány évvel korábban felvetett sejtésén alapszik. Eszerint az öt whitechapeli prostituáltat a Viktória királynő legbelső köreihez tartozó lordok egy csoportja tette el láb alól, bosszúból Albert herceg szifiliszéért. A pontos indokok változhatnak, de a gyilkolni kész uralkodó osztály képe azonnal átkerült a kollektív tudatba, kiváló alapot nyújtva Bob Clark Sherlock Holmes-filmjének, a Törvényes gyilkosságnak (Murder by Decree, 1979), amely a sok európai és amerikai változat után újra hazai pályán, angol gyártásban készült. Az Edge of Sanity előképeként is szolgáló, valós és fiktív figurákat összekeverő történet a Fekete karácsony rendezőjétől szokatlanul mívesen kidolgozott, tisztességes geronto-krimi, ahol a megereszkedett szemhéja alól jóságosan hunyorgó Holmes (Christopher Plummer) felderíti ugyan az ügyet, de a Hasfelmetsző kiléte tulajdonképpen lényegtelen. Az egymás nyomait eltüntető, korrupt, pöffeszkedő főurak együtt felelősek a bűnökért, üzelmeiket csak a hierarchián kívül álló magándetektív leplezheti le, de az igazságszolgáltatást már nem hozhatja működésbe, hiszen az is velejéig romlott. A Törvényes gyilkosság komoly teret enged a szükségszerűen beköszöntő új világrendről szóló szónoklatoknak, legyenek bár felmondva a felháborodott Holmes vagy a homályos kapualjakban szervezkedő titkos kommunisták által. A film így becsatlakozik a Hasfelmetsző-gyilkosságokat a rothadó viktoriánus rendszer tüneteként értelmező, társadalmilag érzékeny feldolgozások sorába. A földközeli hangvételt a Donald Sutherland által alakított médium figurája töri meg – a nyomozókat segítő Robert Lees szintén valós történelmi alak, viszont meglehetősen idegen elem a történetben (Sutherland pofaszakálla mindazonáltal megérdemli a figyelmet).

A Törvényes gyilkosság legfontosabb hozzájárulása a Hasfelmetsző-kánonhoz közvetve jelentkezett, mivel a legendának ez a változata inspirálta leginkább Alan Moore és Eddie Campbell graphic noveljét, a From Hellt. Moore a legapróbb részletekig kidolgozva, varratmentesen illesztette össze a valós történetdarabkákat nagyívű fikciójával, amit a metszően éles társadalomrajz hitelesít, alighanem a Hasfelmetsző-sztorik fejedelmévé avatva a képregényt (egyben elérve, hogy a világvándor Jack legnívósabb feldolgozása mégiscsak Angliából érkezzen). Természetesen a filmadaptáció sem váratott magára sokáig. Az új évezredben Hollywood Moore és Campbell verzióját választotta ahhoz, hogy letegye a garast a whitechapeli események ügyében. A pokolból az alapanyag tükrében aligha lehetett más, mint ambiciózus kudarc (az összes többi Moore-adaptációval ez történt, a mélypontot jelentő Szövetségtől a Watchmen – Az őrzőkig), ám méltánylandó a rendezők, Allen és Albert Hughes igyekezete, amellyel a kosztümös presztízsdarabot a horror bugyraiba próbálják belemártogatni, ezredvégi kortársaikhoz hasonlóan jobbára a Hetedik nyomdokain. A pokolból kiiktatja a médium-figurát azzal, hogy a neogótikus díszletekben otthonosan forgolódó Johnny Depp Abberline felügyelőjét ruházza fel vizionárius képességekkel – ez a változtatás aligha zavar bárkit is, az alapképregény társadalmi mélyanalízisének hiányán pedig meg sem lepődünk. A film adaptáció létére is több szállal kapcsolódik a korábbi Hasfelmetsző-mozikhoz: A titokzatos lakó feldühödött tömegének és zsákmányra éhes zsurnalisztáinak képei és a Franco-féle Jack the Ripper Khárón-motívuma tűnnek fel újra. Noha a film több ponton elveti a sulykot (a CGI-vörös ég giccs-expresszionizmusa, a divatfotózáshoz sminkelt Heather Graham mint lecsúszott utcalány, és persze Ian Holm gonosz-kontaktlencséje jellegzetes hollywoodi túlkapások), A pokolból jó szándékú, borzongató atmoszférájú, profi iparosmunka – csak ne higgyük, hogy ugyanarról szól, mint a Moore-Campbell képregény.

A pokolból Hasfelmetszőjének profetikus kinyilatkoztatása, miszerint tetteiből kitűnik majd, hogy ő szülte a 20. századot, az elmúlt 125 év mértéket nem ismerő kegyetlenkedéseinek ismeretében megfontolandó gondolat. Különösebben eredetinek azért nem nevezhetjük: a legszórakoztatóbb Hasfelmetsző-film, az Időről időre (Time After Time, 1979) ugyanezzel a pesszimista nézettel érvel, amikor az H. G. Wells által tervezett időgépen (!) a viktoriánus Angliából a késő hetvenes évek San Franciscójába utazó Jack meglepődve tapasztalja, hogy ezt az istentelen fertőt mintha neki találták volna ki. A karakter legkreatívabb műfaji környezetét (az obligát japán pornófeldolgozást nem számítva) kétségtelenül Nicholas Meyer sci-fi kalandfilmje teremti meg, de az alaphelyzet izgalma a gyilkost üldöző Wells hányattatásaival sem hagy alább. Elvi síkon a főhős technicista utópiába vetett hite és a Hasfelmetsző apokaliptikus jóslatai feszülnek egymásnak, megint csak összekapcsolva a figura mítoszát a társadalomtörténeti elmélkedésekkel. Ha figyelembe vesszük a whitechapeli gyilkosságok idejét, indoklást találhatunk erre a tartósnak bizonyuló tendenciára, amelyet még szebben kirajzolt a popkultúrában kanonizálódó főúri elkövető fantomképe – kegyetlenül szatirikus képét adva a klasszikus angol gentlemannek. A Hasfelmetsző-történet nem más, mint a hagyományos elnyomók-elnyomottak dichotómia mechanizmusát karikírozó középosztálybeli tanmese: újságírók, ponyvaszerzők, filmesek krónikája saját társadalmi státuszuk létrejöttének idejéből. A kiválóan aktualizálható, de eredeti elemeit őrző legendával Anglia adott hangot elsőként a félelemnek, hogy a bukásra ítélt régi rend horrorja az új világban még kíméletlenebbül működik tovább.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 9-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11456