KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/május
KRÓNIKA
• Létay Vera: Élt 39 évet Koltai Ágnes

• Bakács Tibor Settenkedő: Pogány evangélium Derek Jarman
• Nádasdy Ádám: Körülötte angyalok Derek Jarman
• Kömlődi Ferenc: Punk karnevál Jubileum, 1977
• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (1.) Időm Gombowitz-csal
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: A szabadság orra Berlin
MAGYAR FILM
• Zsugán István: Egyetlen zseblámpával Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Minden ugyanaz másképpen Balázs Béla Stúdió
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Turcsányi Sándor: Elővárosi állomások Hal Hartley filmjeiről
• Antal István: Minden folyik tovább

• Földényi F. László: Művészet a Harmadik Birodalomban A rombolás építészete (1.)
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Orbis Pictus Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bája
• Turcsányi Sándor: Egy csók és más semmi Rám csaj még nem volt ilyen hatassal
• Forgách András: Egy mozdulat sírfelirata Isten veled, ágyasom!
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: A Pelikán-ügyirat
• Békés Pál: Imádlak, Mr. Manhattan!
• Turcsányi Sándor: Egy lövés a fejbe, öt a testbe
• Kovács András Bálint: Veszélyes érintés
• Tamás Amaryllis: Négyfogásos szerelem
• Mockler János: Az ítélet éjszakája
• Harmat György: Szökésben
• Bíró Péter: Robotzsaru 3.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

Egyetlen zseblámpával

Zsugán István

Utrius című legutóbbi, kilencedik maga írta-rendezte fényképezte játékfilmjével a legjobb rendezés díját nyerte a februári filmszemlén. Máris új játékfilm forgatásába kezdett, ismét saját forgatókönyvből, címe: Shakespeare gyermekei.

 

Kik ezek a „Shakespeare gyermekei”, pontosabban miért ez a tervezett film címe?

A cím semmi másra nem utal, mint az ezredvégre. Shakespeare neve egy teljes korszakot jelöl a kultúrtörténetben, vagy szűkebben a drámairodalomban. Fix viszonyítási pont ebben a napjainkban is zajló médiaforradalomban, amelyben szerintem nem az történik, hogy „vége a Gutenberg-galaxisnak” – ahogy közhelyszerűen mondani szokás –, hanem egy bizonyos fajta dramaturgiai gondolkodásmódnak van vége. Pedig benyomásaim szerint most kezdődik a korszak, amikor újra véres, szinte középkori drámák születnek. Mindenki úgy hitte, derűs békeévek következnek: leomlott a nagy Berlini Fal, megszűnt a Szovjetunió; jönnek a csöndes béke évtizedei. Ezzel szemben – legalábbis sejtéseim szerint – a shakespeare-i királydrámák szintjén megélendő drámai korszak kezdődött. Nagyjából ötven százaléknyi az esélye annak, hogy újra rémkorszakba jutottunk. Ma egyetlen jós sem képes megjövendölni, milyen folyamatok felszínén úszkálunk, avagy milyeneknek leszünk (és vagyunk) az elszenvedői. Ezeket a folyamatokat próbálom valahogy rögzíteni, megfigyelni, ezekre igyekszem reflektálni. Régóta nem hiszek sem a kimódolt ál-szociológiában, sem abban az amerikai dramaturgiában, amelyik nem egyéb, mint a „szocreál” sematizmus kicsit rafináltabb változata. Bizonyos sejtéseim vannak arról, milyen hangulat determinálja a mindennapjainkat. Ezt a hangulatot szeretném mozgóképen rögzíteni, közvetíteni. És ez a Shakespeare gyermekei című „forgatókönyv” is azért olyan, amilyen, mert megpróbáltam olyféle dramaturgiát keresni, amelyik erről a „zavaros” korról újra történetet mesél el. Túlságosan sok úgynevezett posztmodern, zsúfolt képi világú mozgóképet láttam mostanában; szeretnék visszatérni a történetekhez. Valahogy úgy, ahogy Hemingway tette a korai novelláiban, amikor két-h j rom gépelt oldalon el tudott mondani egész emberi sorsot, egy történetet. De hát hogy’ lehet az ilyesmit egy szabályos forgatókönyvben megírni? Képet lehetetlen leírni, és első pillantásra talán zsúfolt a shakespeare-i szöveg. Tanulságos viszont, milyen módon választja ki egy film a maga természetes súlypontjait. Azután ötszáz variációban kell végiggondolni a történetet; például azt, hogy egy hangulatnak hányféle szereplője, fordulata, súlypontja lehetséges. Hány szereplő képviselheti ezt a történetet, és milyen megoldások vezethetnek el a hangulathoz. A jobb filmek hangulata mindig forgatás közben, a színész arcán születik meg (vagy nem). Az elképzelt filmemet (mozgások, be- és kijövetelek stb.) képtelen vagyok részletesen leírni, és – ahogy mondani szokás – a leírtakat „megrendezni”. Ezt a másik fajta módszert hívják realizáló, kivitelező filmrendezésnek. A maga helyén azt is tisztelem, de képtelen vagyok gyakorolni, mert úgy érzem, hogy csak az marad ki belőle, ami maga az élet. „Forgatókönyvem” annak a dokumentuma, hogy miről gondolkodom, milyen elemekből akarom összerakni a történetet. Aztán a forgatás során majd elválik, hogy a szereplők arrafelé visznek-e, amit a hangulatnak kell jelentenie. Ez a néhány teleírt papírlap – a „forgatókönyv” – a tervezett filmnek egyik lehetséges variációja.

Elnézést, hogy közbeszólok, de mielőtt a mozgókép-elmélet filozófiába ködlő magasságaiba révednénk, hadd tegyek föl egy szándékoltan provokatív – és szerinted nyilván blaszfém, sőt földhözragadt – kérdést. Tudod-e, hogy pontosan hány fizető nézője volt például a Goldberg variációk című filmednek a magyar mozikban?

Nem tudom. De azt tudom, hogy akik megnézték, azok megjegyezték és emlékeznek rá. Az úgynevezett „filmművészet-készítés” kilencven százaléka mindig is embertelen aprómunka: favágás. Tiltakozom az ellen a fölfogás ellen, amelynek a hirdetői elhintették a köztudatban, hogy a művészet valamiféle éterien elvont hülyéskedés. A filmkészítés folyamatának kilencven százaléka nem élvezet, hanem kemény, kézműipari asztalosmunka. És marad legfeljebb tíz százaléknyi esély arra, hogy az ember valami olyasmit is létrehozhat – miközben nem „művészetet csinál” –, ami esetleg olyan emlékképet hagy valakiben, ami felszabadító hatású lehet. Emléket okoz. Rengeteg mozgóképnek ma sokmilliónyi nézője van, de holnapután már egyetlen kockájukra se emlékszik senki. Valaha kétezer példányban megjelent verseskönyvet ellenben sokszor leemelsz a könyvespolcodról, mert emlékszel valamelyik sorára. A művészetet nem lehet piaci számokkal mérni; nem is kell. Ma nem olyan világban élünk, amikor drámaíróként akár a Hamletet írnád, meg is írhatod, nem hiszem, hogy tömegsiker lenne; sőt időd sincs rá, hogy érdemben elgondolkodj felőle. Úgy látszik, mi majd csak utólag döbbenünk rá, miben élünk. Ma az emberek túlnyomó többségének még arra sincs ideje, hogy a feleségével elbeszélgessen arról, mi a bajuk egymással... Valamelyik nap felhívtam telefonon egyik régi barátomat, hogy találkozzunk, beszélgessünk. – Miért? – kérdezte. – Mert süt a nap, szép az idő, beszélgessünk. Nem akarunk semmit egymástól: se politizálni, se a parlamentről, se a választásokról fecsegni, csak beszélgetni szeretnék veled. – A barátom teljesen megdöbbent. Mert lassanként kiveszett az a fogalom, az a szó, hogy –”csak úgy” – beszélgetünk egymással... Ilyen közhangulatban miért volna elvárható bárkitől is, hogy odafigyeljen valamire, amit aznap nem muszáj „elintéznie”. Mostanában mindenkinek állandóan el kell intéznie valamit, különben éhenhal. Rohan az egzisztenciája után; odafigyel arra, hogy ne csapják be – vagy „ne annyira...” –; hogy ne rúgják ki az állásából: hogy legyen miből kifizetnie a havi villanyszámláját... Ilyen helyzetben mindenféle művészet – tehát minden céltalan beszélgetés – nagyúri passzió, luxus... Visszatérve a Goldberg variációkra vonatkozó konkrét kérdésedre: általában megadatott számomra az az öröm, hogy aki látta, annak élményt adott, az megjegyezte. Akik megnézték, azok mondjuk hetven százalékának valódi élményt adott. És ez nekem elég.

–... De hát közismert a magyar filmgyártás sanyarú anyagi helyzete, az immár krónikus pénzhiány, a moziválság; és te ebben a válságos helyzetben megint egy ilyen – első olvasásra sokaknak legalábbis „furcsának” tetsző – „ál forgatókönyv” megvalósításába kezdesz...

– A Shakespeare gyermekei forgatókönyvként valóban nem felel meg a hagyományos kritériumoknak, ahol a „bal oldalon” le van írva, mit látunk majd a vásznon, a „jobb oldalon” pedig az, hogy mit mond az adott szereplő. Úgy szokás az ilyen forgatókönyveket megírni, hogy Bal oldalt az esemény: „ül Pisti összeráncolt homlokkal...” Jobb oldalt a dialógus: „Anyjuk, miért hideg a húsleves!?...” Az efféle forgatókönyv helyett most visszanyúltam a némafilm olyan formájához, ahol egyenrangú a szereplő, a helyszín. Történetesen ez a ferencvárosi lakás, a sajátom, ahol pillanatnyilag is ülünk (és amelyik, kivédhetetlenül, föl lesz dúlva a forgatás során). De... és ezzel, remélem, válaszolok „a magyar filmgyártás sanyarú gazdasági körülményei” címszóval jelzett összes kérdésedre is –: már három játékfilmet forgattam itt, és alapvetően azért, mert nem volt elég pénz műteremre vagy úgynevezett „külső-belső” lakásbérletre... Szóval fogtam magam, és elképzeltem, hogy ez a körfolyosós, franzstadti bérházi magánlakás ettől a pillanattól fogva díszlet, ahol három síkon történnek bizonyos dolgok. Adott két kisgyerek, az egyik kétéves, a másik nyolc hónapos (a saját gyerekeim...), akik bonyolult fejlődési szakaszon mennek át. Minden mérvadó szakirodalomból is tudható, hogy egy ember életében az első három év döntő időszak. Óriási emberi tett például először két lábra állni; de még sose láttam filmen egy emberpalántát, amikor sok iszonyú erőfeszítés után először föláll és büszkén körülnéz... Ezek a gyerekek itt élik azt az életszakaszukat, amelyikben az ember három év alatt tízszer annyit tanul meg a világból, mint egy felnőtt tizenöt év alatt... Tehát az emberré válás pillanatainak a rögzítése a film egyik síkja. De szó sincs dokumentumfilmről. Szimbolikusan értelmezendő ez az emberré válás. Mert közben mindegyik szobában van egy kisebb-nagyobb képernyő, amelyeken némán vagy félhangosan folyamatosan „működik” a külvilág. A képernyőkön a CNN megy, meg a mindenféle hirdetési meg választási propagandaműsor: mindig az, ami éppen itt zajlik a fejük – a fejünk – fölött... Elképesztően gazdag és bonyolult „díszlet” ez a három tévéképernyő; amelyekre a gyerekek többnyire oda se néznek. (Tudtommal Andy Warhol fejtette ki először legmeggyőzőbben: mi minden az, amit a televízió nem hoz be a szobánkba...) És a film harmadik rétege származik Shakespeare-től: a gondolatok és a szövegek. Azokból is három alaptípus: a hamleti, a fortinbrasi-horatiói és a prosperói. Olyan Shakespeare-szövegek, amelyekből kihúztam a konkrét neveket, és ettől úgy hatnak, akár a Biblia: bármelyik lapjánál nyitod ki, emberi alapmagatartások motívumaira bukkansz. Ezek a szövegek fogódzók a színészek számára: olyan belső monológot kell melléjük, rájuk építeniük, amiről már nem is tudom, ki mit mond belőlük fennhangon és mit csak önmagának...

... És itt most hadd tegyek némi szakmai kitérőt. Eddigi filmjeim során sose magyaráztam el semmit a színészeknek, mindig a kamerával írtam a jeleneteket, mert olyan színészeket választottam, akikről pontosan tudtam: ha rászögezem az arcukra a kamerát, ki fog derülni, miről szól a történet. Még sohase elemeztem szerepet, még sose próbáltam el a jelenetet a színészekkel. Most úgy érzem magam, mintha úgynevezett „rendezői példányt”, „alkotói koncepciót” fogalmaznék, és ez számomra merőben ismeretlen helyzet. Ez a film az eddigiektől eltérő improvizációs kameratechnikát követel. A színész magánföladata, hogyan épít föl személyiségén belül egy koherensen egyéni indulatrendszert. Ebben a filmben a színészek mintegy árny-alakokként mozognak a díszletben; miközben a gyerekek élik a maguk normális mindennapi életét – ha éhesek, bőgnek, aztán becsinálnak –; és a fejük fölött történik, működik a világ. A maga őrületes veszekedéseivel és háborúival. Amelyeket a gyerekek normális életfunkcióival kontrasztba állítva kiderül, hogy valami végzetesen nem stimmel ebben a világban. De hát ezek a gyerekek fognak abban a jövőben élni, amelyiknek a vajúdásai, az otromba tébolyai a képernyőkön láthatók... A színészek gyakorlatilag nem is találkoznak a gyerekekkel: szellemekként bolyonganak, keresik a helyüket. Ők Shakespeare szellemei, akik a 2000-dik esztendő felé közeledő, politikával összemaszatolt és összezavarodott nagyvilág és a gyerekek tiszta mikrovilága között tántorognak a lakás szobáiban. Keresik az emberi drámákat, sorsokat... És ha ezek a kontrasztos képek lekötik a néző figyelmét, akkor olyan ellentmondásokra derülhet fény, amilyenek egyébként eszébe se jutnának. Az ENSZ-csapatok szomáliai partraszállásának képsorai; a budapesti parlamenti fölszólalások; Hamlet szelleme – és a kisgyerek, aki mászni tanul: ez szerintem egyáltalán nem unalmas látvány. Vajon kiből; miből mi lesz?

... És hogy el ne felejtsek a kérdésedben megfogalmazott kételyre válaszolni; amit érdesebben úgy is megfogalmazhattál volna, -hogy érdemes-e egyáltalán ilyesfajta filmre pénzt költeni?...Tehát: a Goldberg variációk óta én készítettem a legolcsóbb magyar filmeket. A Goldberg... tizenegymillió forintba került (szemben a legalább negyvenmilliós átlaggal); ez a Shakespeare gyermekei legfeljebb ötmillió lesz. Ha csak háromezer ember nézi meg és megjegyzi tizenöt kockáját, szerintem már megéri. Emlékszel rá, hány példányban jelent meg Ady vagy József Attila első (második) verseskötete? „Ha valaki csupán egyetlen gyülekezetben képes emléket hagyni, a hit nem szűnik meg.” Terjed a napi politikai kóklerség, az ép ésszel nehezen nyomon követhető pillanatnyi parlamenti szócsatározások hamar elfelejtődnek, mai „hőseiknek” holnapután a nevére se fog emlékezni senki, noha egy egész országnak közvetítette őket a televízió... A mozgóképről (is) bizonyos távlattal érdemes gondolkozni. Szerintem mindegyik okosabb bankár tudja, hogy olyasmire érdemes pénzt áldoznia, ami tíz év múlva is érvényes lesz. Ostoba kókler, aki bármiféle művészettől gyors, azonnali anyagi hasznot remél. Olyan, mint a buta kocsmáros, aki nem a tartósan hűséges törzsközönség kialakítását célozza meg, hanem fölvizezett borral becsapja a betérőket, és néhány hónap múlva elszelel...

Pillanatnyilag három (négy? öt?) filmkészítő nemzedék botladozik-tülekedik egymás nyomában a magyarfilm és közönsége között tátongó szakadék fölöttijelképes, keskeny pallón... Te harmincegynéhány évvel ezelőtt otthagytad a bölcsészkart a filmrendezői szakma kedvéért. Ma is megtennéd?

Valószínűleg; de erről így még nem gondolkoztam. Mindenesetre ma százszor annyi minden történik velünk és körülöttünk, mint amikor a magyar filmművészet úgynevezett aranykorszakát éltük, és amikor az immár okkal legendás, nagy hírű filmek készültek. Valamennyien borotvaélen táncoló életveszélyben létezünk egzisztenciálisan és idegileg is. Itt most már körülöttünk annyi a drámai történet – több is, mint kellene –, hogy aki ezt nem veszi észre, az vak. A kimódolt, ál-amerikaias „klasszikus” történetmesélés ideje persze lejárt. Annak bizonyos, „specifikusan keletközép-európai” formája alkalmas volt a nagypolitika és az ország közötti konfliktusok bújtatott, parabolisztikus ábrázolására, de a magánéleti drámák megjelenítésére már nem. Ma ahány család, annyi dráma. Sajnos a bőség zavarával küszködik, aki itt ma művész, és az emberek között él... És sokan azt állítják, – nincsenek igazi „nagy” tragikus történetek! Nevetséges.

...Másfelől, szakmai szempontból válaszolva a kérdésedbe burkolt fönntartásokra, tudomásul kell venni, hogy megváltozott a film-készítés technikája. Lévén rendező és operatőr is; szigorúan magánvéleményem, hogy eljárt az idő a 40–50–100 milliós költségvetésű magyar filmek lehetőségei fölött. Muszáj megtanulnunk a rendelkezésünkre álló korszerű technikát korszerűen használni. Nagyon közel kell mennünk az emberekhez; egyszerre kell megvalósítani a művészi távolságtartást és az emberközelséget. Át kellene értékelnünk az idejét múlt forgatási technikákat, és a rugalmas, új technikákat használni, a HI-8-as videótól a Panasonicig. Jól tudom; hogy ezzel a pályatársaim többségének haragját vonom a fejemre, mégis kimondom; hogy akár egyetlen zseblámpával bevilágított jelenetet is le kell tudni forgatni. Az új technikákat olyan rugalmasan kell kezelni, ami lehetővé teszi, hogy a körülöttünk zajló mindennapi iszonyú emberi drámákat rögzíteni tudjuk. Velünk, körülöttünk örvénylik a fél világ összes konfliktusa; mindezt nem lehet valami „békebeli” társasági színdarab stílusában előadni. Én ma másokat nevezek filmrendezőknek, mint akár tíz évvel ezelőtt. Olyanokat, akik – vizuálisan – ugyanannyit letettek erről a korszakról az asztalra, mint a hivatalosan elismert nagyságok, noha nincsenek ilyen-olyan díjaik és kitüntetéseik. Ám sértődjenek meg rám pályatársaim és az általam változatlanul tisztelt és kedvelt egykori mestereim, de szerintem Szőke András, Ács Miklós, Szomjas György, Szirtes András, Balogh Gábor, Janisch Attila; Ember Judit, Lukács Andor, Fekete Ibolya, az Árvai Jolán vezette FMS, Kopper Judit, Sólyom András videóstúdiumai, (és a névsort még folytathatnám...) mozgóképei; avagy ahogyan Dárdayék konokul kitartanak bizonyos filmkészítési módszer mellett, az számomra pontosan olyan komoly szellemi teljesítményt jelent, mint annak idején a mára már legendás Egyetemi Színpad-i magyar filmbemutatók voltak. Ezek a szerzők már nem pályakezdők, nem „fiatalok”; egyszerűen nevetséges, hogy róluk csak mellékesen – ha – beszélnek, amikor a mai magyar filmről van szó. Ők ugyanúgy a magyar filmkultúra „lovagjai”, mint a közismert Nagyok. Föl sem tudom fogni, miért számítanak az úgynevezett szakmában „másodvonalbelieknek”. Ők mind – más-másféleképpen – megpróbálnak olyan fajta magyar filmművészetet létrehozni, amelyik karakteresen különbözik az előző évtizedekétől; ám annál sokkal életközelibb és izgalmasabb. Nem tudom, az irodalomban hogyan alakult mindez, de nálunk a filmszakmában máig érvényes bizonyos régi protokoll-lista, egy kanonizált névsor; miközben ettől függetlenül (és többnyire a kritikusok által is észrevétlenül) folyamatosan újjászületik a mai magyar mozgóképművészet. Mindez lehet a média vakságának következménye is; de hogy telis-tele vagyunk súlyos drámákkal és ezek rögzítéséhez nem szükséges átlag negyven-hatvan millió forint –, abban biztos vagyok. „Csupán” meg kell tanulni másféleképpen fölvenni a történeteket. Másféleképpen használni a kamerát és alkalmasint másféle színészekkel dolgozni. Olyanokkal, akik nem különböznek az utca emberétől, és nem kínosan megrendezett jelenetekben „viselkednek” a vásznon. A mai magyar filmek többségének képi világa, kompozicionálisan – és valószínű, hogy ez a rendezők hibája –, olyan, mintha a századfordulón a Montmartre-t az impresszionisták helyett a XIX. századi klasszicisták stílusában festették volna le. Kollégáim közül sokan nem vették észre, hogy ma másképpen kell festeni...

... És most nyilván azt akarod kérdezni, hogy az ilyen filmeket ki nézi meg? Számomra egyáltalán nem meglepő módon éppen az ilyen jellegű filmeket játszó art-mozik telnek meg Budapesten. Miközben az amerikai szuperprodukciók nagyrésze megbukik, mert a fiatalokat már nem érdeklik, illetve megnézik őket tévén, videón. Ezalatt a Blue Boxban telt házakkal megy a Stalker is, a Hamu és gyémánt is, de még az én filmjeimet is megnézik... Egyszerűen nem igaz, hogy az igényesebb filmeknek nincs közönsége, nincsen piaca. És előbb-utóbb az okosabb gazdasági finanszírozók is rájönnek, hogy az ilyesmibe érdemesebb invesztálni. Már látszik, hogy kialakul az új ízlésű közönség, amelyiket már nem érdeklik a futószalagon gyártott amerikai tucatfilmek; amelyik már megcsömörlik a hamburgertől. És ez az új közönség új piacot teremt, és kiköveteli a maga új rendezőit... Az, hogy én ötvenkét évesen ilyen technikákkal, új módszerekkel kísérletezem, pillanatnyilag annyit jelent, hogy a filmszakma perifériáján, az innen-onnan lecsöppent maradék fillérekből készítek filmeket. De a helyzet előbb-utóbb ki fog tisztulni: maga a kor, az új közönség fogja kikényszeríteni az újfajta filmkészítési módszereket; és a pénzemberek is rájönnek, hogy abba érdemes befektetni, ami a korszak valódi hangulatát közvetíti, így tehát hosszabb távon is érvényes...

Távol áll tőlem, hogy valamilyen „földhözragadt’; szkeptikus érvekkel megpróbáljam szétrombolni a számomra is rokonszenves reményeidet összefoglaló gondolatmenetedet; de naponta hallok olyasmit, hogy „minek panaszkodnak ezek az elkényeztetett filmművészek, miközben százezrek válnak munkanélkülivé; az ő filmjeikre viszont a kutya se kíváncsi...”

Az efféle kóros tévhiteket érdemes eloszlatni. Ritkán mondják ki ilyen durván, de az elmúlt évek során kialakult itt valami olyan hamis közhangulat, hogy a filmesek – és általában a művészek – fölösleges dolgokat művelnek; két kézzel szórják a pénzt a semmibe. Ennyire kultúra-ellenes közhangulatról csak a történelemkönyben olvastam, a 30-as évek végéről, az akkori Németországról... Ezzel a hangulatkeltéssel most (is) leginkább el akarják terelni az emberek figyelmét arról, hogy valójában kik szórják a pénzt és hova... Egy ország, amelyik nem büszke a maga kultúrájára és kérdésessé teszi a létjogát, az valami végzetes dolgot művel. A lengyelek még a legsötétebb történelmi pillanataik egyikében, még Jaruzelskiék idején sem engedték meg maguknak; hogy a lengyel kultúra létfontosságát kétségbe vonják, mert tudták, hogy az a lengyel nép büszkeségének szerves része. A magyar filmkészítőknek az a hányada, amelyikről beszéltem – nem félek végre kimondani –: a létminimum alatt él; de van többtucatnyi jeles pályatársam, aki valósággal éhezik. Ezt a tényt lehetetlen tovább letagadni. Vitathatatlan eredmény, hogy létezik a Magyar Mozgókép Alapítvány, amelyik valahogy a fölszínen tartja a magyar filmgyártás meglékelt bárkáját; de hogy a Magyar Televízióban évek óta gyakorlatilag minden filmkészítői munkalehetőség megszűnt, az maga a téboly; valamennyi civilizált országban ismeretlen és elképzelhetetlen szituáció. A Magyar Televízióban már nem készülnek tévéjátékok, már alig vannak színházi közvetítések; megszűntek a videóműsorok, a Közjátékok, és hadd ne folytassam ezt a listát. Ami a „közszolgálati” képernyőn látható, az úgy, ahogy van, korszerűtlen, áporodott, avas. És történik mindez abban a korszakban, amikor a hatéves gyerekek már videóval játszanak: amikor a kommunikáció és az elektronika forradalmát éljük! A honi képernyőkön – és körülötte – mindeközben valami érthetetlen alpári és nyomon követhetetlen percpolitikai viták és csatározások szakmailag dilettánsan közvetített mocskos örvényei bugyborékolnak; ahelyett, hogy a fiatalokat igyekeznének közelebb segíteni a korszerű audiovizuális nyelv (és az új mozgóképi technikák) megismeréséhez... És mindeközben – a szellemileg és szakmailag is alkalmatlan dilettánsok – azt a közhangulatot gerjesztik és terjesztik, hogy a művészek valamiféle privilégiumokat élvező, dőzsölő, „a nép pénzét” számolatlanul szélbeszóró furcsa figurák... Ez nem más, mint cinikus, pimasz hazugság!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/05 25-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1143